Dr. Petró (Pétery) József: Történeti bevezetés

a Szentmise felajánlási szertartásához

Kedves Olvasók!

A Tridenti Szentmise magyarázatánál a most következő nagy elmélkedés-sorozat bevezetőjeként szeretném idézni a számomra oly kedves „vértelen vértanúságában is szent példakép, Dr. Pétery József néhai váci Püspök Atya két kiadásban is megjelent történeti munkáját a Szentmise történetéről. A jelen idézet az 1941-es kiadásból került átemelésre. Miért nem a saját gondolataimat közlöm?

Valaha, mint kisministráns, a Tridenti Szentmise liturgiája volt az első lépés papi hivatásom hosszú útján. Amikor lelkiatyáim jóvoltából megismerkedtem Pétery Püspök Atya személyével, áldozatos életével, majd később írásaival szinte első olvasmányom volt a jelzett könyv. Már ekkor éreztem, amit később Marcel Lefebvre Érsek Úr művei alapján világosan megértettem és magamévá tettem: a Szentmise egyetlen „igazsága”, teológiai, kinyilatkoztatást hordozó tökéletessége a Tridenti Rítusban található meg.

A Püspök Atya alapos tárgyismerete, mély lelkiséggel és költői kifejezésekkel párosult tanítása vezesse be későbbi elmélkedéseinket, melyekkel odaállunk az oltárlépcsőhöz és híven követjük a papja személyében cselekvő Krisztust golgotai áldozatának jelenvalóvá tételében.

Pater Anonymus

***

Az u.n. katechumenek miséje alatt az Egyház a hívek lelkét az imádságok, a zsoltáréneklés, a szent olvasmányok és a szentbeszéd által kellőképpen előkészítette a szentáldozat méltó megünneplésére. Az evangéliumi örök igazságok ereje, az énekek szép melódiája, a miséző szívhez szóló szavai megpuhították a jelenlevők szívét s forró vágyat keltettek a lelkekben az Úr után, aki a „hívek misé”-jében maga az áldozó és az áldozat.

Az ún. hívek miséje három részre oszlik. Az első az áldozati anyag előkészítése, vagyis a felajánlás, a második az áldozat létrehozása, vagyis az átlényegülés és a harmadik a részesedés az áldozatban, azaz a szentáldozás.

A pap a Credo után Dominus vobiscum-ot, majd Oremus-t („Könyörögjünk”) mond. Ezt a felszólítást azonban tényleg nem követi könyörgés. Itt tehát valami hiányzik a miseszertartásból. Az Oremus után a pap az oltár felé fordulva összetett kezekkel elmond egy rövid szöveget, amelyet Offertoriumnak szoktunk nevezni. Húsvét vasárnapján pl. ezt olvassa:

Terra tremuit, et quievit, dum resurgeret in judicio Deus, Alleluja.

A föld megrémült s el csendesedett, midőn felkelt ítélkezni az Isten, Alleluja.

Ez a rövid zsoltárszöveg manapság már egyáltalában nem sejteti azokat a változatos és évszázadokon keresztül oly nagy bensőséggel végzett szertartásokat, melyeket a régi misében e helyen találunk. Ezek a szertartások önmagukban véve oly lélekemelők s azonfelül oly plasztikusan kifejezik az áldozatról vallott katolikus igazságokat, hogy kissé részletesebben kell róluk szólnunk.

Régente ugyanis itt egy zsoltárt énekeltek s a mai offertorium tulajdonképpen nem más, mint annak a zsoltárnak az antifónája. A zsoltáréneklés annak az időnek a kitöltésére szolgált, amelyben a hívek a szentmisére hozott ajándékaikat átadták. Karthágóban Szent Ágoston idejében vezették be ezt a szokást, mely egyébként Rómában is megvolt.

Nagy Szent Gergely idejében pl. egy antifónát s néhány zsoltár-verssort énekeltek. Ezeknek az énekszövegeknek a melodiája sokkal változatosabb és gazdagabb volt, mint pl. az introitus-é és a graduale-é, hogy ezáltal is kifejezésre jusson az áldozat bemutatásának s ezáltal Krisztus eljövetelének a közelsége. Még a XII. században bizonyítékunk van arra, hogy Rómában felajánláskor zsoltárokat énekeltek.

Később, ahogy a hívek részéről az önkéntes adományok felajánlása mindig ritkább lett, ez a zsoltáréneklés is megszűnt. A XIII. században legtöbb helyütt már csak az antifónát énekelték. Ma már csak a gyászmise offertoriumában találunk az antifóna mellett néhány zsoltár-verssort is.

Az áldozatos szellemnek igazán nagyszerű megnyilatkozása volt az őskeresztény egyházban az, hogy a hívek maguk adták össze a szentmise bemutatásához és a jelenlevők megáldoztatásához szükséges kenyeret és bort. Ezt a szolgáltatást nem csak kedves kötelességnek, hanem egyúttal kitüntetésnek s jognak is tekintették, amelyből a méltatlanokat kizárták. E felajánlásokról a régi római írások is gyakran megemlékeznek. A hívek ajándékainak átvétele a pápai misében járt különösen ünnepélyes szertartásokkal (Ord. Rom. I. 13, 14.). A pápa teljes kíséretével a templom hajójába vonult s az előkelő rómaiaktól saját kezűleg vette át a felajánlott áldozati tárgyakat. A felajánlott bor összegyűjtésére nagy kelyhet használtak (scyphus). Ebből öntöttek azután egy kisebb kehelybe, mely a szentmise bemutatására szolgált (calix sanctus) és egy nagyobb kehelybe (calix ministerialis), amelyből a jelenlevőket megáldoztatták. Ami a nem konszekrált kenyérből és borból megmaradt, azt a szegényeknek osztották ki.

Egyes helyeken ebből a megszentelt, de nem konszekrált kenyérből kisebb darabokat a távollevő keresztényeknek küldöttek el. Ez a megáldott kenyér (eulogia) volt a keresztény közösségnek a kifejezője. Franciaországban, Olaszországban és keleten szokás volt, hogy felajánláskor kis kenyérdarabokat osztanak ki a hívek között, akik azt áldozáskor magukhoz veszik, így mintegy ezzel pótolják a valóságos szentáldozást s kifejezik az áldozatot bemutató pappal való közösségüket.

A keresztények évszázadokon keresztül a legnagyobb örömmel ajánlották fel adományaikat a szentmise céljaira. Mikor Nagy Szent Gergely pápa egy alkalommal misét mondott s egy asszonyt megáldoztatott, ez áldozás közben elmosolyodott, mert megismerte, hogy ugyanazzal a kenyérrel áldoztatták meg, amelyet felajánlott (Vita S. Greg. P. L. 75. 52.).

A régi Egyházban valóságban kenyeret s bort ajánlottak fel a hívek, a XII. századtól kezdve azonban már legtöbbnyire csak pénzfelajánlásról olvasunk. A későbbi századokban a pénzfelajánlások is mindig ritkábbak és ritkábbak lettek. A XV. és XVI. század zsinatain gyakran felhangzott a panasz, hogy a régi Egyház szép felajánlási szokása mindjobban feledésbe megy. A zsinatok (így pl. a konstanz-i 1567-ben) intették is a híveket, hogy legalább a 4 főünnepen járuljanak hozzá a szentáldozat bemutatásához.

Luther tagadta a szentmise áldozati jellegét s azért erősen küzdött a felajánlások ellen s így szembehelyezkedett az ősegyház tanításával és gyakorlatával.

A régi szokásnak bizonyos maradványa Milanóban (az u.n. Ambrosian-rítusban – szerk megj.) az a szertartás, amely szerint még manapság is 10-10 aggastyán és éltes matróna régi nemzeti viseletben kenyeret (ostyát) és bort hoz az oltárhoz s azokat az asszonyok a szentély korlátjánál, a férfiak pedig a szentélyben átadják a miséző papnak.

Ugyancsak a régi szokásra vezethető vissza az a szertartás is, mely szerint a papszentelésnél a felszenteltek felajánláskor egy égő gyertyát adnak át a szentelő püspöknek. A püspökszentelésnél az újonnan felszentelt püspök két nagy égő gyertyát, két kenyeret és két hordócska bort ajánl fel a konszekráló püspöknek.

Külföldön (pl. Tirolban) szokás volt az, hogy a hívek – különösen gyászmisék alkalmával – felajánláskor körüljárják az oltárt („Opfergehen”) s az oltár mellett elhelyezett perselybe dobják adományaikat. A nálunk szokásos perselyezés is ezeknek a régi ajándékozásoknak a maradványa.

A szentmisét hallgató híveknek tehát tudniuk kell, hogy amikor a szentmise alatt körülhordozott perselybe pénzt tesznek, akkor tulajdonképpen a szentáldozat bemutatásához járulnak hozzá és nagyobb mértékben részesednek annak kegyelmeiből.

Már az első keresztény évezredben megvolt, de csak a XII. századtól bizonyítható az a szokás, hogy egyesek, akik különösebb mértékben akartak részesülni a szentmise gyümölcseiben, a misézőnek nagyobb pénzösszeget adtak. Ezek az összegek tehát az adományozók szándéka szerint nemcsak a szentáldozat bemutatására, hanem a papság eltartására is szolgáltak. Ezeket az adományokat stipendiumoknak nevezték, mint ahogy általában a papság megélhetésére adott mindenféle adománynak ez volt a neve. E névhasználat a római császári hadseregből eredt, hol e szó azt az összeget jelentette, amelyet a tényleges szolgálatban álló katonák a rendes zsoldon felül megélhetésük biztosítására kaptak (Thalhofer. II. 123.).

Meg kell itt említenünk egy elég feltűnő eltérést a római liturgia és a többi keresztény liturgiák között. Az összes keleti liturgiákban ugyanis az áldozati tárgyak előkészítése, megszentelése és felajánlása nem a katechumenek miséje után, hanem az előtt történik. Mikor a pap a leckét, az evangéliumot olvassa, akkor már a felajánlás megtörtént. Ebből következik, hogy a görög misében nincs introitus, mert hiszen a pap a miseliturgia megkezdése előtt már a templomban van s ott elkészítette az áldozati tárgyakat (proszkomidia). Ezért a hívek miséje elején nincs felajánlás, hanem csak processzió, vagyis a mise előtt már felajánlott kenyérnek és bornak az oltárhoz való ünnepélyes elvitele. Bővebben nem térhetünk ki e szertartások ismertetésére.

Azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a római liturgia e pontban jobban követi az őskeresztény szokást, mely pl. a Szent Jusztin által leírt liturgiában ismeretes.

A keleti liturgiák mai sorrendje valószínűleg a IV-V. században keletkezett, amikor Szent Vazul és Aranyszájú Szent János mindent elkövettek a túlságosan hosszúra nyúlt liturgia megrövidítésére. Valószínűleg ennek a törekvésnek volt a következménye az, hogy az áldozati tárgyak előkészítése és felajánlása egészen a mise elejére került s az ezen való részvétel a híveknek nem volt kötelező.

A latin egyház kovásztalan, a keleti egyházak pedig az örmény és a maronita keresztényeket kivéve, kovászos kenyeret használnak a szentmiséhez. Ez az eltérő gyakorlat még manapság is sok vitára ad alkalmat. Mi itt természetesen helyszűke miatt, mélyebben e kérdésbe bele nem hatolhatunk. Mindössze csak arra szorítkozhatunk, hogy ennek a lényegében tudományos, történeti kérdésnek mai állásáról tájékoztatást nyújtsunk. A kérdés annak az eldöntésénél kezdődik, hogy Krisztus az utolsó vacsorán az Eucharisztia rendelésénél kovászos, vagy kovásztalan kenyeret használt-e? Ezt a kérdést egész tudományos bizonyossággal maradék nélkül megoldani nem lehet. Mindazonáltal a legnagyobb valószínűség amellett szól, hogy Krisztus kovásztalan kenyeret használt az utolsó vacsorán. Hiszen a három első evangelista kifejezetten mondja, hogy „a kovásztalan kenyerek első napján” történt az Oltáriszentség alapítása. Krisztus tanítványaival megünnepelte a húsvétot, rituális húsvéti vacsorát evett velük. A húsvéti vacsoránál pedig nemcsak, hogy nem volt szabad kovászos kenyeret enni, de ilyen kenyeret még a házban sem volt szabad tartani.

Egészen más kérdés azonban, hogy az őskeresztény egyház milyen kenyeret használt a szentmiséhez. Itt viszont meg kell állapítanunk, hogy úgy a keleti, mint a nyugati egyházban, sőt Rómában is inkább a kovászos kenyér mellett szólnak az adatok. A régi írók ugyanis az eucharisztikus kenyérről úgy beszélnek, mint közönséges, vagyis kovászos kenyérről. A 693-iki toledói-zsinat egészen aprólékosan leírja, milyen legyen a szentmiséhez használandó kenyér és semmi említést sem tesz arról, hogy az kovásztalan legyen (XVI. c. 6. Hefele. K. G. III.2 351.). Említettük továbbá, hogy régente a hívek hozták a szent áldozáshoz a kenyeret. Ha ennek kovásztalannak kellett volna lennie, vagyis azt külön kellett volna készíteni, akkor ezt bizonyára feljegyezték volna az akkori írók.

Az első, aki a nyugati egyházban a kovásztalan kenyér használatáról ír, Szent Béda (+735)• Ugyanezt bizonyítja a IX. századból Hrabanus Maurus (+856). A XI. században nyugaton már olyan általános a kovásztalan kenyér használata, hogy a Cerularius Mihállyal folytatott vitában a latinok már egészen elfelejtették a kovászos kenyér használatát és a kovásztalan kenyér használatának védelmezésében az apostoli hagyományra hivatkoztak.

A mai gyakorlat szerint a nyugati egyház előírja halálos bűn terhe alatt, hogy a pap kovásztalan kenyeret használjon a szentmisében, bár a kovászos kenyér konszekrációját – még ha vétkes engedetlenségből latin pap által történik is – érvényesnek veszi. A szakadár görög egyház ellenben a kovásztalan kenyér konszekrációját egyenesen érvénytelennek tartja.

A kenyér, illetve az ostya mai kerek alakja a XII. századból származik. A borra vonatkozólag megjegyezhetjük, hogy régente a hívek a bort kis palackokban (amulae) hozták a templomba, ahol a bor összegyűjtésére szolgáló nagyobb edénybe (scyphus) beleöntötték. Fehér bort csak a XIV. századtól kezdve használnak, a vörös bor ugyanis jobban jelképezte az Úr Jézus vérét.

***

Az Oltáriszentség iránti tisztelet sugallta a középkorban azokat a zsinati határozatokat, amelyek szerintaz ostyát a papoknak kellett készíteniük. A XI. században a hirschaui kolostor szabályai szerint (Thalhofer. I. 112.) a nagy gonddal kiválasztott búzaszemeket albába öltözött szerzetesnek kellett megőrölnie, a lisztet gondosan kitisztított szitán megszitálnia. Az ostyasütéshez négy szerzetes kellett, akik közül háromnak papnak, vagy diákonusnak kellett lennie. Az éjjeli nocturnus elvégzése után fogtak munkához, szintén albába s humeraléba (vállkendő) öltözve. Ostyasütés közben legszigorúbb szent csendet (szilencium) kellett tartaniuk. Más kolostorokban ostyakészítés közben zsoltárokat énekeltek.

Mihályfi Ákos említi (Nyilv. istentiszt. 410.), hogy egy észak-amerikai apácakolostornak van e célra külön búzaföldje és szőlője, az apácák szántják a földet, vetik, aratják, cséplik, őrlik a búzát, amelyből a szentostya készül. Az oltár használatára szükséges bort is ők szüretelik és sajtolják.

Az elmélkedés-sorozat első része ITT , a második része ITT , a harmadik része ITT , a negyedik része ITT , az ötödik rész ITT olvasható.