Major Kálmán: Levél a börtönből

Az alábbi levelet a szentéletű dr. Major Kálmán veszprémi spirituális írta a váci börtönben 1955-ben a szintén ott raboskodó kispap-növendékeinek, vádlott-társainak: Dervenkár Györgynek, Balogh Sándornak, Ágotha Tivadarnak és Domschitz Józsefnek. Magáról a perről honlapunkon ITT és ITT olvasható bővebben. Balogh Sándor írásai honlapunkon ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT olvashatók.
A levelet Dervenkár György nővére csempészte ki a börtönből; most kerül először nyilvánosság elé. A honlapunkhoz dr. Balogh Sándor jóvoltából jutott el. A kipontozott részek az eredetiben is úgy voltak, nincs semmi kihagyás.

Szeretnénk felhívni Olvasóink figyelmét, hogy Major atya levelében még a II. Vatikáni Zsinat előtti Rómáról és pápaságól ír!

Kedves Barátaim!

Úgy gondolom, hogy előtettek előbb fognak feltárulni a börtön-ajtók, mint előttem. Magamból indulok ki, amikor e sorokat írom hozzátok: én u.i. nagyon szeretném tudni, hogy a többéves börtönélet mennyire alakított át benneteket, tehát joggal következtethetem, hogy ti is szeretnétek tudni, hogy több, mint három kemény esztendő után, mi a véleményem egyrészt perügyünkről, másrészt pedig az általános magyar egyházi helyzetről.

Már a Markó-utcai ügyészségi fogdában tudattam veletek Domschitz Józsi ügyessége révén, hogy büszke vagyok rátok. Tiszteletem irányotokba csak fokozódott, amikor Szabó kivételével valamennyiőtöket többnapos sötét-zárkával büntettek, amit még naponkénti megvasalással is súlyosbítottak, mert ezer fenyegetés ellenére sem felejtettétek el, hogy bajtársi kötelességeitek vannak egymással. Megvallom, nagyon röstellemn magamat, amikor ti a sötét-zárkán vasra-verve szenvedtetek, hogy nekem ilyesmi nem jutott osztályrészül, de röstelkedésem hamarosan örömre változott, amikor Olti tanácselnök tárgyalásunk alkalmával „szemtelen és pimasz magatartásomért” a ti jelenlétetekben és fületek hallatára nekem is kiosztotta a tíz nap sötétet. Előttem van vidám, derült arcotok, amit sétáitok alkalmával lopva láthattam, s amint viseltétek sorsotokat, a sötétet, a kurta-vasat, a megaláztatásokat, az eddig még csak elképzelni sem tudott durvaságokat és szidásokat. Boldog vagyok, hogy ügyünket ugyanaz az Olti tanácselnök tárgyalta, aki a Mindszenty-pert is levezette, és hogy ugyanabban a teremben ítélkeztek felettünk, amelyikben ítéletet mondtak a hercegprímás felett is, akit példaképünknek tiszteltünk. Boldog vagyok, hogy tárgyalásunk folyamán ugyanazon a helyen állhattunk, ahol ő állt szemben bíráival. Mint elsőrendű vádlott, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy végighallgathattam tárgyalástokat. Büszkeséggel töltött el, hogy Szabó kivételével egyikőtök sem vallotta magát bűnösnek, hogy Szabó kivételével egy sem szánta-bánta tettét közületek, hogy Szabó kivéteklével mind bátran viselkedtetek. Szabó begyulladását viszont nem csodálom, hiszen, amint a tárgyaláson kisült, ő még kommunista párt-tag is volt, a ti bátorságtok annál kedvesebb volt nekem, mert nemcsak spirituálistok voltam, hanem valamennyien már mint kis-szeminaristák is növendékeim voltatok. Imponált, hogy a tárgyaláson Szabó kivételével nem kunyeráltatok a bíróságtól semmit, nem hivatkoztatok semmi részvétet keltő körülményre, mint pl. Szabó hivatkozott arra, hogy ő szegény munkás szülőknek árván maradt nyomorult gyermeke. Imponált, hogy nem ígértetek a bíróság előtt jobbulást és jövőbeli hűséget, meg „jóvátételt”, mint Szabó tette. Élveztem, amiket utolsó szó jogán a bíróságnak mondtatok, hogy t.i. azt a vonalat, ami miatt a bíróság elé kerültetek, nem tagadjátok meg, sőt, a bíróságot megnyugtattátok, hogy a jövőben is azon fogtok járni minden bírói ítélet ellenére is. Nagy örömömre szolgált, hogy az ügyvédi „védelem” arra hívta fel a bíróság figyelmét, hogy ezek valamennyien meggyőződéses emberek, hogy keményebb büntetés csak még jobban elvadítja őket, ezért a bíróság a magyar nép demokráciának tesz csak szolgálatot azzal, ha a vádlottakat enyhén bünteti. Hála Istennek, hogy a bíróság nem hallgatott a védelemre, és a súlyosabb büntetést rótta ránk. De legfőképp akkor lenne hála az Istennek, ha a „védelem” jóslata is beteljesedne, vagyis, ha a súlyosabb büntetés, amit kaptunk, eddigi meggyőződésünket csak növelné, eddigi fanatizmusunkat csak tüzelné. Az eddigiek után már fölösleges direkte felelnem az elején feltett kérdésre, arra t.i., hogy mi a véleményem perügyünkről, de azért felelek rá: abból, amit tettem, s ami miatt elítéltek, semmit meg nem bántam, semmit nem sajnáltam, annyira sem, hogy ha még egyszer elölről lehetne kezdenem, mindent ugyanúgy tennék, mint tettem, mert biztos elvek irányították tetteimet.

Most pedig rátérek írásom második részére, és felelek arra a kérdésre, hogy mi a nézetem a mostani magyar egyházi helyzetről?

Napjainkban gigászi méretű harc dúl világszerte. Ez az óriási küzdelem vilgnézeti, politikai, társadalmi, gazdasági ... téren folyik vehemens erővel. A különböző tereken dúló harcok mind világnézeti gyökerűek, a világnézet talajából nyerik éltető nedvüket, amiért is az összes küzdelem között a világnézeti küzdelem a legfontosabb, ami jelenleg kettő nagy táborra bontja az egész emberiséget.

Közismert, hogy napjaink nagy világnézeti harcában a krisztusi világnézet mérkőzik a materialista világnézet marxi-lenini változatával. Közismertek ennek a materialista világnézetnek a tételei Istenről, világról, lélekről, vallásról, papságról, pápaságról, erkölcsi törvényekről... E tételek ismeretében lehetetlen azt nem mondani, hogy a materializmusnak ez a formája csak úgy egyik XX-i inkarnációja a Sátánnak, mint ahogyan a Sátán egyik modern inkarnációja volt pl. Nyugat nagy Zarathustrájának, Nietsche-nek világnézete is annak nagy történelmi formájában, a hitlerizmusban. Napjainkban is tehát, mint oly rengetegszer már a történelem folyamán, Krisztus és az Ő követő harcolnak a Sátánnal és az ő modern megszállottjaival. Ez a Sátántól való megszállottság napjainkban is csakúgy megvan, mint volt Krisztus idejében, csak a megszállottságnak a formája modernebb és más, mint volt Krisztus idejében, amikor az ördög a maga megszállottjait némákká, magukat tűzbe- és vízbevetőkké, meggörbültekké ... tette. Azt gondolom, hogy egy korszerű daemonológia a XX. századbeli sátáni megszállottság jelei közé a faji és osztálygyűlöletet, a szadizmust, a mazochizmust és az egyéb ehhez hasonlókat venné fel.

A ma nagy harcában a világnézeti téren dúló nagy küzdelemnek két középpontja van, éspedig az egyik oldalon Róma, a másik oldalon Moszkva. Az egyéb tereken dúló küzdelmeknek mások a középpontjai, de bennünket hivatásunknál fogva ezek a politikai, gazdasági, ... küzdelmek nem első sorban érdekelnek.

Krisztus világnézetét Róma sugározza, és mi arról vagyunk meggyőződve, hogy egyedül ebből a világnézetből forrásozik dicsőség Istennek és boldogság meg üdvösség embernek, ami a teremtett világ, tehát az emberiség célja is.

Nekünk a helyünk Róma táborában van és ebből a táborból kell teljesítenünk azt a kötelességünket, amit Szt. Pál szavaival a kinyilatkoztató Isten így helyezett a vállunkra: „Nem a test és a vér ellen kell tusakodnunk, hanem a fejedelemségek és a hatalmasságok ellen, ennek a sötétségnek világkormányzói ellen, a gonoszságnak égi magasságban lévő szellemei ellen.”

Kedves Bajtársaim! Talán még emlékeztek arra, hogy amikor mint még spirituálistok 1951. nov. 10-én legelső punktámat adtam nektek, akkor azt a programot tűztem ki, hogy az efezusi levél 6. fejezetének 10-20. verseiből kiindulva fokozatosan a kezetekbe adjam mindazokat a fegyvereket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a sötétség hatalmai ellen való harcunkat Róma főparancsnoksága mellett vitézül megvívhassuk. A körülmények nem engedték, hogy ezt a kiképző munkámat a teológusok között, akik Krisztus harcosainak szándékoztak felkészülni, tovább folytassam. Innen a börtönből azok közül a szellemi fegyverek közül, amiket vagy már a kezetekbe adtam Veszprémben, vagy még a kezetekbe szándékoztam adni, a két legfontosabbat hangsúlyozom csak részetekre: fegyelem az egyik és kegyelem a másik.

Fegyelem.

Harcban állunk a Sátánnal. Eredményesen és a legkevesebb veszteséggel harcolni pedig fegyelem nélkül lehetetlen. Mit kíván ez az általam annyira hangsúlyozott fegyelem a materializmusnak marxi-lenini-sztálini formájával szemben való harcban mindenkitől, aki csak Krisztus zászlaja alatt vitézkedik? Minimálisan azt kívánja, hogy legalább akkora belülről jövő fegyelem legyen Krisztus cspataiban, mint mint amekkora kívülről ráerőszakolt fegyelem van az ellenfél táborában! Már pedig az ellenfél táborában csak egy fővezér van, s az Moszkvában székel. Az ellenfél táborában csak egy vezényszó hangzik el, s ezt az egy vezényszót harsogja világgá rádió, újság és röpgyűlés szinte ugyanabban az órájában a napnak. Vladivostokban csakúgy, mint Tiranában, a földalatti Párizsban csakúgy, mint Rio de Janeiróban a külvárosi részeken. Az ellenfél táborában minden szem a Kreml-re néz, minden toll mint egy toll ír, minden kar, mint egy kar üt. Ebben a hatalmas fegyelemben és a vele párosult praktikus szervezettségben van az ellenfél minden ereje , ez fokozza fel óriásira a meglévő erőket és ez teszi lehetővé, hogy olyan százak és milliók is húzzák a materializmus harci szekerét, akik pedig ideológiailag nem értenek vele egyet. Ha ez a vas-fegyelem és szervezettség meglazulna, akkor a materializmus harci kilátásai is kevesbednének. Az idők napjainkban sürgetik, hogy fegyelemmel szemben fegyelmet, hogy szervezettséggel szemben szervezettséget, hogy egy középponttal szemben egy középpontot, hogy egy fővezérséggel szemben egy fővezérséget, hogy egy akarattal szemben egy akaratot állítsunk, hogy diadallal segíthessük a krisztusi világnézetet. Ezeket az imént felsorolt harci követelményeket a mi táborunkban mind készen találjuk, csak nyúlni kell hozzájuk. Azt gondolom, hogy az ezekhez való nyúlást nem csak az idők sürgetik, hanem nyomatékkal sürgeti az isteni gondviselés is, amelyik nem véletlenül emelte ki a mai nagy harc hajnalán már 1870-ben a vatikáni zsinaton a depositum fidei tételei közül éppen azokat, melyek azt mondják, hogy a krisztusi világnézetnek egyetlen középpontja van, és ez Róma, hogy egy fővezérkara van, és az a világegyház püspöki kara, amelyik fegyelmi egységben van a római pápával, hogy egy látható fővezére van, és ez a törvényes római pápa, akire figyeljen ma minden szem, és akinek ilyen nagy történelmi feszültségben kell hogy még az óhaja is parancs legyen számunkra, és akinek az így vett parancsa az az egyetlen akarat, amelyiknek érvényesülni kell tűzön-vízen keresztül is, hiszen az egyházi regiment formája monarchikus, és hozzá abszolút értelemben monarchikus, amint a vatikáni zsinat mondja a Szentlélek asszisztenciája mellett. Ha visszaemlékeztek még 1951-52-re, eszetekbe fog jutni, hogy mennyire akartam mindezeket próbaprédikációitokkal tudatosítani bennetek. Köszönöm Dervenkár Gyurinak, hogy az elnöksége alatt működő önképzőkörben ezek az aktuális gondolatok bőven juthattak szóhoz.

A fönt vázolt fegyelem oldaláról nézve véleményem szerint, amit Róma ítéletéig csak fönntartással tartok, fegyelmezetlenséget követtek el azok, akik Róma kifejezett és világos óhaja ellenére is csatlakoztak ahhoz a békemozgalomhoz, amely Moszkva céljait szolgálja. Nekünk, katolikus papoknak sem abban a békemozgalomban nincs helyünk, amelyiket Moszkva animál, sem abban, amelyiket Washington szervez.

Mi a békét a mi fővezérkarunk, az Apostoli Szentszék, Róma útmutatásai alapján hirdetjük az emberiségnek. Köszönöm Balogh Sanyinak, hogy a Fali Újságban ezt világosan leszögezte Gutheil prelátus cikkével kapcsolatban. Mi papi talárunkban nem akarunk lenni sem Moszkva, sem Washington vízhordó barmai. Bennünket Krisztus azért hívott, hogy az embereket üdvözítsük, és nem azért, hogy a nagyhatalmaknak tapsoljunk. Tehát véleményem szerint azok a magyar papok, akik a békepapi mozgalomhoz 1951. júliusa előtt a püspökök tilalma ellenére csatlakoztak, fegyelmezetlenségükért a maguk személyében felelnek, akik pedig a püspöki kar engedélye után, 1951. júliusa után csatlakoztak hozzá, a felelősségnek csak egy részét viselik, de a felelősségtől nem mentesek, mert lehetetlen azt állítani bárkinek is itt, Magyarországon, Róma szomszédságában, hogy ő Róma nézetéről a békepapi mozgalommal kapcsolatban nem tudott semmit. A helyes fegyelem azt kívánta volna, hogy a fenyegetéseket, a megfélemlítéseket, a bebörtönzéseket, a kompromittáló papi múlt feltárásait is inkább kellett volna kinek-kinek vállalnia, sem mint Róma akarata ellenére ilyen kritikus időkben cselekedjen. Naivságnak tartom, ha valaki azt gondolja, hogy a két kikerülhetetlen rossz közül a kisebbiket választotta akkor, amikor csatlakozott a békepapi mozgalomhoz. Igen, a kisebbik rosszat vállalta a maga számára, de a nagyobbik rosszat azt odadobta az Egyház nyakába. Krisztus nyakába, hogy hadd cipelje az. Amikor a magyar papok előtt az államhatalom felállította az alternatívát: vagy a békepapság vagy a börtön – vagy a békepapság vagy a szennyes egyéni papi múlt feltárása – vagy a békepapság vagy az anyagi támogatás megvonása ... , akkor már maga az államhatalom mondott ítéletet arról, hogy a krisztusi világnézet számár a két rossz közül melyik a nagyobb rossz. Innen a börtönből úgy látszik nekem, hogy a magyar püspöki kar 1950. augusztusában tért le arról az útról, amelyen az ország prímása Róma helyeslése mellett menetelt, s hogy a püspöki kar erről az útról letért, azért nem kis mértékben felelősek a legelső békepapok 1950. augusztus elsejei összejövetelükkel. Ez az összejövetel, ami a magyar papság nagy történelmi szégyene, szerintem megbontotta a magyar papság egységét, s egy nem egységes papsággal menetelni egy nehézségekkel, örökös támadásokkal teli úton, a prímás útján, megtorpant a püspöki kar. A történelem a magyar papság szégyenének fogja tartani, hogy nem vette észre az ellenfél nagy taktikáját, azt, hogy a divide et impera elv alkalmazásával terítette le őt is, mint előtte egyéb testületeket. A fegyelem, a Rómára való fokozott figyelés ezt a szégyent elhárította volna rólunk.

Legyetek tehát különös tisztelettel azok iránt a papok iránt, akik a békepapi mozgalomhoz még 1951. júliusa után sem csatlakoztak Róma intenciójának az ismeretében. És süvegeljétek meg azokat a paptestvéreket, akik inkább vállalták a félreállítást, a disponálást, sőt, esetleg még bűnös múltjuk miatt a tömegek előtti meghurcoltatást is, mint a békepapságot.

Legyen meg a véleményetek, amit józan eszetekkel a tények ismeretében ti magatok alakítottatok ki magatoknak az 1945. után itt, Magyarországon történtekről. Azt azonban a legszigorúbban tiltja ugyanaz az egyházi fegyelem, amelyből lekövetkeztettem mindazt, amit mondtam az imént, hogy ítélkezzetek is akár a békepapok, akár a püspöki kar felett, és pálcát törjetek felettük. Távol legyen tőletek, hogy elítéljétek őket tetteikért. Az ítélkezés nem a ti dolgotok, ítéletet hozni felettük Róma tiszte lesz, ha Róma egyáltalán kíván ítélni ügyükben. Ha elítélitek Róma előtt a püspöki kart és a békepapokat, akkor tudjátok meg, hogy ti is ugyanabba a fegyelmezetlenségbe estek, mint akiket elítéltek, s ezzel éppen úgy ártalmára vagytok a krisztusi világnézetnek a mai nagy harcban, mint akiket elítéltek. A józan ész is azt diktálja, hogy a legmegfelelőbb lesz, ha a magyar egyházi események felett Róma ítélkezik csak. Micsoda káosz lenne itt, ha akár a börtönviseltek, akár a félre-állítottak, akár a békepapok, akár a magyar püspöki kar, akár a nyugatra disszidáltak, akár a helyükön megmaradt paptestvérek lennének az illetékesek, hogy megbírálják a történteket. Egy ilyen helyzet igen nagy nehezék lenne a magyar egyházon, ami nagyon megnehezítené jövőbeli munkáját az emberek üdvözítésében. Viszont micsoda nyereségünk egyéb felekezetekkel szemben, hogy van Rómánk, amelyik egyedül illetékes az itt történtek felett ítélkezni, s amelyik még mindig szent valamennyiünknek, szent az említett csoportoknak is. Majd Róma ítélete legyen a ti ítéletetek is, s ahhoz simulni s aszerint viselkedni legyen a ti nagyszerű fegyelmi tettetek, amely annál nagyszerűbb lesz, minél inkább más lesz, mint amit elgondoltatok, mint amit kikövetkeztettetek egyénileg. Igy fogjátok Krisztus világnézetét fegyelemben szolgálni.

Attól pedig óvakodjatok,hogy akár a békepapokat, akár a magyar püspöki kar egyes tagjait, vagy az egész kart magatartsáukért olyan alpári jelzőkkel illessétek még csak gondolatban is, mint amilyen jelzőkkel illetik őket itt, a börtönben. Tartózkodjatok az ilyen ízléstelenségektől még akkor is, ha börtönéletetek folyamán ti is találkoztatok olyan jelenséggel, hogy valakinek vallási élete a békepapok és a magyar püspöki kar magatartása miatt jutott zátonyra. Ne feledjétek azt, amit spirituális koromban is hallottatok már tőlem, hogy a békepap is testvérünk a jelen rendszerrel Róma legnagyobb szomorúsága ellenére is, a taktikázó püspök is atyánk. Amint a jó testvér testvérjét nem becsmérli mások eltt, még ha erre testvérje rá is szolgált volna becstelen életével, s amitn a jó gyermek atyját nem ócsárolja és nem gyalázza mások előtt, hanem menti, védi azt, ti is hasonlóan tegyetek, ha mások előtt ők szóba kerülnek, mert ezt diktálja az a diszciplina, amiről szólok.

A materialista világnézetnek marxi-lenini-sztálini formájával szemben abszolút fegyelemmel itt nálunk, Magyarországon zseniálisan és az egész világ csodálatát és tiszteletét kivívó módon Mindszenty hercegprímás harcolt, akinek neve ma már fogalom itt a börtönben is, kint is, külföldön is. Ha kiszabadultatok a börtönből, akkor is azon az úton járjatok, amit ő mutatott, és semmit meg ne tagadjatok múltatokból!!! Az ő harcmódja volt a helyes, és olyan, amelyik az egyedül illő ahhoz az Egyházhoz, amelyet kétezer év vértanúi szenteltek meg. Legyetek elszántak ennek az útnak a járásában. Remélem, hogy ti, akik a kommunisták embertelen börtöneiben megedződtetek, hogy ti, akik mellől a bajtársak százai emelt fővel léptek a bitófa alá, mondom, remélem, hogy ti a félelmet már nem ismeritek. Ha Krisztus földi helytartójának a parancsa, a kérése, az óhaja Krisztus világnézetének a diadala érdekében valamit kíván tőletek, azt készségesen vállaljátok, még ha újból börtönbe kerülnétek is.

Én itt a börtönben azért imádkozom, hogy ha a harci fegyelem úgy kívánja, hogy bitófán lógjunk, és ott a szél dobáljon bennünket a világ csúfjára napokon át és hollók vájják ki a szemünket, akkor azt tudjuk vállalni, hogy ha a harci fegyelem úgy kívánja, hogy vadállatok módjára éveken át vagy talán egy egész életen át bezárva legyünk és rácsok mögül nézzük a nekünk nem sütő napot, akkor ezt tudjuk vállalni; és inkább mi legyünk reumásak, tüdővészesek, rokkantak, akasztottak és hullák, mint hogy Krisztus diadalszekere győzelmi vonulásában elakadjon.

Kegyelem.

A másik fegyver rajtatok a kegyelem legyen. Amikor az előbb fegyelemről írtam, akkor a harcot hangsúlyoztam, most, amikor a kegyelemhez értem, azt nyomatékozom, hogy ez a harcot nekünk lényegében a Sátán ellen kell megvívnunk. A Sátán uralma ott van, ahol bűn van, birodalma a bűn országa. Mindenki a Sátán szolgája, aki elvesztette a megszentelő kegyelmet, még akkor is, ha Krisztus táborban harcol a Sátán ellen. De az ilyen nem csak szolgája a Sátánnak, hanem árulója is a krisztusi világnézetnek, Krisztus táborának. Minden bűn a Sátán uralmát erősíti, a Sátán harci helyzetét javítja, bárki követi is el azt a világon. A világtörténelem azt mutatja, különösen, ha az ember Szent Ágoston vagy aquinói Szent Tamás szemléletével próbálja azt nézni, hogy a Sátán a földkerekség bűneit időnként átütő-erejű szervezetté igyekszik vonni, mint tette már századunkban a Nietsche-i világnézet erejével vagy pedig materializmus marxi-lenini-sztálini formájának erejével. Elmondhatjuk, hogy aki bűnt követ el, az végső fokon ezt a rendet támogatja. Aki bűnt követ el, az akarata ellenére, sőt, sejtése ellenére is előkészítője a Sátán egy jövőbeli inkarnációjának, előkészítője tehát jövőbeli szadizmusoknak, kegyetlenkedéseknek, gyilkosságoknak, embertelenségeknek, brutalitásoknak, természet-jog tiprásoknak ..., mert egy bűn potenciálisan csak nő, ha az egy nagy, világra kiterjedő szervezetben áll, amit a Sátán időnként más és más formában sohasem szűnik meg összehozni Isten ellen. XI. Piusz, korunk nagy pápája „Divini Redemptoris” kezdetű enciklikájában azt ajánlja figyelmünkbe, hogy az istentelen kommunizmus elleni harc egyik leghatásosabb eszköze a kegyelmi élet, s annak kiszélesítése, elmélyítése ezen a világon az emberi lelkekben. Lourdes-dal, X. Piusz példájával, és sok más egyéb ténnyel is a figyelmünkbe ajánlja az isteni Gondviselés, hogy korunk sátánizmusával szemben a leghatásosabb fegyver a kegyelmi élet. Aki tehát bűnt oldoz fel, aki a bűnöket gyomlálja magában is, másokban is, aki a megszentelő kegyelemhez segít másokat, aki a kegyelmi életet mélyíti magában és másokban, ....az, mivel így a Sátán uralmát csökkenti, egyúttal a leghatásosabb módon is harcol a jelenlegi sátáni rendszer ellen, még akkor is, ha senki sem látja, ha senki sem veszi azt észre soha. Ápoljátok tehát különös gonddal a kegyelmet magatokban és másokban. Ha csak egy embert segítettetek is a kegyelmi élethez, személyesen adtatok egy arculütést a Sátánnak, és minden bizonnyal kihúztatok egy téglát ennek a gigászi módon megszervezett és égi magasságokba nyúló rendszernek hatalmas épületéből. A mi erőnk az istentelen kommunizmus ellen úgy van a kegyelmi életben, mint ahogyan Sámsonnak az ereje volt a filiszteusok ellen a hajában. Ápoljátok a kegyelmet!!!

Ezeket a gondolatokat küldöm az én nagyra-becsült perügy-társaimnak: Dervenkár Gyurinak, a Pázmány-kör volt elnökének, Balogh Sanyinak, a Fali Újság volt szerkesztőjének, Ágotha Tivadarnak, a „Különös házasság” szellemes leleplezőjének, akinek híres önképzőköri előadása itt, a börtönben is sokat megkacagtatott, és Domschitz Józsinak, a merész teológusnak.

Vác, 1955. március 19-én, Szt. József ünnepén

Dr. Major Kálmán veszprémi egyházmegyei áldozópap

Háttér: Katolikus lexikon