Fr. Pietro Leone: Az Egyház és Asmodeus - 4. rész

Az Amoris Laetitia-ban rejlő rossz

Az esszé öt része egyben pdf-ben letölthető ITT .

IV. AMORIS LAETITIA

A paráználkodás szellemétől ments meg, Uram
(Könyörgés a Mindenszentek litániájából)

Hogyan is gondolhatnánk, hogy ez az enciklika, amelyet ugyanaz a Caffarra bíboros kérdőjelezett meg nyilvánosan , akinek Lucia nővér levelet írt, nem része az Egyház és a Sátán közötti összecsapásnak, amelyről már írtunk az előbbiekben?

Az alábbiakban gyors pillantást vetve az Amoris Laetitia-ra, megvizsgáljuk a házasság, a házasságtörés és a "szexuális nevelés" kérdését.

1. A házasság

Az Amoris Laetitia pápai buzdítás 80 §-ban ez áll: "A házasság elsősorban 'az élet és a szeretet intim párkapcsolata', amely 'a házastársak javát szolgálja', míg a szexualitás 'alá van rendelve a férfi és a nő házastársi szeretetének' ... Mindazonáltal a házastársi egyesülés természeténél fogva az utódnemzés célját szolgálja.'

A lábjegyzetben négy hivatkozás szerepel ehhez a szövegrészhez: a Gaudium et Spes § 48 az "intim párkapcsolatot" illetően; az Egyházi Törvénykönyv (1983) c.1055 a "házastársak javát" illetően[1]; a katolikus Egyház katekizmusa § 2360 a szexualitásnak a házastársi szeretet alá való rendelésére vonatkozóan; és megint a Gaudium et Spes § 48 a házasságnak az utódnemzésre való rendeltetésére vonatkozóan.

Két dolgot kell megjegyezni, amikor az AL-nak ezt a fejezetét összevetjük a jelenkori Tanítóhivatal tanításával:

1) Továbblépést jelent, mivel már nyíltan a házastársi szeretetet teszi a házasság elsődleges céljának. ("A házasság elsősorban ... házastársi szeretet").

2) Ez a tanítás további példa a jelenkori Tanítóhivatal erotikus tendenciájára, amely itt is megjelenik ennek a három, fent jelzett tantételnek az újra felidézésében, amely a házasságot mint 'az élet és a szeretet intim párkapcsolatát' írja le és amely 'a házastársak javát szolgálja', és amely szerint a szexualitás 'alá van rendelve a férfi és a nő házastársi szeretetének'. Az a sugalmazás, hogy a házastársi szeretet lényegében szexuális jellegű, a későbbiekben kizárólag szekuláris értelemben jelenik meg a 150. §-ban "A szerelem erotikus dimenziója" címmel.

Ferenc pápa II. János Pál pápát követi abban, hogy nem tekinti többé a házas állapotot a szüzesség és a cölibátus alá rendeltnek (az AL 159. §-a hivatkozik II. János Pál korábban jelzett idézetére.) Ez pontosan megfelel annak a fontosságnak, amelyet a házastársi szeretetnek tulajdonít.

2. Házasságtörés

Valószínűleg a fenti idézetekben már megjelenő erotika szelleme áll a pápának a házasságtöréssel szemben tanúsított elnéző magatartása mögött.

a) A házasságtörés támogatása

Az Amoris Laetitia 298. §-ban a pápa az "elvált és újraházasodott" párokról a következő kifejezésekkel szól: "Az Egyház ismer olyan szituációkat, 'amikor, súlyos ok miatt, mint például a gyerekek nevelése, egy féri és egy nő nem tud eleget tenni a különválás kötelezettségének' (Familiaris Consortio § 84), és hozzáteszi a 329. lábjegyzetben: 'Ilyen helyzetekben sokan ismerik és elfogadják az Egyház útmutatását erre a helyzetre, hogy éljenek úgy, mint 'fivérek és nővérek', de rá kell mutatni, hogy ha bizonyos intimitás megnyilvánulása hiányzik, gyakran előfordul, hogy a hűség és a gyermekek java veszélybe kerül. (Gaudium et Spes § 51). "

Megjegyzés

'Az intimitás megnyilvánulása' a szexuális kapcsolatra vonatkozik, amint az kiderül a Gaudium et Spes teljes fejezetének az olvasásából és abból a tényből, hogy az 'intimitás megnyilvánulása' ellentétben áll a 'fivérekként és nővérekként' való együttéléssel. Következésképpen a szöveget a következőképpen foglalhatjuk össze: Sok elvált és újraházasodott pár, akik gyermekeik java érdekében élnek együtt, úgy találja, hogy szexuális kapcsolatuk (azaz házasságtörésük) gyümölcsöző kapcsolatuk és gyermekeik java számára.

Láthatjuk tehát, hogy:

i) Meg van védve a házasságtörés:
ii) eszközként egy cél eléréséhez: nevezetesen a pár hűsége és az utódok java érdekében;
iii) egy adott helyzetben, valójában "sokak" által tapasztalt helyzetben;
iv) feltételezett folytonosságban a korábbi egyházi Tanítóhivatallal.

A fenti pontokra az alábbiakat válaszolhatjuk:

i) A házasságtörést expressis verbis elítéli az Ószövetség a VI. parancsban, és a Mi Urunk Jézus Krisztus is az Újszövetségben (Mt 19.9; Mk 10.11-12). Továbbá Jézus az egyik olyan bűnként említi, amely a bűnöst kizárja az örök életből (Mt.19. 17-18), más szóval mint halálos bűnt. Amelyet, mint eredendően rosszat, nem lehet semmiféleképpen helyeselni.
ii) Szent Pál (Róm 3.8) világosan kijelenti, hogy egy rossz dolog sohasem lehet eszköz egy jó cél eléréséhez;
iii) Itt a "szituációs etika" jelenik meg, azzal a megfontolással, hogy a lelkiismeret maga hozza létre a normákat az adott helyzetnek megfelelően. Az Egyház ezzel ellentétben, elítéli a szituációs etikát, és a lelkiismeretre úgy tekint, mint egy bíróra, amely az objektív erkölcsi normákat alkalmazza az adott cselekedetre;
iv) A pápa (és munkatársai) a lényeges részeit elhallgatják azoknak a fejezeteknek, amelyeket idéznek. Az első fejezetben amikor II. János Pál arról beszél, hogy az "elvált és újraházasodottak" különféle okok miatt, mint például gyermekeik érdekében, kijelenti, hogy teljes önmegtartóztatásban kell élniük: ha pedig nem így élnek, akkor nem vehetik magukhoz az Oltáriszentséget. A második fejezetben a Zsinat javasolja a szexuális kapcsolatot a hűség megtartása és a gyermekek java érdekében, de kizárólag a szentségi házasságon belül.

Más szavakkal, II. János Pál pápa azt állítja, hogy az "elvált és újraházasodott" pár gyermekeik érdekében együtt maradhat, de teljes önmegtartóztatásban; a Zsinat azt állítja, hogy a szexuális kapcsolat erősítheti a pár hűségét és gyermekeik javát szolgálhatja a házasságon belül. Összekombinálva a két fejezetet, kihagyva az önmegtartóztatásra és a házasságra való hivatkozást, Ferenc pápa a Tanítóhivatalt idézve kísérli meg igazolni a házasságtörést.

b) A házasságtörők egyházi állapota

Az AL a 299. §-ban azt állítja, hogy az "elvált és újraházasodottak" "élő tagjai az Egyháznak, képesek élni és növekedni benne", és azt javasolja, hogy integrálódjanak be az Egyház nyilvános életébe, például mint keresztszülők. Az Egyház hagyománya, Aquinói Szent Tamással és másokkal egyetértésben úgy tekint rájuk, mint az Egyház halott tagjaira, mint egy élő fa elhalt ágaira. Ennél fogva, és azért, mert rossz példát mutatnak, érthető, hogy házasságtörőket miért nem engednek nyilvános szerephez juttatni az Egyházban, mint ahogyan az mindig is volt korábban.

c) A házasságtörők szentáldozásának az engedélyezése

A 298. § és a 329.lábjegyzet fenti elemzése alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ha a házasságtörés többé nem halálos bűn, akkor a házasságtörőknek joguk van beintegrálódni az Egyházba, sőt, akár az Oltáriszentség vétele is megengedett a számukra. Vizsgáljuk most meg a dokumentum egyik fejezetét, amely nyíltan kijelenti: "[...] egy szabály hatása vagy következményei nem feltétlenül ugyanazok mindig [...]. Ez az eset áll fenn a szentségeknél is, mivel megkülönböztetést tehetünk, hogy egy adott szituációban nem lép fel súlyos hiba". (300. § , 336.lábjegyzet.)

Az Oltáriszentség vételének miféle igazolására gondol itt a pápa? "Szituációs etika"? , de, mint azt az előbb láttuk, ez az etika érvénytelen. Vagy talán a pár részéről fellépő tudatlanság afelől, hogy amit tesznek, halálos bűn, vagy afelől, hogy az Oltáriszentség vétele halálos bűn állapotában egy újabb halálos bűn? Igaz, hogy a halálos bűn nem róható fel annak a bűnösnek, aki nem tudja, hogy halálos bűn, amit tesz; azonban a kérdéses bűn objektíven halálos és súlyos támadás Isten ellen. Ezért az Egyház részéről minden lelki támasznak, megkülönböztetésnek, kijelentésnek vagy közreműködésnek abba az irányba kell mutatnia, hogy a pár figyelmét felhívja arra, hogy tartsa be az isteni és a természeti törvényt, és arra vezetni őket, hogy Isten kegyelmében éljenek: nem hagyni őket tudatlanságban a bűnük felől azért, nehogy megsértsék az érzékenységüket. Röviden összefoglalva, az Egyház feladata itt nem az, hogy elkerülje a hívek megbántását, hanem az, hogy elkerülje Isten megbántását.

3. "Szexuális nevelés"

Most, hogy Európa iskolái el vannak árasztva egy erkölcstelen és hedonista rendszer "szexuális nevelési" programjaival (és csak félhetünk attól, mi jön még ezután), Anyaszentegyházunk közbelépése minden nap elteltével egyre szükségesebb és sürgősebb lenne. Az Amoris Laetitia kihirdetésével remélhettük volna, hogy a felső klérus néhány kérdésben, mint például a következők, igazi katolikus álláspontot foglal el:

i) Javaslat új, hiteles katolikus iskolák alapítására, vagy legalább új intézmények alapítására a katolikus tanoknak a jelenlegi iskolákban történő oktatása céljából;
ii) Felhívás intézése a szülőkhöz, hogy legalább maguk felügyeljék gyermekeik oktatását, házasságuk elsőrendű céljának megfelelően (gyermekek nemzése és nevelése);
iii) A házasságra, a tisztaságra, a házasság és a tisztaság elleni cselekedetekre vonatkozó katolikus tanítás és annak a világos kijelentése, hogy a tisztaság elleni minden bűn halálos.

Ehelyett "A szexuális nevelés szükségességéről" szóló 280-286 §-ból teljesen hiányoznak ezek a megfontolások.

i) Távolról sem javasolva a jelen "szexuális nevelési" programokra alternatívát, a dokumentum arra korlátozódik, hogy bizonyos módosításokat vagy hangsúlyváltoztatásokat javasoljon;
ii) A szülők nevelő szerepe meg sincs említve, éles ellentétben a Vatikán 20 évvel ezelőtt (1995-ben) kiadott "Az emberi szexualitás értelme és igazsága" dokumentumával, amely, látva a veszélyét, ahogyan ezt a témakört az iskolában kezelik, határozottan a családon belülre helyezi hogy a "szexuális nevelés" feladatát [2]. Az Amoris Laetitia kérdéses fejezete ténylegesen teljesen figyelmen kívül hagyja a házasság elsődleges célját, a másodlagos célra, vagyis a szeretetre koncentrálva (kivéve egyetlen utalást a "szexualitás természetes utódnemzési céljára"): természetesen egy kizárólag érzelmi, főleg szexuális természetű szeretet értve ez alatt. Például ilyenekről olvashatunk: "szeretetre, kölcsönös önátadásra nevelés (280.§); "a szeretet képessége (281-2 §), és annak az módjáról, hogy a "fiatalok kifejezzék a szeretetüket" (284. §).
iii) Semmit sem mond az Egyháznak a házasságra és a tisztaságra vonatkozó tanításáról [3]. A szexualitást kizárólag pszichológiai módon kezeli, erkölcsi vonatkozások nélkül. Az elkerülendő rossz többé nem bűn, hanem csak szociológiai és pszichológiai probléma, mint: "trivializáció és elszegényedés" (280. §; "a pornográfia áradata", a szexuális deformáció, a szeretetre való képesség "lerombolása és eltorzítása" (281.2 §); "nárcizmus és agresszivitás", "játék a testtel és a vágyakkal" (283 §); éretlenség (284 §); elszigetelődés (284-5 §); a saját test nem elfogadása, félelem a másiktól (285 §).

Láthatjuk, hogy a házasságon kívüli szexualitás nincs elítélve. Sőt, mintha bátorítva lenne, és így a végeredmény teljesen összeegyeztethető a "szexuális nevelési" programokkal: azokkal is, amelyek már érvényben vannak, és azokkal is, amelyeket még csak ezután fognak a gyerekek nyakába varrni: "A szexuális késztetés az önismeret és az önkontroll növelésén keresztül irányítható, amely képes tesz arra, hogy értékes képességeket tápláljon az öröm és a szeretetteljes találkozás céljából" (280 §). "Az a lényeg, hogy megtanítsuk őket, hogy érzékenyek legyenek a szeretet különböző formáinak a kifejezésére, a kölcsönös érdekre és gondoskodásra, a szerető tiszteletre és a mély értelemben vett kommunikációra[4]", felkészítve őket a "házasságban történő szexuális egyesülésre, amely egy mindenre kiterjedő kötelezettségvállalás jele, amelyet mindaz gazdagít, ami megelőzte. " (283 és 284 §).

Ez a fejezet kompatibilis a "Gender elmélet [5]"-tel, mivel szerzője nemcsak a serdülőkre, hanem a "gyerekekre" is kiterjesztette a "szexuális nevelést" (280 és 281. §); és örömmel állítja: "Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy saját létmódunk szerkezete, akár férfiról, akár nőről van szó, nem egyszerűen biológiai vagy genetikus tényezők eredménye[6], hanem sok elem sokszoros hatása, mint például a temperamentum, családi háttér, kultúra stb. [...]; És az is igaz, hogy a férfi és a nő nem merev kategória [...]". A fejezet egy figyelmeztetéssel végződik a "törvényes szabadság feltétele, és a gyermekek sajátos identitása és potenciálja hiteles fejlődésének az akadályoztatása " ellen (286§)[7] .

Hamarosan következik az 5. rész.

[1] ld. a fenti 9.lábjegyzetet
[2] A dokumentumnak igazi katolikus szellemisége van, mentes a "szeretethez" való túlzottan ragaszkodó személyeskedéstől.
[3] Ismét markáns ellentétben "Az emberi szexualitás jelentése és igazsága"-val
[4] Nem világos, mire hivatkozik itt. Bizonyára a görög és római "szerelmi költőkre", İt is uncertain what is being referred to here. Certainly the Greek and Roman ‘love-poets’, például elképzelhető, hogy valami ilyesmi kommunikációt folytatnak, de természetesen elvonatkoztatva a tisztaságtól.
[5] Mint tyúkagyú ideolügua, elvetendő.
[6] De milyen esetben, miért probléma, könyörgöm, az, hogy valaki "nem fogadja el saját testét" (ld. 285. §.)?
[7] A fejezet káros hatását nem csökkenti a "Gender" más alkalmakkor történő pápai elítélése, mivel ez utóbbi megállapítások csak a korábbi kijelentések okozta zavart, és nem pedig a helyesbítését jelentik.

forrás: rorate-caeli.blogspot.hu
Az öt rész egyben pdf-ben letölthető ITT .