Pater Anonymus: Kit kell megvédeni?

Egyik egyházmegyénk honlapján több „levél” jelent meg (valószínűleg lesz még több is), melyeket egy valaha jeles teológia-tanár írt „Ferenc pápa védelmében”.

Olvasva ezeket a leveleket – ahogy a mondás tartja: egy világ omlott össze bennem– hiszen a tanár urat úgy ismerte mindenki, mint aki a gondolkodás tisztaságát fontosnak tartja. (NB. azért volt egy nagy fordítói munkája sok-sok évvel ezelőtt, amelyben akkor, az egyik (ma már nyugalmazott) püspök hevesen támadott eretnek pontokat. – Igaz a nevezett professzor alig ismert más tekintélyt, mint Karl Rahner-t.)

Most az derült ki, hogy elveti az egészséges filozófiát, logikát és a szomorú hétköznapok tényeit. Védelmez egy hamis ideát, légből kapott, vagy meghamisított hírek alapján. A helyzetet súlyosbítja, hogy „pozitívnak beállított” érvei között szerepel az éppenséggel legsúlyosabb probléma, amely megrengette és aláásta Egyházunk jelenkori fontosságát, itt-ott még értékes megnyilvánulását. Nevezetesen a II. Vatikáni Zsinatot, illetve eme romboló eszméket védelmező és továbbépítő pápáit, püspökeit hozza fel példának. Noha éppen a Zsinat és annak munkálói vezették arra az útra Egyházunkat, melynek manapság lehető legrosszabb „idegenvezetője” Ferenc pápa.

A rosszat, a rombolást, az aljas háttérmunkát védeni? A világ szennyben lubickoló szemléletét „üdvösnek” ítélni az egyházi gondolkodásban, tanításban?

Tudjuk nagyon hosszú folyamat, századokon átívelő tervezés eredménye, hogy ma az Egyház arcán már egyetlen ép helyet nem találunk, mindent belep a mocsok, a rárakódott „evilági smink”.

Az említett levelek kérdésfelvetései eleve hamis nyomon járnak. Mindegyikről pontos tanítás létezik az Egyház 2000 éves történelmében. Egyházjogi kritériumokat emlegetni szentségek ügyében? Nevetséges – pontosabban protestáns – szemlélet. A szentségek életértékének körülbástyázására szolgáló egyházjog nem lehet kiskapu a szentségek kegyelmi vonatkozásában (v.ö.: a házasság felbonthatatlansága és a szituációs etika vaksága).

A – ki tudja miért – boldoggá, majd szentté avatott XXIII. János eleve olyan szavakkal nyitotta meg a Zsinatot, amelyek nyílt támadásra ösztönözték a hit tisztasága ellen bomlasztani készülő csoportokat. Nem lehet védeni őt, amiért öregkori gyengeség, vagy egyre súlyosbodó betegsége okán kiengedte a gyeplőt a kezéből és mindenben kedvezett az elsősorban német nyelvterületről érkezett szabadkőműves csoportok szemtelenül, sőt drasztikusan törtető viselkedésének. Az elsőként tárgyalt liturgia-reform okmánya már eleve ellent mondott az ő egyik utolsó rendelkezésének, amellyel az 1962-es Misekönyvet kiadta. Ez a Misekönyv néhány naptárbeli kiigazítással a Szent V. Pius-féle szentmisét tartalmazta. Valljuk be: ez volt a világ felé a gumicsont – de igazából volt neki „veleje”. Amíg ugyanis a teológusok és a világ a miserendet emésztgette, alig néhányan vették észre, hogy a következő zsinati rombolás minden kritériuma benne van csírájában. A szentmise lényegének megváltoztatása a startpisztoly-lövés volt, amellyel a hitrendszer összeroppantását elindító többi dokumentum viharos sebességgel útjára indulhatott.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a – szintén nem tudni miért – boldoggá avatott VI. Pálról kijelentik: a Zsinat lezárásaként ünnepélyes hitvallást mondott. Igen ám, de elfelejtik hozzátenni, hogy, amikor elkezdte a hitvallás szövegét olvasni, akkor a jelenlévők mind felálltak, mintegy jelezve, hogy az egész Egyház hitvallása hangzik el. Csakhogy ekkor a zsinati rendezők mindenkit leültettek. Vagyis nem az Egyház hitvallása volt, csak és kizárólag a pápáé. A következmény pedig az lett, hogy a hit meghamisítói nyugodtan áshatták tovább az Egyház sírját, nem kötötte őket még ez a szimbolikus cselekedet sem, ahogyan nem kötötte őket az sem, hogy nem dogmatikus zsinat volt, azaz a határozatai nem befolyásolhatják a kétezer éves hit sértetlen továbbadását.

A Zsinat maga volt a ma sokat emlegetett „nagy aposztázia”.

Semmiképpen nem szabad hivatkozni „orákulumként” II. János Pálra, vagy XVI. Benedekre sem. Részesei és nagyon is aktív építői voltak a zsinati rombolásnak és ezt a rozoga kalyibát vakolgatták mindaddig, amíg uralmuk tartott. Sem Ferenc, sem az Amoris Laetitia kritizálói nem hivatkozhatnak a Familiaris consortio-ra, vagy a Hittani Kongregáció írásaira, mert azok mind a zsinati szellem ébren tartói, a hit tisztaságának erősen gyanús „oltalmazói”. Nem oltalmaznak semmit, hacsak nem a zsinattól is megszokott két-három-négyértelműség szerint szaporítják a szót és elterelik a figyelmet a lényegről.

(NB.: Ha a közelmúltban megjelent híresztelés szerint II. János Pálnak látomása volt a muzulmán invázióról, akkor miért csókolgatta a Korán-t? Miért hívta össze Assisi-be a különböző vallási irányzatokat, hogy megszentségtelenítsék az ősi szentélyt? Tettei és szavai nem hitelesek, akármennyire is szeretnék őt a szentek sorában látni oly sokan – gyanítom a lengyel nép és a lengyel katolikusok hősiességét vetítik ki egy kétes személyre.)

Senki se csodálkozzék azon, ha manapság Ferenc belerúg néhány emberbe, akik ellenkeznek. Nyugodtan szemükbe mondhatná: ti eddig mit csináltatok? Hol fejre, hol talpra állítottátok az összedobált egyházjogi kódex paragrafusait, vagy idézgettetek egy-két zsinati pápát. (Nem lenne igaza, ha ezt tenné/teszi?)

Mindazok, akik a zsinat befejezése után nyugodtan ültek a pozícióikban – akár Rómában, akár az egyházmegyék püspöki székeiben, akár teológiai katedrákon – azok ne most igyekezzenek feltűnést kelteni. (Amikor felkavarták a pocsolyát, akkor „kilóra meg lehet őket venni” – azaz egy bíboruszályért már csak a borotválkozó tükör előtt duzzognak.)

Kit kell tehát megvédeni? Ferencet? A zsinati gondolkodású püspököket, papokat, híveket? A pénzért mindenre hajlandó karizmatikus, vagy egyéb látszat-karitatív gittegyletet?

Az Egyházat és a szent hitet kell védeni. A hithű papokat és világi híveket megszentelni, úgy amint Krisztus elrendelte.

Meg kell védeni Ferenctől. A zsinati gondolkodású püspököktől, papoktól, hívektől. A pénzért mindenre hajlandó karizmatikus, vagy egyéb látszat-karitatív gittegylettől.