Viganò érsek: A latin mise és a Novus Ordo

nem létezhet egyszerre, ez egy

„harc Krisztus és a Sátán között”

Nem lennék meglepődve, ha az 'apostoli tekintéllyel visszaélők' hamarosan ’teljesen’ betiltanák a latin misét.



Az alábbiakban Carlo Maria Viganò érseknek a Traditionis Custodes jelenlegi vitájához kapcsolódó esszéje olvasható.

“A HAJSZÁL, AMELYEN A ZSINAT FÜGG”

Válasz Reid-nek, Cavadini-nek, Healy-nek és Weinandy-nak.

Et brachia ex eo stabunt,
et polluent sanctuarium fortitudinis,
et auferent juge sacrificium:
et dabunt abominationem in desolationem.

Megjelennek hadai:
meggyalázzák a szentséges várat,
megszüntetik a mindennapi áldozatot,
és felállítják a vészt hozó undokságot.
Dániel 11: 31

Érdeklődéssel követtem a Traditionis Custodes-ról folyó vitát és Reid atya megjegyzését, amelyben megcáfolja Cavadini-t, Healy-t és Weinady-t, anélkül azonban, hogy megoldást talált volna a feltárt problémákra. Ezzel a hozzászólással egy lehetséges kiutat szeretnék jelezni a jelenlegi válságból.

A II. Vatikáni Zsinatnak, nem dogmatikus zsinat lévén, nem állt szándékában doktrinális igazságot meghatározni, csupán a Tanítóhivatal tévedhetetlen tekintélye által korábban világosan és egyértelműen meghatározott tanok közvetett – és gyakran kétértelmű formában történő – újbóli megerősítésére szorítkozott. Indokolatlanul és erőszakosan „a” Zsinatnak az új „zsinati egyház” „szuperdogmáját” tekintették, egészen addig a pontig, hogy az Egyházat ehhez az eseményhez viszonyítva értelmezték. A zsinati szövegekben nincs kifejezett említés arról, ami később a liturgikus szférában történt, a Sacrosanctum Concilium konstitúciója beteljesüléseként aposztrofálva. Másrészt számos kritikus probléma van az úgynevezett „reformmal”, amely a zsinati atyák akaratának és a zsinat előtti liturgikus örökségnek az elárulását jelenti.

Sokkal inkább fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, hogy milyen értéket tulajdonítsunk egy olyan cselekménynek, amely nem az, mint aminek látszani akar: vagyis erkölcsileg tekinthetjük-e „Zsinatnak” azt a cselekményt, amely a hivatalos premisszákon túl – vagyis amit a Szent Hivatal hosszasan és részletesen megfogalmazott az előkészítő sémákban – kimondatlan szándékaiban felforgatónak és rosszindulatúnak mutatta magát azokkal az eszközökkel kapcsolatban, amelyeket – mint kiderült – az Egyház által létrehozott Ökumenikus Zsinattal teljesen ellentétes célra szándékoztak használni. Ez az előfeltevés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy objektíven értékelhessük az Egyház egyéb, ebből fakadó vagy erre utaló eseményeit és kormányzási cselekedeteit is.

Engedjék meg, hogy elmagyarázzam. Tudjuk, hogy egy törvényt egy mens alapján hirdetnek ki, vagyis nagyon pontos céllal, amely nem választható el attól a jogrendszertől, amelyben született. Legalábbis ezek az alapjai annak a Törvénynek, amelyet az Egyház bölcsessége a Római Birodalomtól szerzett. A jogalkotó a törvényt rendeltetésszerűen hirdeti ki, és úgy fogalmazza meg, hogy az csak arra a speciális célra alkalmazható; ezért kerülni fog minden olyan elemet, amely félreérthetővé teheti a törvényt címzettje, célja vagy eredménye tekintetében. Az ökumenikus Zsinat összehívásának célja az Egyház püspökeinek ünnepélyes összehívása a római pápa fennhatósága alatt, hogy meghatározza a tanítás, az erkölcs, a liturgia vagy az egyházi fegyelem egyes vonatkozásait. De amit az egyes zsinatok határoznak meg, annak mindenképpen a Hagyomány hatálya alá kell tartoznia, és semmiképpen sem mondhatnak ellent a megváltozhatatlan Tanítóhivatalnak, mert ha így tenne, az szembemenne azzal a céllal, amely legitimálja az Egyház tekintélyét. Ugyanez vonatkozik a pápára is, akinek csak megbízatása keretein belül van teljes, azonnali és közvetlen hatalma az egész Egyház felett: hogy megerősítse testvéreit a hitben, legeltesse az Úr nyájának bárányait és juhait, amelyeket rábízott.

A II. Vatikáni Zsinatig az Egyház történetében soha nem fordult elő, hogy egy zsinat de facto törölte volna az azt megelőző zsinatokat, és az sem, hogy egy „pasztorális” zsinatnak – az ἅπαξ II. Vatikáni Zsinatnak - nagyobb hatalma legyen, mint húsz dogmatikus zsinatnak. Mégis ez történt, a püspökség többségének hallgatása közepette és öt római pápa jóváhagyásával, XXIII. Jánostól XVI. Benedekig. A permanens forradalom ötven évében egyetlen pápa sem kérdőjelezte meg a II. Vatikáni Zsinat „Tanítóhivatalát”, és nem merte elítélni annak eretnek téziseit, vagy tisztázni a kétértelműeket. Éppen ellenkezőleg, VI. Pál óta minden pápa a II. Vatikáni Zsinatot és annak alkalmazását pápasága programszerű támaszpontjává tette, apostoli tekintélyét megkötve és alárendelve a zsinati diktátumoknak. Az elődeiktől való egyértelmű eltávolodás és a Roncalli-tól Bergoglio-ig tartó markáns önreferencia révén különböztették meg magukat: „Tanítóhivataluk” a II. Vatikáni Zsinattal kezdődik és ott is ér véget, az utódok pedig kizárólag annak alapján nyilvánítják szentté közvetlen elődeiket, hogy összehívta, befejezte vagy alkalmazta a Zsinatot. A teológiai nyelv is alkalmazkodott a zsinati szövegek kétértelműségéhez, odáig jutott, hogy meghatározott doktrínákként fogadta el azokat a dolgokat, amelyeket a Zsinat előtt eretneknek tartottak: gondolhatunk az állam szekularizációjára, amelyet ma magától értetődőnek és dicséretre méltónak tartanak; Assisi és Asztana békevágyó ökumenizmusára; vagy a bizottságok parlamentarizmusára, a püspöki szinódusra és a német egyház „szinódusi útjára”.

Mindez abból a kiindulásból fakad, amelyet szinte mindenki magától értetődőnek tart: a II. Vatikáni Zsinat megkövetelheti egy ökumenikus zsinat tekintélyét, amely előtt a híveknek fel kell függeszteniük minden ítéletet, és alázatosan meg kell hajtaniuk a fejüket Krisztus akarata előtt, amelyet a Szent Pásztorok tévedhetetlenül kinyilvánítottak, még ha csak „pasztorális” és nem dogmatikus formában is. De ez nem így van, mert a Szent Pásztorokat megtévesztheti egy kolosszális összeesküvés, amelynek célja a zsinat felforgatásra való felhasználása.

Ami a II. Vatikáni Zsinaton globális szinten történt, az lokálisan az 1786-os Pistoia-i szinóduson is megtörtént, ahol Scipione de' Ricci püspök hatalmát – amellyel az egyházmegyei szinódust legitim módon összehívatta, – VI. Piusz semmisnek nyilvánította, amiért az in fraudem legis-t [eljárás a törvény kijátszására] alkalmazták, vagyis az Egyház minden törvénye felett uralkodó ratio ellen: mert az Egyházban a hatalom a mi Urunké, aki annak a Feje, aki helyettesítő formában csak a Szent Hagyomány keretén belül adja át azt Péternek és törvényes Utódainak. Ezért nem arcátlan hipotézis azt feltételezni, hogy az eretnekek gyülekezete valódi puccsot szervezhetett volna az Egyház testén belül, hogy egy olyan forradalmat kényszerítsenek ki, mint amelyet a szabadkőművesség hasonló módszerekkel szervezett meg 1789-ben Franciaországban a Monarchia ellen, és amit a modernista Suenens bíboros úgy méltatott, hogy az megvalósult a Zsinaton. Ez nincs ellentétben azzal a bizonyossággal sem, hogy Krisztus isteni segítséget nyújt Egyházának: a non prævalebunt nem ígéri nekünk a konfliktusok, üldöztetések, hitehagyások hiányát; arról biztosít bennünket, hogy a pokol kapuinak a Bárány menyasszonya ellen folytatott dühödt csatájában nem sikerül elpusztítaniuk Krisztus Egyházát. Az Egyházat nem fogják legyőzni mindaddig, amíg olyan marad, amilyennek az Ő Örök Pápája parancsolta. Sőt, a Szentlélek különleges segítsége a pápai tévedhetetlenség kapcsán nem kérdéses, amikor a pápának nem áll szándékában ezt igénybe venni, mint például egy pasztorális Zsinat aktusainak jóváhagyása esetében. Elméleti szempontból tehát lehetséges a Zsinat felforgató és rosszindulatú alkalmazása; azért is, mert az álkrisztusok és álpróféták, amelyekről a Szentírás beszél (Mk 13,22), még magukat a választottakat is megtéveszthetik, beleértve a zsinati atyák többségét, és velük együtt a klerikusok és hívek sokaságát is.

Ha tehát a II. Vatikáni Zsinat – amint az nyilvánvaló – olyan eszköz volt, amelynek tekintélyét és hatalmát csalárd módon heterodox doktrínák és protestantizált rítusok kikényszerítésére használták fel, akkor remélhetjük, hogy előbb-utóbb egy szent és ortodox pápa visszatérése a trónra meggyógyítja ezt, illegitimnek, érvénytelennek és semmisnek nyilvánítva, mint a pistoiai Conciliabolo-t. És ha a megreformált liturgia kifejezi azokat a doktrinális tévedéseket és azt az egyháztani megközelítést, amelyet a II. Vatikáni Zsinat in nuce tartalmazott, olyan hibákat, amelyeket teljes pusztító terjedelmükben a szerzőik csak kihirdetésük után akartak nyilvánvalóvá tenni, akkor nincs „pasztorális” ok, – amit Dom Alcuin Reid szeretne megvédeni – amely valaha is igazolhatja ennek a hamis, kétértelmű, favens hæresim rítusnak a fenntartását, annyira katasztrofális hatással van Isten szent népére. A Novus Ordo tehát nem érdemel semmilyen módosítást, semmilyen „reformját a reformnak”, csak elfojtást és hatályon kívül helyezést, a katolikus liturgiához képesti helyrehozhatatlan heterogenitása miatt, és amelyről elbizakodottan állítják , hogy ez az egyetlen kifejeződése a római rítusnak, és ez az Egyház megváltoztathatatlan tanítása.

„A hazugságot meg kell cáfolni, ahogyan Szent Pál állítja, de a csapdáiba keveredőket meg kell menteni, nem pedig veszni hagyni” – írja Dom Alcuin: de nem a kinyilatkoztatott Igazság és a Szentháromság tiszteletének rovására, amely az Isten imádásának legfőbb cselekedete; mert ha túlzott súlyt adunk a pasztorálásnak, végül az embert helyezzük a szent cselekmény középpontjába, miközben ehelyett Istent kellene oda helyezni, és csendes imádásban leborulni előtte.

És még ha ez megdöbbenést is kelt a kontinuitás XVI. Benedek által felvázolt hermeneutikájának híveiben, úgy gondolom, hogy Bergoglionak most is teljesen igaza van abban, hogy a tridenti misét a II. Vatikáni Zsinat elviselhetetlen fenyegetésének tekinti, mivel ez a mise annyira katolikus, hogy lehetetlenné tesz minden kísérletet a békés együttélésre ugyannak a római rítusnak a két formája között. Valójában abszurdum elképzelni egy rendes Montini-féle formát és egy rendkívüli tridenti formát egy olyan rítus számára, amelynek, mint olyannak, a Római Egyház egyetlen hangját – una voce dicentes – kell képviselnie, az ókor tiszteletreméltó rítusai, mint az ambrózi rítus, a lyoni rítus, a mozarab rítus, valamint a domonkos rítus és hasonló rítusok minimális eltéréseinek nagyon korlátozott kivételével. Ismétlem: a Traditionis Custodes szerzője nagyon jól tudja, hogy a Novus Ordo egy másik vallás kultikus kifejeződése – a „zsinati Egyházé” –, figyelembe véve, hogy a katolikus egyház vallásának a miséje Szent V. Pius tökéletes imádságos átültetése. Bergoglió egyházában nem kívánják rendezni a nézeteltéréseket a Tradíció és a II. Vatikáni ág között. Éppen ellenkezőleg, a szakítás kiprovokálásának gondolata a hagyományos katolikusok kizárását célozza meg, legyenek azok klerikusok vagy világiak, a Katolikus Egyház helyébe lépett „zsinati egyházból”, amely alig (és vonakodva) tartja meg a nevét. A Santa Marta ház által áhított egyházszakadás nem a német egyházmegyék eretnek szinódusi útja, hanem a hagyományos katolikusoké, akiket felbosszantottak a bergoglio-i provokációk, udvarának botrányai, féktelen és megosztó nyilatkozatai. Ennek elérése érdekében Bergoglio nem fog habozni a II. Vatikáni Zsinat által lefektetett elveket elvinni a végsőkig, amelyekhez feltétel nélkül ragaszkodik: a Novus Ordo-t tekinti a zsinat utáni római rítus egyetlen formájának, és következetesen eltöröl minden, a régi római rítusban történő celebrálást, amely teljesen idegen a zsinat dogmatikai struktúrájától.

És nagyon igaz, minden lehetséges cáfolaton túl, hogy két heterogén, valójában egymással ellentétes ekkléziológiai látásmód között nincs lehetőség a megbékélésre. Vagy az egyik túléli, és a másik elpusztul, vagy az egyik elbukik, és a másik életben marad. A Vetus és Novus Ordo együttélésének rémképe lehetetlen, mesterséges és álságos: mert amit a celebráns az apostoli misében tökéletesen tesz, az természetes és tévedhetetlenül arra készteti, hogy azt tegye, amit az Egyház akar; míg amit a gyülekezet elnöke a megreformált szentmisén tesz, azt szinte mindig befolyásolják maga a rítus által engedélyezett variációk, még akkor is, ha abban érvényesen megvalósul a Szentáldozat. És pontosan ebben áll az új szentmise zsinati mátrixa: folyékonysága, a legkülönbözőbb „gyülekezetek” igényeihez való alkalmazkodóképessége, amelyet akár egy olyan pap celebrál, aki hisz a transzszubsztanciációban és azt za előírt térdhajlásokkal ki is nyilvánítja, akár egy olyan, aki csak a transzignifikációban hisz, és a hívek kezébe adja a Szentostyát.

Nem lennék meglepve tehát, ha a közeljövőben azok, akik visszaélnek az apostoli hatalommal a Szent Egyház lerombolása és a „zsinat előtti” katolikusok tömeges kilépése érdekében, nem haboznának nemcsak a a régi misét korlátozni, hanem teljesen be is tiltanák, mert ebben a tilalomban foglaltatik össze az Igaz, a Jó és a Szép elleni szektás gyűlöletük, amely bálványuk, a II. Vatikáni Zsinat első ülése óta élteti a modernisták összeesküvését. Ne felejtsük el, hogy ezzel a fanatikus és zsarnoki megközelítéssel összhangban a tridenti szentmisét a VI. Pál Missale Romanumának kihirdetésével mellékesen megszüntették, és hogy azokat, akik továbbra is celebrálták, szó szerint üldözték, kiközösítették, összetört szívvel kellett meghalniuk, és az új rítus szerinti temetéssel lettek eltemetve, mintha meg akarnák pecsételni a végleg elfelejtett múlt felett aratott nyomorult győzelmüket. És akkoriban senkit sem érdekeltek a kánonjog szigorától való eltérés pasztorálási motivációi, mint ahogy ma sem foglalkozik senki azokkal a pasztorálási motivációkkal, amelyek sok püspököt arra késztethetnének, hogy az ősi rítusban végezzék ezt az ünneplést, amelyhez a papok és hívek konkrét kötődést mutatnak.

XVI. Benedek zsinati kísérlete, amely az Usus Antiquior felszabadításának átmeneti hatásai miatt dicséretre méltó, éppen azért bukott meg, mert abból az illúzióból fakadt, hogy a Summorum Pontificum szintézisét a tridenti tézisre és Bugnini antitézésére alkalmazhatja: ez a hegeli gondolkodás által befolyásolt vízió nem lehet sikeres az Egyház (és a mise) természete miatt, amely vagy katolikus, vagy nem az. És amit nem lehet egyidejűleg szilárdan lehorgonyozni a Tradícióhoz, és úgy is, hogy ne zökkentsékmeg a szekularizált gondolkodás hullámai.

Emiatt nagyon megdöbbenve olvasom, hogy az apostoli misét Dom Reid „a Krisztus Egyházának részét képező legitim többség kifejeződésének” tekinti, mivel a hangok sokfélesége legitim módon fejeződik ki egy átfogó szimfonikus egységben, nem pedig a harmónia és a csikorgó zaj egyidejű jelenlétében. Van itt egy félreértés, amit mielőbb tisztázni kell, és amelyet minden valószínűség szerint nem annyira az óvatos és higgadt ellenvéleményen lévők fognak meggyógyítani, akik toleranciát kérnek maguknak, miközben ugyanazt a toleranciát nyújtják a szöges ellentétes álláspontot képviselőknek is, hanem inkább azoknak az intoleráns és bosszantó fellépése révén, akik azt hiszik, hogy képesek kikényszeríteni saját akaratukat Krisztus, az Egyház Feje akaratával szemben, feltételezve, hogy úgy képesek irányítani a Misztikus Testet, mint egy multinacionális vállalatot, ahogyan Müller bíboros helyesen mutatott rá legutóbbi beszédében.

Mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk, az, ami ma és ami a közeljövőben történik, nem más, mint a múltban kialakított premisszák logikus következménye, amely többé-kevésbé lassú lépések hosszú sorozatának egy következő lépése, amely lépések körül sokat elhallgattak és zsarolással elfogadtatták őket. Mert azok, akik rendesen celebrálják a tridenti misét, de időről időre továbbra is celebrálják a Novus Ordo-t – és nem a kényszer alatt álló papokról beszélek, hanem azokról, akik maguk dönthettek, vagy szabadon választhattak –, már engedtek az elveikből, elfogadva, hogy bármelyiket egyformán ünnepelhessék, mintha mindkettő egyenértékű lenne, mintha – pontosan – az egyik ugyanannak a rítusnak a rendkívüli, a másik a hétköznapi formája lenne. És vajon nem ez történt-e hasonló módszerekkel a civil szférában, a lakosság többsége által csendben elfogadott korlátozások kiszabásával és az alapjogok megsértésével, a járvány fenyegetésével terrorizálva ? Más körülmények között, más motivációkkal, de hasonló céllal zsarolták a polgárokat: „Vagy beoltatják magukat, vagy nem tudnak dolgozni, utazni vagy étterembe járni.” És hányan engedelmeskedtek, annak ellenére, hogy tudták, hogy ez a hatalommal való visszaélés volt? Azt gondolják, hogy nagyon különbözőek a konszenzus manipulálásának rendszerei, amikor az őket alkalmazók ugyanabból az ellenséges körökből származnak, és ugyanaz a Kígyó vezeti őket? Azt gondolják, hogy a Klaus Schwab Világgazdasági Fóruma által kidolgozott Great Reset tervnek más céljai vannak, mint a Bergoglio-i szektának? A zsarolás nem az egészséggel kapcsolatos, hanem doktrinális: csak a II. Vatikáni Zsinatot és a Novus Ordo Missae-t kell elfogadni, hogy jogai legyenek a zsinati egyházban; a hagyományőrzőket fanatikusnak fogják bélyegezni, akárcsak azokat, akiket „no-vax” [oltatlan]-nak neveznek.

Ha Róma megtiltaná a régi mise celebrálását a világ összes templomában, akkor azok, akik azt hitték, hogy egyidejűleg két úrnak – Krisztus Egyházának és a Zsinati Egyháznak – szolgálhatnak, rájönnének, hogy becsapták őket, ahogyan az megtörtént annak idején a zsinati atyákkal. Ezen a ponton meg kell hozniuk azt a döntést, amelyről azt hitték, hogy elkerülhetik: egy olyan választást, amely arra kényszeríti őket, hogy ne engedelmeskedjenek egy tiltott parancsnak, hogy engedelmeskedhessenek az Úrnak, vagy pedig hajtsák meg fejüket a zsarnok akarata előtt, miközben kudarcot vallanak Isten szolgáiként. Lelkiismeretük vizsgálata során gondolják át, hányan tagadták meg annak a néhány, nagyon kevés paptestvérüknek a támogatását, akik hűek voltak saját papságukhoz, miközben engedetlennek vagy rugalmatlannak minősítették őket, pusztán azért, mert előre látták a megtévesztést és a zsarolást.

Itt nem arról van szó, hogy Montini miséjét a régi misékhez hasonlóan „felöltöztetik”, a ruhák és a gregorián ének segítségével próbálják elrejteni az azt kiváltó farizeusi képmutatást; nem a Prex eucharistica II kivágásáról vagy az ad orientem celebrálásról van szó: a harcot a tridenti mise teocentrikus látásmódja és a zsinati hamisítvány antropocentrikus látomása közötti ontológiai különbségért kell megvívni.

Ez nem más, mint Krisztus és a sátán harca. Harc a szentmiséért, amely hitünk szíve, a trónért, amelyre az Isteni Eucharisztikus Király leszáll, a Kálváriáért, amelyen a Szeplőtelen Bárány feláldozása vértelen formában megújul. Nem vacsora, nem koncert, nem különcségek bemutatására szolgáló show, vagy szószék az eretnekek számára, és nem pódium a gyűlések megtartására.

Ez egy olyan csata, amely lelkileg megerősödik a Krisztushoz hű, kiközösítettnek és szakadárnak tartott papok titkosságában, míg a templomokban a megreformált szertartással együtt a hűtlenség, a tévedés és a képmutatás győzedelmeskedik. És a hiány is: Isten hiánya, a szent papok hiánya, a hűséges jó lelkek hiánya. A Szent Péter székének Rómában tartott ( itt ) prédikációmban elmondtam, hogy nincs egység a szék (Cathedra) és az oltár között, a pásztorok szent tekintélye és létük oka között, amely az, hogy kövessék Krisztus példáját, készen állva arra, hogy elsőként menjenek fel a Golgotára, hogy feláldozzák magukat a nyájért. Aki elutasítja saját papságának ezt a misztikus vízióját, az a végén anélkül gyakorolja hatalmát, hogy megerősítené azzal, amely csak az oltártól, az áldozattól és a kereszttől származik: magától Krisztustól, aki e keresztről uralkodik mind a szellemi, mind a világi uralkodók felett, mint Király és Főpap.

Ha Bergoglio azt akarja, hogy érvényesítse elsöprő hatalmát a Szent Kollégium és a püspökség zajos csendje közepette, tudja meg, hogy sok jó lélek határozott és elszánt ellenállásába fog ütközni, akik hajlandóak harcolni az Úr szeretetéért és saját lelkük üdvösségéért, akik ebben az Egyház és a világ sorsa szempontjából oly rettenetes pillanatban elhatározták, hogy nem engednek azoknak, akik meg akarják szüntetni az örökkévaló Áldozatot, amivel az Antikrisztus felemelkedést segítenék elő az Új Világrend vezetésével. Hamarosan megértjük az evangélium szörnyű szavainak jelentését (Mt 24,15), amelyekben az Úr a templomi pusztaság utálatosságáról beszél: az utálatos iszonyatról, amikor a szentmise kincsét betiltják, oltárainkat megfosztják, templomainkat bezárják, liturgikus szertartásaink föld alá kényszerülnek. A pusztaság förtelme az apostoli mise vége lesz.

Amikor 304. január 21-én a 13 éves Ágnest mártírhalálba vezették, a hívek és a papok közül sokan elhagyták a hitüket Diocletianus üldözése alatt. Kell-e félnünk a zsinati szekta kiközösítésétől, amikor egy lány a hóhér előtt ilyen példát mutatott nekünk a hűségről és a kitartásról? Hősi hűségét Szent Ambrus és Szent Damazus dicsérte. Gondoskodjunk arról, hogy bár méltatlanok vagyunk, kiérdemelhessük az Egyház jövőbeli dicséretét, miközben fel kell készülnünk azokra a megpróbáltatásokra, amelyekkel arról teszünk tanúságot, hogy Krisztushoz tartozunk.

+ Carlo Maria Viganò, érsek

2023. január 21.
Sanctæ Agnetis Virginis et Martyris

Forrás: https://www.lifesitenews.com/opinion/abp-vigano-the-latin-mass-and-novus-ordo-cannot-coexist-this-is-a-battle-between-christ-and-satan/?utm_source=daily-catholic-2023-01-25&utm_medium=email .