Pater Anonymus: Nyílt levél dr. Pétery József

püspök Atyához

Kegyelmes Atyám!

Az Úr Országából bizonyára mindenkor nyomon követi Anyaszentegyházunk és valaha dicső egyházmegyéje sorsát. Nem kell különösebb fantáziálást sejteni, ha azt állíthatjuk: minden bizonnyal szomorúság és aggodalom tölti el a jelen állapotok miatt.

Manapság (s az Ön idejében is) oly divatos kifejezés lett az „elhatárolódás”, ha netán valamely közszereplő (sőt akár magánember) a megkívánt közbeszédtől eltérően kimond olyan igazságokat, melyek sértik más szereplők reputációját. Hiszen annak idején meg kellett tapasztalnia, hogyan határolódtak el Öntől, Mindszenty hercegprímás urunktól, a becsületes papoktól azok, akik kiszolgálói lettek az új világnak.

Az az új világ már előszele, magvetője volt a most rohamléptekkel épülő új világrendnek. Akkor is, ma is Krisztust, az Ő Egyházát és az Őhozzá hűségeseket tekintik kerékkötőnek, akiktől el kell határolódni, őket negligálni, vagy megsemmisíteni szükséges. S hol vannak azok a „haladó szelleműek”, akik Önt és többi hősünket el akarták pusztítani? A történelem szemétdombján. Ön és minden hősünk viszont itt él velünk gondolataiban, tetteiben, hatásában.

Bár – s most én is elhatárolódom – most is adódnak jócskán, akik (ha más, de nem kevésbé káros szemlélet nyomán) haladónak tekintik önmagukat; rosszakarattal, vagy téves lelkiismeretük szavára hallgatva művelik a rombolást, nem egyszer Öntől, hőseinktől, de legfőképpen Krisztustól elhatárolódva. Ez sajnos tragikus méreteket ölt manapság egészen a pápai trónon ülő személytől kezdve a falusi plébánosig, vagy a még elvétve itt-ott létező „modern” káplánig és evilág szellemétől elbódult hívőig.

Igen elhatárolódom pl. attól a paptól, aki tavaly, a Mindszenty-emlékév alkalmából az Ön volt titkárának gyalázatos könyvét jelentette meg ismét. Ebben a förmedvényben lépten- nyomon a közepes tehetségű, de sértődött és feltűnési viszketegségét a halála pillanatáig megőrző emberke úgy idézi az Ön életét, munkáját, szavait, hogy azok magasztos és dicsőséges értékét vitatja el. (Sértődöttsége abból fakadt, hogy amikor a Központi Papnevelő Intézetből kidobták és visszakerült az egyházmegyei szemináriumba, Ön levettette vele a központisták öltözetét és kötelezte a helyi hagyományban foglalt öltözékre.) Hiába nevezte ki titkárának, hiába becsülte meg a szüleit látogatásával, ő megmaradt ellenségnek.

A másik rettenetes hatalmú (és emlékű) békepap hasonló sértődöttségből, majd bosszúját végleg kiélve rátenyerelt az Ön írásos hagyatékára. Amikor az Örök Bíró ítéletre hívta, akkor az egyik pártfogoltja, barátja rendezte ezeket az iratokat. Az Ön gyönyörű kézírásával készült feljegyzései a levéltár süllyesztőjébe kerültek, soha nem lehet majd ezekbe beleolvasni – alighanem sokaknak fájna a bennük rejlő igazság. A köztudatban úgy szerepel, a nevezett egyházáruló békepap „intézte el”, hogy a kezdeti tiltás ellenére az állam mégis beleegyezzék, az Ön a saját székesegyházában való eltemetéséhez. Látszólag ez az Ön emléke irányába tett gesztus volt, holott csak annyi van mögötte: meg akarta előzni, hogy a nyugati világ ismét lerántsa a vizes lepedőt a kommunisták aljasságairól. Így nekik tett szívességet, tovább építve saját hatalmát és rombolva az Egyházat.

A nevezett békepap pártfogoltja, barátja, ma már a jelenlegi főpásztor bizalmasa és „rossz szelleme”, valaha káplán korában lelkesen vitte körbe az Ön tiltó üzenetét: a papság nem vehet részt a békegyűlésen. Ezért az a fiatal pap – sőt a családja is – az állam bosszújának áldozata lett. Még meg is látogatta Önt Hejcén. Aztán hirtelen befolyásos ember lett, magas beosztással és a II. Vatikáni Zsinat utáni templomrombolások egyik „szakértő” vezéralakja. Ön az elmúlt 20-25 évben csak afféle cégér volt azok kezében, akik már nem ávós- módszerrel, hanem a szabadkőművesek aljasságával rombolják az Egyházat. Legfeljebb megkoszorúzták az emléktáblát a püspöki palota falán, de azt is kényszeredett mosollyal. (Ezt az emléktáblát az Ön egri plébánossága idején volt kisdiákból lett püspökünk állíttatta – talán az ő későbbi folytonos gyalázásának egyik oka volt ez a tette is.)

Tavaly Mindszenty hercegprímás urunkat olyan hangorkánnal ünnepelték, (talán éppen azok leszármazottai, akik a Hercegprímásnak is, Önnek is „kötelet” kiáltottak anno) hogy az Ő nemes harcában Ön mellékszereplőnek sem volt jó, hiszen megjelenhetett a fent említett könyv is.

Pedig Önnek éppúgy vértelen vértanúság jutott, mint Mindszenty bíboros atyánknak. Csendben, elfeledve, megtagadva, megbélyegezve raboskodott egészen haláláig. De közben is imádkozott elmélkedett; szentéletű, Krisztushoz hűséges pap és püspök volt. A régi csodálatos könyvei (A szentmise története; Az ősegyház élete; A theológiai oktatás reformja) mellé két újabb mű született ezekben az években (a Zsoltárelmélkedések; A papi és szerzetesi hivatás).

***

Súlyos örökséget vett át Püspök Atya az elődjétől, aki nagyon hosszú és bizonyos tekintetben szerencsés időben volt az egyházmegye főpásztora. Bár kezdetben a ’19-es patkánylázadás vértócsáit kellett felitatnia (NB. az aljasok között volt egy a püspökével azonos nevű vérengző szörnyeteg is), de azután szabadon és eredményesen építkezett. Múlhatatlan érdemei vannak e jeles püspöknek, személyi varázsa is hosszú évtizedeken át nagy hatást gyakorolt.

Ám senki ne feledje, hogy Ön a háború zivatarában varázsolta újjá a katedrálisunkat; a székváros polgárainak ezrei találtak menedéket a püspöki palota pincéiben, amikor súlyos harcok dúltak. Elűzött szerzetesek találtak otthonra az egyházmegyében. A káptalan konok vénségei ellenére felkarolta az elhagyatott gyerekek nevelésével foglalkozó – majd később szintén meghurcolt – fiatal papjának munkáját. Számtalan lelkes papi hivatás került ki közülük. (NB. miért van az, hogy a káptalani tagok egy idő után kiállhatatlan kerékkötővé öregszenek?)

***

Az Ön körleveleinek költői ihletettségű elmélkedéseit azóta sem múlta felül egyetlen hasonló kiadvány sem. Az Oltáriszentségben jelen lévő Üdvözítő iránti odaadása áthatotta a papok és a hívek lelkét. Ebből forrásozott a bajokon felülemelkedni tudó, a hazát újjáépíteni kész önzetlen áldozatvállalás. Mert a Legtökéletesebb és Legnagyobb Áldozatból táplálkozott.

Az Ön száműzetése alatt az egyházmegye vezetését átvevő mély lelkű, jámbor és nagy tudású püspök egyedül maradt a kétségekkel és az államhatalom nyomásával. Sok-sok rossz tanácsra hallgatott. Kompromisszumkészsége eljuttatta a tragikus kimenetelű II. Vatikáni Zsinatra – természetesen a fentebb már említett nagyhatalmú békepap kíséretével, aki folyton jelentgetett az itthoniaknak.

A Zsinat kártékony, rideg szele már csak az Ön szemfedőjét lengette, így Ön nem láthatta a rombolás, mára összeomlássá lett indulását. A Zsinat éppen az Ön által legfontosabbnak tartott eucharisztikus lelkületet rombolta le. Már nem a Megváltó áldozata, csak egy protestáns emlék-lakoma. Nincs jelentősége a hívek családi életében, gyermekeik nevelésében, a hétköznapok megszentelésében. Nincs szerepe a papi hivatások kialakulásában, s ezért nincsenek is papi hivatások, csak afféle vallásos szociális agitátorok, akik mindenféle pótcselekvéseket tesznek a papi karakter, a papi szentség helyébe. Nem is maradnak el a botrányok!

***

Amikor én születtem, Püspök Atya már csaknem egy évtizede rabságban volt. Amikor az Ön egyik kései főpásztor-utóda volt a plébánosom, akkor hallottam először az Ön jelleméről, papi és püspöki nagyságáról. A püspöki palotában sok éven át az egyik láthatatlan sarokban volt az Önt ábrázoló festmény a főpásztorok portréi között. Nekem azonban mégis egy olyan fotó áll közel a szívemhez, amely száműzetésének utolsó éveiben készült – pont annak a papnak a látogatásakor, akit fentebb említettem, mint hirtelen karrier birtokosát. Ezt a fotót tettem ki saját száműzetésem kicsiny kápolnájában az oltárom fölé. Püspök Atya könyvei a Szentmise történetéről, a Papi és szerzetesi hivatásról napi olvasmányom, elmélkedési anyagom, s bár engem már a Novus Ordo szerint szenteltek, visszatértem a szentmisének azon bemutatási formájához, melyet Ön is naponta végzett és amely átértékeltette velem papi identitásomat; átértékeltette velem száműzetésemet; átértékeltette velem az Úr Jézushoz és az Anyaszentegyházhoz való hűségemet.

***

Mint az elején írtam: elhatárolódom. Igen, elhatárolódom az Ön régi és új árulóitól és imádságos, fiúi gyengédséggel megemlékezem arról, hogy ebben az évben lesz 105 esztendeje, hogy Önt pappá szentelték; hogy 75 évvel ezelőtt püspökké szentelték; hogy 55 évvel ezelőtt ünnepelte aranymiséjét, valamint, hogy püspöki ezüstjubileuma és halála 50. évfordulója is ebben az esztendőben van. Megemlékezem, mert valaha dicső egyházmegyéjének programjai között nagyítóval sem találok jelzést efféle hivatalos megemlékezésre.

Arra kérem Püspök Atyát, könyörögjön értem és a hozzám hasonlóan gondolkodó hűségesekért az Úr Jézus Legszentebb Papi Szívéhez és a Boldogságos Szűzanyát, a papok anyjának közbenjárását esdje ki nekem/nekünk.

(A levélre a képzelt válasz itt olvasható: Pater Anonymus: „Képzelt válaszlevél” dr. Pétery József püspök Atyától