Pater Anonymus: Elmélkedések a tridenti szentmiséről

5. Hagios o Theos, Hagios Athanatos, Hagios Iskhyros…

A felajánló imádságok végén a pap megcsókolja az oltárt és a hívek felé fordulva kéri az ő imádságukat: Imádkozzatok testvérek, hogy az én áldozatom és a tiétek elfogadható legyen a mindenható Atyaisten előtt.
A ministránsok a vagy a körülállók felelik, egyébként maga a pap is mondja: Fogadja el az Úr kezedből (kezemből) ezt az áldozatot nevének dicséretére és dicsőségére, a mi javunkra és az egész Anyaszentegyház javára. – Majd a pap halkan mondja: Amen.

Ezután a pap halkan imádkozza (Oremus=Könyörögjünk felszólítás nélkül) a kiválasztott adományok feletti imádságokat (secreta=csendes imádság).
Pl. Szent Jusztin vértanú ünnepén: Fogadd Úristen kegyesen adományainkat, amelyeknek csodálatos misztériumát Szent Jusztin vértanú bátran védelmezte a hitetlenek rágalmaival szemben… –
Majd a 2. (nagyböjti időben 3.) csendes imádság: Ez az áldozat, amelyet szentjeid születéséneki ünnepén bemutatunk, kérünk Urunk, oldja meg bűnösségünk bilincseit és eszközölje ki nekünk irgalmad adományait…

Ezek végeztével érthető hangon mondja: Per ómnia sæcula sæculorum. (Mindörökkön örökké) – felelünk rá: Amen.
Ezután kezét az oltárra (az áldozat helyére, a keresztre, sőt magát az Áldozati Bárányt érintve) helyezve mondja: Dominus vobiscum (Az Úr legyen veletek) – Felelünk: Et cum spíritu tuo (És a te lelkeddel).
Kezét felemelve kb. vállának magasságáig és szélességéig, mondja: Sursum corda (Emeljük fel szívünket) – Felelünk: Habémus ad Dóminum. (Felemeltük az Úrhoz.) Ekkor kezét összeteszi és fejét meghajtva mondja: Grátias agámus Dómino Deo nostro. (Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek). – Feleljük: Dignum et justum est. (Méltó és igazságos).

Ezután kitárt kezekkel elmondja az időszaknak megfelelő Prefációt és utána a Sanctus-t.
Pl. a Böjti prefáció: Valóban méltó és igazságos, illő és üdvösséges, hogy mi Neked mindenkor hálát adjunk, Szentséges Úr, Mindenható Atya, örök Isten, ki a testi böjt által abűnöket elnyomod, a leket fölemeled, erőt adsz és gazdagon jutalmazol a mi Urunk Krisztus által, aki által dicsérik felségedet az angyalok, imádják az uralkodók, félik a hatalmasságok meg az egek és az egek erői és a boldog szeráfok egyesült dicsérettel magasztalnak; és engedd meg kérünk, hogy velük egyesítsük a mi szózatunkat, és alázatos megvallással mondjuk: Sanctus, Sanctus, Sanctus… – avagy ahogy címben is szerepel a görögkeleti liturgia szeráfénekének szavai mondják…

***

A felajánlási szertartások gondolatainak ezen a pontján álljunk meg pillanatra és végiggondolva az előző sorokat, tegyünk fel néhány kérdést. Annál is inkább, mert épülő lelki katedrálisunk munkálataiban eljutottunk arra a pontra, amikor az építőmester felviszi a boltívek zárókövét az állványra, ahol nagy várakozással készül helyére illeszteni azt, megfeszítve az íveket, amelyek bár bezárolnak a templomtér fölött, mégis vonzásukkal felfelé, sőt a köveken túlra irányítják tekintetünket.

Építőmesterként ott állok a zárókő (értsd: a Szentmise kánonjának, az Átváltoztatásnak, a Golgota-beteljesedésnek) különleges kegyelmei előtt. Mégis – a szentmise elején tett bűnvallomásom mellett – ezen a ponton fel kell tenni a kérdést, pontos voltam-e építkezésemben, avagy magamnak, az emberi tekinteteknek építettem, ahelyett, hogy Isten dicsősége nyilvánulna meg katolikus életemben?

Manapság többször hallgatok olyan szentmiséket, prédikációkat, vagy olvasok előadásokat, amelyek a tradícióban élő paptestvérek ajkáról, tollából származnak. Mindig támad egy súlyos hiányérzetem: elegendő-e, ha csaknem hat évtized után még mindig ott tartunk, hogy szidjuk a II. Vatikáni Zsinatot, teológiai szakkifejezésekkel váltunk ki elismerést, stb?

Nem kellene végre foglalkozni azzal is, hogy megfelelő alapot nyújtsunk a ránk bízottaknak hittani ismeretekből?
A latin nyelv gyönyörű kifejezései soha nincsenek kifejtve – az angol nyelv pedig (John Henri Newmann minden erőlködése ellenére) még mindig nem alkalmas a teológia szépségének kifejtésére. (Főleg a látszat angolosoknak, akik kordivat szerint használnak angol szavakat, vagy éppen a sírhantot mondják „szőrhent”-nek). A német nyelvben az évszádos protestáns hatás olykor rossz irányba tereli a gondolkodást. Magyar nyelvünk árnyalatai viszont nagyon is alkalmasak erre, így súlyos mulasztás, hogy a hittan alapjai és a teológiai magaslatok közötti összefüggéseket megvilágítsák.

Szóval kell-e ide teológiai sziporkázás, amikor megfelelő alap nincs egy életszentség-folyamat kialakítására. Hiszen hallgatóink egy része nem járt hittanra, mert párt- és kisz-tag szülei nem íratták be, az iskolában pedig csak gúnyolódást hallottak szent hitünk Legfőbb Misztériuma felől (ezért is idéztem fentebb Szent Jusztin-miséjéből a könyörgést, hiszen ő ki mert állni a pogányok elé megvédeni a szentmisét.)

Azt már tudjuk, hogy a zsinati elhajlás hová vezetett, de szükséges egy kiút ebből a tévedéses sártengerből, hogy a jövő egyháza igazán Krisztus Misztikus Teste lehessen azokból az élő kövekből, amelyek mi vagyunk.
Ez pedig csak úgy valósulhat meg, ha a szentmisében méltó módon vehetem magamhoz Krisztust, áldozatának minden kegyelmi ajándékával. Az érvénytelen gyónások miatt a papoknak meg kellene tagadni a feloldozást és főleg a szentáldozás kiszolgáltatását. Amíg nem beszélünk a bűnről, ami elválaszt a Krisztussal való egyesüléstől, amely megszakítja istengyermeki életünk szívdobogását, addig nincs elegendő hit sem. Aquino-i Szent Tamás definícióit tudhatom fejből, latinul és visszafelé is, de nincs élő – azaz tettekben megnyilvánuló – hitem, addig csak protestáns vagyok, aki azt hiszi, hogy a hit elegendő az üdvözüléshez.

Vegyük figyelembe, hogy a sátán is hisz Istenben… Ennyi lenne az én hitem is?

Különb vagyok-e, ha fel sem tűnik a sok apró bűnöm, de megyek szentáldozáshoz? Ha a kocsmában a haverokkal, vagy a fodrásznál a barátnőkkel kivesézzük (olykor igaztalan vádakkal) a jelen nem lévő személyt, de az egyszeri öregasszony missziósbeszéden való részvételéhez vagyunk hasonlóak.
(Egy régi egyházias vicc szerint a nénike zokogva hallgatta a kapucinus páter zengzetes prédikációját. A végén a páter megkérdezte, miért sírt, hiszen olyan magasztos dolgokról beszélt? Mire az anyóka bevallotta, hogy olyan szépen rezgett a páter szakálla, amikor azt, mondta, hogy Mezopotámia – egészen a héten elpusztult kecskémet mintázta…)
Szóval döglött kecskére emlékeztethetünk, ha kifejtjük az Angyali Doktor szép questio-it, articulusait, de nem adjuk át, hogy Tamás mester igazán szent volt, akinek Krisztus a szívében volt minden pillanatban, ezért is ábrázolják őt a mellkasán Napkoronggal. S nemcsak a szónok jár így, hanem a hallgatóság is: sírdogálhat a transsubstantiatio kifejezés dallamán, de nem siratja bűneit, amelyek a keresztre szögezték a Megváltót.

Itt állok tehát épülő lelki katedrálisom boltíveinek „vizsgájánál”. A zárókő, amely már pillanatok múlva kezemben lesz – Krisztus áldozatának itt és most nekem való jelenvalósága – alkalmas-e Istenhez emelő lelki boltívem megtartására, odafeszít-e engem is Krisztus mellé a keresztre, hogy vele együtt érkezzek el Húsvétvasárnap fényére, istengyermekségem új életére?

Az első rész ITT , a második rész ITT , a harmadik rész ITT , negyedik rész bevezetője ITT , negyedik rész ITT olvasható.