Burián László: Emlékezés a régi spirituálisra

[Erdős Mátyásra]

Az Esztergomi Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Erdős Mátyás Emlékkonferenciáján Esztergomban, a Szent Adalbert Központban 2013.december 12-én elhangzott előadás hanganyagának szerkesztett, kivonatolt változata. Az előadó Burián László esztergomi egyházmegyés áldozópap (1922-2014). Konferenciaszervező: Hegedűs András. www.szentadalbert.hu

Burián László vagyok, Szlovákiából, Párkányban kisegítő lelkész, körülbelül három éve. Matyi bácsihoz nagyon sok szál fűz a mai napig. Szépen nem tudok beszélni, de egy-két gondolatot, amit tőle kaptam, szeretném megosztani kedves mindnyájukkal. 1939 óta ismerem őt, két évig, mint gimnazista-kisszeminarista prefektusunk volt, utána négy évig dogmatanár és spirituális. Hogy pap vagyok, pap lettem, azt nagyon sok szempontból neki köszönhetem − nem a hivatásomat, hiszen mikor idekerültem, akkor már két év szeminárium után jöttem ide, de nagyon sokat kaptam tőle, mint prefektustól is, mint spirituálistól is, mint dogmatanártól is.

Ma más világban élünk − akkor sok mindenen keresztülmenve, sokat fejlődtem és olyan jó nevelőink voltak. A szemináriumban prefektusom volt a Matyi bácsi, aztán négy évig spirituális, ugyanakkor a Brückner rektor úr volt, aki csupa szív ember volt. Sokat kaptam itt a szemináriumban. De sok problémám is volt. Hogy kispap maradhattam, azt csakis a Matyi bácsinak köszönöm. Akkoriban Matyi bácsinak is mondtam, amikor hivatott engem és megkérdezte, hogy megérjük-e azt, hogy ha magának parancsolunk valamit, akkor nem lesz ellenvéleménye. Erre én azt válaszoltam: Spirituális úr, megérjük, ettől a pillanattól, de ennek ne tessék örülni. Ha belőlem megalkuvó, jellemtelen, kétszínű papot akarnak nevelni, akkor én befogom a számat, de hogy itt mit érzek, azt csak Ő tudja. Akkor Matyi bácsi rám nézett és azt mondta: akkor csak lázadozzon. Matyi bácsi azt mondta, hogy én legalább magáról tudom, hogy kicsoda. Nyílt volt és tényleg őszintén, nem szabadna dicsekedni, de utólag nem bánom, mert ugyanazokat a dolgokat éljük át otthon. Az, hogy mindent lenyelni és mindent elfogadni, ez olyan szépen hangzik egy kispapnak; szent alázattal, a Szentlélek akaratát kell hinni. Ezt például soha nem hittem el, de meg is mondtam a püspöknek, a négy püspökömnek Szlovákiában elmondtam, amit a Matyi bácsi mondott, hogy megérjük, hogy nem lesz ellenvéleménye – ezt akkoriban a Matyi bácsinak is mondtam. Én engedelmességet esküdtem a püspöknek, de arra nem tettem esküt, hogy nem fogok gondolkodni.

Soha nem kértem magam sehova, soha, mindent elfogadtam, sok helyen voltam, 68 éve vagyok pap. De azért itt-ott megkérdeztem, miután elfoglaltam az új helyemet, megtaláltam a helyemet. Mindenhol egyformák az emberek, csak neveik mások. Mindenhol vannak jók és rosszak, mindenhol nehezen kezdtem, de mindenhol megszerettek, de azért megkérdeztem, hogy miért. Jó, hogy megkérdeztem − nagyon sokszor a papi életben azért van törés, mert a püspök nem beszél a papjával, hanem diszponál. Jön egy pap és menni kell. Olyan is volt, hogy másodikán kaptam meg a diszpozíciót és „tegnap óta én vagyok a plébános”. Hogy még idős se legyen. Volt az, hogy Pöstyénben, egy szép kis fürdőváros Szlovákiában, reggel 8-tól 1-ig tanítottam és fél 3-kor már ültem a vonaton. Akkor még nem volt autónk és mentem az új helyemre. De azért megmondtam a véleményemet és legalább a püspökök is tudták. A mostani püspökkel is megismerkedtem, neki is mondtam, hogy én ilyen vagyok. Engem ilyennek nevelt a Matyi bácsi. Ahogy mondta, neki nem volt egy sémája, hogy ilyennek kell lennie a jó papnak. Hanem ő olyan jó lelki vezető volt, hogy mindenkiben keresett valamit. Valami isteni adományt, amit tőle kaptunk, az Istentől, hogy miért tudok ebből jó papot nevelni. Nem egy mintára akarta nevelni a papokat, hanem azt a meglévő hivatást igyekezett ő úgy kifejleszteni, a személyiségnek megfelelően. Sose kívánta többet tőlem, hogy fogjam be a számat. Tudta, hogy ilyen vagyok. Ő segített − egy-két gondolat; (lelkileg) annyira gazdag volt a Matyi bácsi, talán minden papnak más emlékei vannak. Nagyon régen volt, amikor engem tanított. Mikor idekerült Esztergomba és itt voltam a Duna másik oldalán, nagyon sokat jártam hozzá. Megöregedve is, haláláig, mert még mindig sokat kaptam tőle. Egyik érdekes mondása volt, hogy mi különbség van a szerzetes pap és a világi pap között? Persze mondta, hogy nagyon sok különbség van. Ami bennem úgy megmaradt: azt mondta a Matyi bácsi, a szerzetes papnak első célja az önmegszentelődés. A világi papnak az első célja a hívek megszentelése. A hívekért élni, a hívekért dolgozni és mindent örömmel. Nagy szeretete volt, nagy szíve volt, beteg szíve mellett, hiszen kispap korunkban sokszor mondták, hogy imádkozzunk, spiriért, mert a szíve gyönge. Úgy látszik sikerült kiimádkozni, sokszor gondolok arra, hogy ő talán azért élt hosszú életet, mert Jóistennek tervei voltak vele, hogy még sokat adjon. Én is a 92-dikbe érek, és ha nem is vagyok aktív plébános, de naponta misézek, temetek, gyóntatok, szívesen. Vasárnap még legalább két misét is mondok, néha 50-60 km-t autózom; úgy látszik, még több érdemet kell még szereznem, azért élünk sokáig, hogy kiérdemeljük a mennyországot. De a Matyi bácsinak ezek a mondásai erőt adtak. Azért élni, hogy a híveimet megszenteljem, vigyem az Úr Jézushoz. Nem tudom, hogy Önöknek milyen tapasztalatai vannak a papokról; persze ez mindig így volt, hogy mi, öreg papok kritizáljuk a fiatalokat, de ahogy a pápát látom, mikor azt mondja, hogy menjünk az emberek közé, elgondolkodom, és nem tudom, hogy milyen a papi és a hívek közti kapcsolat. De minálunk talán szociológiailag megmaradt az, hogy inkább otthon maradunk.

Nekünk ez nem megy valahogy, az a becsület; megmondani, kérem. Például: ez a püspök is ember, az a püspök ilyen hibát követett el, nem méltó arra, hogy püspök legyen. Matyi bácsi jut sokszor eszembe, amikor olyan szépen elmondta, akkor csak lázadozzék, legalább tudjuk, hogy kicsoda. Voltak problémáim, éppen azért, ugye a bencések nem nagyon örültek nekünk, velünk szemben is volt egy tanár, aki megmondta, hogy megmutatom, hogy magából nem lesz pap. Két dologban fordultam Matyi bácsihoz. Azt mondta nekem, nézze Laci, amíg meg vagyok győződve arról, hogy magából jó papot lehet nevelni, addig maga mellett állok. És megvédett. Maradhattam a szemináriumban. Pedig meg akartak mindent tenni ez ellen, − mert azt mondták, hogy nincs szükség kommunista és lázadozó papra. De az engedelmesség nagyon szép. Valamikor a pap mondott valamit, a hívek elfogadták − a hívek ma már megkérdezik, hogy „miért”. Ha nekünk van igazunk, miért nem tudjuk megmondani a híveknek? Egy utódom mindjárt így kezdte az első vasárnap: kedves hívek, itt az lesz, amit én akarok! Három éves pap volt. Úgyis az lesz, amit a pap akar, hiszen amit nekünk előír az egyház, azt meg kell valósítani. De nem így kezdeni, hogy az lesz, amit én akarok. Ezt a püspökünket még a pápa se fogadja. [Róbert Bezák püspökről van szó, akit Ján Sokol püspök javaslatára még XVI. Benedek pápa függesztett fel.] Nem tudjuk, hogy egyáltalán tud-e róla. Én mondtam a püspökömnek nem is olyan régen − most Nyitrához tartozunk, mert szétdaraboltak bennünket −, mondom püspök úr, mikor Karácsonykor a püspök urak olyan gyönyörűen beszélnek a szeretetről, eszébe jutott a tizenöt püspök közül legalább egynek, hogy a mi Róbert barátunk most mit vacsorázik? Vagy van egy olyan templom, ahová befogadják, hogy Karácsony éjjelén ez az érsek-püspök egy szentmisét elmondjon? Nem kapott írásban semmit. Nem tudja, hogy milyen büntetése van, csak hagyja el a püspökséget. Senki nem törődik vele, hogy milyen. Öregként olyan boldog pap vagyok, hála legyen a Matyi bácsinak, aki mindig mosolygott. Tele volt derűvel. És valahogy így nevelt bennünket. Nem akarta az egész emberiséget megváltoztatni, lefaragni azt, ami nem odavaló. Amit Isten adott, azt nemesíteni kell − arra nevelt, hogy legyünk őszinték, legyünk becsületesek, és nem arra, hogy elbújni mindig és elsumákolni a dolgokat. Nem mondjuk meg! Nem az ad erőt a jó kereszténynek, hogyha a pápa mondta, akkor az biztos jó. Itt mondtam az egyik itteni püspök úrnak, hogy azt beszélik a szentatyáról, milyen boldogan írták az újságot, hogy egy tizenhét éves fiú felhívja telefonon, hogy szentatya, kaptam egy új biciklit, úgy megmutatnám! És a pápa rohant és megnézte a biciklit. Egy érseket minden magyarázat nélkül félreállítanak és a pápa nem fogadja. Leveleket ír, nem tudja, hogy megkapták-e. Ilyenkor gondolok arra, hogy amikor Matyi bácsival voltak ilyen, nem vitáink, hanem ilyen beszélgetéseink, hogy ő soha nem erőszakoskodott, hogy magának meg kéne változni, soha nem mondta, hogy magának ilyennek kell lenni. Szépen, megértően el tudtunk beszélgetni. Mondtam, hogy nekünk ki kellett harcolni, hogy egyáltalán jogaink legyenek, hogy mi itt működhessünk, mint magyarok.

Minket úgy neveltek, hogy mindenkinek a mindenei legyünk. Tizenkét évig minden szlováktudás nélkül szlovák helyre küldtek. Szó nélkül elmentem, éjjel-nappal tanultam szlovákul, azért, mert a híveim szlovákok voltak. Erre tanított, erre a szemináriumra, boldog hat évet éltem itt. Nagyon sokat kaptam és a Matyi bácsinak a szelleme az most is ott él bennem. Ilyennek láttam őt mindig. Ő mondta – tonzúránk volt, a tonzúra, a papoknak a jelvénye, a karika – neki csak egyszer kellett kinyírni, mert aztán megkopaszodott és aztán már nem kellett. Mindig ilyennek ismertem őt. De az a mosolygása. Az, hogy ő, amit mond, az imádság – ezeket mennyire fontosnak tartotta. Ott is mindig olyan jó gondolatai voltak, amit máshol nem láttam. Kijelentette azt, hogy tisztelendő urak, ha vége a közös imának, mindenki menjen ki a kápolnából. Abbahagytuk a Rózsafüzért és mindenki nézi, hogy föláll a szomszédom, ki meri kezdeni? Én megyek, na én már sietek ki. Azt mondja, ne legyen az a kétszínűség, hogy én megjátszom, hogy én vallásos vagyok, és még egy kicsit ráfejelek az imádságra. Tisztelendő urak, menjenek ki mind a kápolnából a közös imádság után, és aki akar, az menjen vissza. Emlékszem, hogy nekem mondta azt, hogy Laci, figyeld meg, kevesen fognak visszamenni. De menjenek vissza, ha nem is akkor, azonnal. Tényleg jó volt a kápolna. A fönti kápolna − elmentünk, bementünk egy kis adorációra, csak egy gondolatra. Az a kapcsolat Jézussal, az valami nagyszerű erőt tud adni az embernek. Hogy én a 92. évemben tudok boldog pap lenni? Ebben nagyon sok szerepe van a Matyi bácsinak, aki megtanította annak idején, hogy örömmel kell végezni a papi munkát. Sokan mondják, hogy miért nem pihenek? A plébános mondja: maradj otthon, majd mi gyóntatunk. Azért lettem pap, hogy menjek. Jó, hogy azt hallom, hogy utcán is megállítanak, hogy mikor fog gyóntatni. Nem azért, mintha én jobban gyóntatnék, mint a másik. Megtanultam a Matyi bácsitól, hogy a papi munkát csak örömmel lehet végezni. Kérem, rajtam ne lássák soha azt, hogy teher. Mindig ez jut az eszembe, hogy Matyi bácsi arra nevelt bennünket, hogy örömmel végezzük a munkát. Ne az legyen, amit az előzőekben mondtam, hogy azt mondta az odahelyezett plébános a híveknek, hogy én pontos vagyok, precíz vagyok, de itt rendnek kell lenni, az lesz, amit én akarok. Én szeretném, hogy mi papok is valóban megfogadnánk azt, amire neveltek bennünket, hogy örömmel végezzük a szentmisét. Szóval valahogy próbáljuk meg azt, hogy mi is a papokat megbecsülni azért, mert nem könnyű a mi életünk, kevés a sikerélmény, de valahogy buzdítsák a papokat arra, hogy örülünk a papnak, és segíteni és örüljön, hogy szeretjük azt a papot. Ha néha türelmetlen az a pap, a kapcsolatokat próbáljuk megtartani, mert ugye mindig kettőn áll a vásár. A Matyi bácsit nemcsak a teológián, hanem a kis falukban is nagyon megbecsülték, mert tudott szeretett adni. Imádkozzunk majd érte, nem érte, hanem hozzá. Mert én hiszem azt, hogy Matyi bácsi fönt van az égben és én hálás szeretettel köszönöm azt, hogy elmondhattam azt, hogy mennyi szépet kaptam tőle. Én is hozzá imádkozom, hogy segítsen, amíg lehet, és amíg jó Isten is úgy akarja, akkor még tudja sok jót tenni az emberekkel és a Jóisten szeretetet én is kiérdemeljem, hogy vele együtt majd fönt legyek az örök boldogságban.