100 éve született Meggyes János piarista tanár

Meggyes János piarista tanár 1916. június 29.-én született Budapesten. Eredeti neve Mülter János Antal. Édesapja, Mülter János zenész volt, édesanyját Becker Katalinnal hívták. Az I. kerületben laktak és a Fehérsas téri általános iskolába járt.

A Fehér Sas tér (Fehér sas tér) a budai Tabán egyik közterülete volt 1936-ig, mikor a városrészt területrendezés miatt lebontották. Korábbi nevei: Krakkerplatz (Krakker tér), Weissadlerplatz, 1874-től 1936-ig Fehér Sas tér. A Fehér Sas utca, a Hosszú utca (később Hadnagy utca), Árok utca, a Czipő utca és az Aranykakas utca és a Jakab lépcső közötti területen feküdt. A tér közepén állt egykor a szégyenoszlop, a legenda szerint ide kötötték ki régen a tolvajokat, bűnösöket és a csaló árusokat. A valóságban azonban egy olajlámpás tartóoszlopa volt az, amit pellengérnek hívtak. A Fehér Sas tér 3. szám alatt volt található a Zsolnay-kerámiákkal díszített Polgári Iskola. Nos, ebben az érdekes iskolában volt kitűnő tanuló Meggyes János.

1926-ban került a Budapesti Piarista Gimnázium első osztályába és végig a nyolcadikig ide is járt. Bizonyítványa szerint jeles és jó eredményei voltak. Érettségit 1934. június 5.-én tesz és ebben az évben volt a bérmálkozása is. A Piarista Rendbe lépett 1934. augusztus 27-én. 1935-től 1941-ig teológiát tanult a Rend főiskoláján. 1936.-tól a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi karára iratkozik be éspedig latin – német szakra. Ez évtől használja a Meggyes nevet.

Nem volt könnyű döntés számára a Rendbe való belépés. Később a Mi Piaristák újságban így emlékezik: Én az örökfogadalom előtt kis híján kiléptem a rendből, mégpedig az akkori szellem miatt akkor a Kalazantínumban nagyon elharapóztak a nacionalizmus szélsőséges formái. Harmincnégyben érettségiztem, tehát ez olyan harminchét- harmincnyolc körül volt. Hiába magyarosított, aki magyarosított - az én nevem is magyarosított -, azért is sváb maradt, aki sváb volt, és az ellenségnek számított. És én akkor úgy gondoltam, az ünnepélyes fogadalmam előtt, hogy minek fussak én olyan szekér után, amelyik nem akar fölvenni. És ezt elmondtam a prefektusnak. Ő okos volt, és azt mondta: azt csinálok, amit akarok, de ha kilépésemnek ez az egyetlen oka, akkor emiatt ne lépjek ki, mert ez el fog múlni. És igaza lett!

1939. szeptember 8-án tett ünnepélyes fogadalmat, majd 1941. június 15-én szentelték pappá. Tanári oklevelét 1941. május 15.-én kapta meg és munkáját a debreceni Piarista Gimnáziumban kezdte meg, mint helyettes tanár. Még ebben az évben rendes tanári kinevezést kap és 1947.-ig Debrecenben marad. 1947/48.-ban Tatán találjuk.

Közben azonban lezajlik a II. Világháború. Meggyes János 1943-tól 1945-ig tábori lelkész. 1945-től két és fél évig a Szovjetunióban hadifogoly volt. Ott volt, amikor a szovjet hadsereg elfoglalta a budai várat. Így emlékezett rá később:

Ahhoz az évfolyamhoz tartoztam, az 1916-osokhoz, akik elsőként kaptak tábori lel¬készi kiképzést - kezdte vissza¬emlékezését a Tanár Úr. - Ez 1941 nyarán volt. A Ferenc József lovassági laktanyában vettünk részt kéthónapos tanfolyamon mintegy kétszázan; itt minden felekezet képviselve volt. Főként a szolgálati szabályzattal ismerkedtünk és egy kis alaki kiképzést is kaptunk.

Tényleges szolgálatra 1943 karácsonya után hívták be, a 155- ös kórházvonatra. Mint tábori lelkész, tartalékos főhadnagyi rendfokozatot viseltem. De ennek a bevonulásnak is külön története van.

Mondhatnám úgy is, hogy önként vonultam be. A rendünk debreceni kereskedelmi iskolájá¬ban tanítottam. Éppen az első érettségire készültünk. Kereskedelmi-számtan szakos tanárunk már csak egy volt, s őt éppen akkor hívták be. Szóval nagy zavarban volt az iskola. Én akkor fölajánlottam, hogy bevonulok a kollégám helyett így kezdtem meg tehát a szolgálatot, ami 1945 februárjában fogságba eséssel zárult le. A számlánk azonban kiegyenlítődött: ez a kollégám ugyanis az 50-es években éppen annyi időt töltött börtönben, mint én szovjet fogságban..

A fiatal piarista tanár tehát egy kórházvonatra került Ez egy másodvonalbeli kórházvonat volt: a hátországba szállították a sebesülteket, de nem közvetlenül a frontról. Később, ahogy a front előrehaladt, már oda küldték a vonatokat, ahol szükség-volt rájuk. Meggyes tanár úr az egész '44-es évet tábori lelkészként szolgálta végig, így a karácsonyi ünnepeket is. -1944 decemberében Németországban voltunk. Akkor már kitelepítettek magyar kórházakat; mi Würzburg tájára vittünk sebesülteket. Ott már találkoztunk olyanokkal, akik a Rajna-vidékről menekültek az amerikaiak elől. A hírekből pedig azt is megtudtuk, hogy Budapest bekerítése is csak idő kérdése. A tisztikar és a legénység nagy része pesti volt és természetesen mindenki látni akarta a családját. S mivel én németszakos voltam, engem használtak föl annak érdekében, hogy sikerüljön mielőbb hazajutni. Akkoriban egy üveg rummal el lehetett érni, hogy kapjunk egy mozdonyt. Úgyhogy karácsony előtt - huszadika körül - haza is értünk. Először nem akartak been¬gedni minket Budapestre, de a parancsnokunk „bekönyörögte" szerelvényünket előbb Kelenföld-re, majd a Déli pályaudvarra.

A szentestét, és karácsony napját már Budapesten töltötte a kórházvonat személyzete a Déli pályaudvar rendezőrészén, a Mé¬száros utca táján. Meggyes tanár úr mintegy harminc embernek misét is celebrált a vonaton: fegy¬vernyugvás volt, bár korántsem karácsonyi béke.

Eléggé kapkodva csináltuk a karácsonyi ünnepségünket, mert az lett volna a feladatunk, hogy a közeli katonakórházból kivi¬gyünk Budapestről ezer sebesül¬tet De akkor már nem lehetett kijutni Tata irányába, ezért azt mondták, hogy egy páncélvonat segítségével Esztergom felé irányítanak. De a páncélvonat alatt, a Széll Kálmán téren, össze¬törtek a váltók, így mi is bent ragadtunk. A sebesülteket sem tudtuk átvenni. Mindez karácsony napján történt.

Karácsony másnapján már ismét megélénkültek a harcok: a szovjetek elérték a János Kórház vonalát. A közelünkben, a Mészáros utcában volt egy iskola, egy SS egészségügyi század tartózkodott itt. A vonatunkon pedig volt egy szál nyilasunk, egy önkéntes ápolónő, ő állandóan jajgatott, hogy mi lesz vele, hogy bezzeg, a német nővéreket elviszik Budapestről. A parancsnokunk átküldte őt a németekhez, hogy hajlandók-e átvenni. Nos, ez lett a vesztünk. Átvették a nyilasunkat, de ugyanakkor így tudták meg, hogy a közelükben van egy jól fölszerelt kórházvonat. Nekik pedig eléggé hiányos egészségügyi felszerelésük volt Alig telt el pár óra, a magyar hadtestparancsnoktól hozták a parancsot, hogy osszuk meg a készleteinket - matracokat, gyógyszereket, élelmiszert stb.- a németekkel.

A magyar kórházvonat parancsnoka nem tehetett mást: teljesítette a parancsot. Ez azonban azt jelentette, hogy 1944 karácsonyától össze voltak kötve a németekkel, együtt élték át Budapest ostromát. Együtt vándoroltak egyik helyről a másikra, ahogyan a front haladt. _ - Mivel karácsony másnapján már ismét kemény harcok folytak, a Széli Kálmán tér és környéke erős aknatűz alatt volt. áttelepültünk Pestre. Úgy tűnt ugyanis, hogy Buda napok alatt elesik. A vonatot ott hagytuk a pályaudvaron, a felszerelésből, pedig amit el tudtunk vinni, azt magunkkal hoztuk. A Mosonyi utcában rendezkedtünk be, átalakultunk tá¬bori kórházzá. Két műtő volt, az egyik a miénk, a másik a németeké. Pár nap múltán azonban innen is el kellett mennünk, mert már a Kerepesi temetőnél voltak a szovjetek. A mostani Szabadság tér egyik házának pincéjében működött tovább a kórház.

Itt tartózkodtak egészen addig, amíg a hidakat fel nem robbantották. Az utolsó éjszakán mentek át ismét Budára a Lánchídon, ami kisvártatva szintén megsemmisült.

- Meg sem fordult a fejemben, hogy dezertáljak. A fogságba esésem előtti utolsó éjszakán világosan láttam, hogy igenis nekem ott a helyem. Nagy volt az ijedelem a magyarok és a németek között is, s az, hogy ott volt egy pap közöttük, sokat jelentett nekik. Hiszen amilyen hírük volt a szovjeteknek, a papoknak kellett volna elsőként eltűnniük. S ránk nagy szükség volt: a rendes papi feladatok ellátása mellett csillapítani kellett például a sebesültek rémületét. Azután gyakori kérés volt az is, hogy a sebesült helyett én írjak a családnak levelet, mert mondjuk az illető katona nem merte megírni, hogy például ellőtték az egyik lábát. De amikor nagy „rohammunka" volt, besegítettünk az ápolóknak is. Sőt katonai feladatunk is volt: mi is adtunk napos tiszti szolgálatot.

A tábori kórház a Mátyás-templom alatti barlangrendszerben rendezkedett be. Körülbelül január végéig tartózkodtak itt: akkor jött a parancs, hogy települjenek át a királyi palotába.

Nagy kaland volt, amíg átértünk a Várba. Azt nem mondtam, hogy a kórházvonatunkon volt egy golyószórós kocsi is, ők védtek minket az esetleges támadástól. Ennek a kocsinak a legénysége a barlangrendszerben rábukkant a Nemzetközi Hálókocsi társaság italraktárára. Mindannyian jól berúgtak, s nem voltak hajlandók átjönni a Várba, mondván: a németek úgyis fölrobbantják - velük együtt - a palotát. A hadapród őrmesterünk értesítette a Nemzeti Számonkérő Széket, hogy zendülés van nálunk. Ki is jött két csendőr azzal a paranccsal, hogy a lázadó tizedest helyben agyon kell lőni. Én akkor sérüléssel máshol feküdtem, amikor üzentek, hogy baj van. Némi csellel sikerült megmenteni a helyzetet: amíg a csendőröket szóval tartottam, a nálunk szolgáló református lelkész „kicsempészte" a renitenseket. Amikor kiderült, hogy a „zendülőket" eltüntette valaki, mindenki boldog volt, még a csendőrök is, csak én nem. Hiszen ezt a részeg társaságot nekem kellett átvinni a királyi várba.

Nem mertek a pincéken keresztül átmenni a palotába: feljőve a barlangból az éj leple alatt gyalogoltak át az égő várba - szépen, libasorban. Az ostrom utolsó napjait már itt élték át.

- A palotában nagyon sok sebesült volt már. Mi a kabinetiroda alatti szinten voltunk, alattunk pedig a főparancsnokság. Előre szaladva egy kicsit az időben: itt is megfordultam egyszer. A németek kitörése előtt éjszaka Hindy altábornaggyal, Buda magyar parancsnokával is beszél¬tem. A német egészségügyi század parancsnoka ugyanis megkér¬dezte tőlem, hogy mi mit fogunk csinálni. Azt mondtam, hogy maradunk, örültek is neki. hogy ott maradunk a sebesültekkel. Hozzátette, hogy értesülése szerint a kórházakat a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá helyezik, de érdeklődjem ez ügyben a főparancsnokságon. Ott magával Hindyvel beszéltem, aki akkor már legénységi köpenyben volt, de a „tiszteletemre" levette. Ijedtemben a hagyományos módon tisztelegtem, holott abban az idő¬ben már a karlendítés volt a hivatalos forma. Hindy megerősítette, hogy a nunciatúrán keresztül léptek kapcsolatba a szovjetek¬kel, s azok valóban védelmet ígértek a kórházaknak. Már a nunciatúrán tudtam meg, hogy ennek a feltétele az volt, hogy lefegyverzik ezeket az egészség¬ügyi egységeket, és a sebesülte¬ket. A németek kitörése után ezt elmondtam ott egy német ezre¬desnek. aki először tiltakozott, de azután ő fegyverezte le a sebesült német tiszteket. Amikor összeszedte a teremben a fegyvereket, előhúzta a pisztolyát, s főbe lőtte magát. Mintha jeladás lett volna: innen is, onnan is lövések hang¬zottak. Sokan ugyanis maguknál tartották a fegyverüket s inkább az öngyilkosságot választották.

A palota felső szintjei ekkor már égtek, a mintegy másfélezer sebesült viszonylag védett helyen zsúfolódott össze. A napok ebben a két hétben egybefolytak: a sebesültek ellátásával, a róluk való fizikai és lelki gondoskodással teltek az éjjelek és nappalok.

- Mi úgy gondoltuk, hogy két lehetőség áll előttünk. A németek azt mondták, hogy a szovjetek agyonlövik a sebesülteket Ez volt az egyik lehetőség. A másik pedig az volt, hogy tovább működik a kórház, hiszen mit kezdenének a szovjetek ennyi sebesülttel. Eszünkbe sem jutott a harmadik eshetőség: a fogságba esés. Már-pedig ez történt.

Február 12-én éjszaka érkeztek meg a szovjetek. A fogságba esés részleteire nem érdemes ki¬térni, az viszont érdekes, mi is történt a sebesültekkel.

Én nem láttam, csak hallottam, hogy a sebesült szovjet foglyokat a megérkező szovjet katonák azonnal agyonlőtték. Viszont tanúja voltam más, számomra megdöbbentő dolognak. Az utol¬só éjszaka a rohamra készülő szovjet alakulatokat felváltották, tehát más csapatok hajtották végre az utolsó támadást Az a szovjet tiszt, aki minket kísért föl a Citadellába - mert először ide zártak minket -, minden útjába kerülő halott szovjet katonába belerúgott, mondván: vlaszovisták.* Hogy a fogoly szovjet katonákat miért lőtték agyon? Talán azért, mert az a hír járta, hogy a németek nem ejtenek foglyokat, tehát ezek - az ő logikájuk szerint - bizonyára kollaboránsok voltak. (A tanár úr nem beszél a német és magyar sebesültekről és civilekről. Gosztonyi Péter leírásából is tudjuk, hogy a kitörés után a Várban visszamaradt, mintegy 12.000 fő napokon belül megsemmisült. A szovjetek nem sok foglyot ejtettek. Sok tömeges kivégzést hajtottak végre.)

(*Andrej Andrejevics Vlaszov volt Sztálin legfiatalabb, és nagyon tehetséges tábornoka. Az ő hadserege állítja meg a németeket Moszkva előtt. A leningrádi blokád során hadseregének egy részével átállt a németekhez. Ennek körülményei nem teljesen tisztázottak. Hadseregével a németek oldalán harcolt Sztálin ellen. A háború után a szövetségesek kiadták a Szovjetuniónak és 1946.-ban Moszkvában kivégezték. Az iratainak jelentős része eltűnt és nem minden esemény deríthető már fel.)

A fiatal tábori lelkész néhány hónapig még magyar földön tartózkodott hadifogolyként, majd 1945 nyarán-Románián keresztül a Szovjetunióba vitték. Több hadifogolytábort is megjárt, míg 1947 nyarán hazatérhetett. A keserű fogolyévek ellenére kellemes benyomásokat szerzett az orosz népről, és sok tapasztalattal lett gazdagabb. Sőt: a nyelvet is megtanulta, amit - mint tanár - a későbbiek során hasznosítani is tudott.

Érdemes azért a Mi Piaristák újságból egy visszaemlékezést is idézni a fogság idejéből.

Hadifogság. [.„] Körülbelül húszan voltunk magyar tisztek egy hatszáz fős tá¬borban. [...] Fegyveres őrök ide vagy oda, egypár hadifogoly kiszökött a táborból és fölbontotta a kolhoz egyik krumplis vermét, és... Ezt persze a kolhoz jelentette a táborvezetőségnek, és akkor engem vettek elő. Egy pofonnal kezdték, hogy miért engedtem ezt. Mondtam, én ugyan nem enged¬tem és nem láttam, és a maguk fegyveres őrei is ott voltak, azok is vigyázhattak volna. De az volt a baj, ugye, hogy ők a kolhozban attól tartottak, hogy megfagy az egész. Én akkor felháborodásomban azt mondtam nekik, hogy adjanak elég enni¬valót a foglyoknak, és akkor nem fognak ilyesmit csinálni. Ha nem éheznek. És ez az éhezni szó az oroszban (amit én egy tan¬könyvből tanultam — egyszer valaki lopott számomra egy tankönyvet az iskolából, ahol dolgoztak) az erősen irodalmi kalamaty volt. Elakadtak azon, hogy honnan isme¬rem ezt a szót, hogy éhezni. Megszelídültek egy kicsit, de nem annyira, hogy ne engem büntettek volna meg. Mert az őrségnek a parancsnoka orosz volt [...]

Tél volt, és ott el lehetett volna pusztulni [...] Vegyesen voltunk, magyarok, németek, harmincan talán. A munkavezetőnk egy örmény volt, szintén száműzetésben. Ő nem volt a táborban, szabadon élt, de ott kellett lennie, nem hagyhatta el a területet ő vitt el minket három hónapos büntető¬munkára beosztottakat, az erdőben egy olyan helyre, ahol a németek már kivágták a fákat, de elszállítani már nem tudták. Úgy¬hogy minekünk a rönkfát csak ki kellett görgetni az út mellé, majd fel a teherautóra (a munka egyébként a biztos halált jelen¬tette volna a kiéhezett foglyok számára), így egész nap ott ültünk a tűz körül és hallgattuk örmény őrünket, aki összeszorított öklökkel, villogó fekete szemekkel szidta az oroszokat. Volt-e három hónapra elegendő kivágott fa az erdőben? Vigyáztunk, hogy ne nagyon teljesítsük a normát, mert akkor észreveszik, hogy túl jó erőben vagyunk. Arra mindig lehetett hivatkozni, hogy ilyen időben és ilyen koszt mellett nem tudjuk a normát teljesíteni. Nekem így is eltört egy bordám [...] Negyvenhét nyarán jöttem haza. Hát ez jó két és fél év fogság.

A hadifogság után még egy évig Tatán tanít, majd az államosítás után két évet egyházmegyei szolgálatban tölt. Az újraindult piarista gimnáziumokban 1988-ig, nyugalomba vonulásáig tanít: 1950-től 1968-ig a budapesti gimnáziumban, 1968-tól 1974-ig Kecskeméten, majd 14 évig ismét Budapesten. Sajátos küldetést jelentett számára, hogy 1952-ben megszerezte az orosztanári diplomát is, s diákjait orosz nyelvre is tanította.

Tudni kell, hogy Meggyes tanár úr, már a háború előtt is szeretett horgászni és a hagyatéka is őrzi, egykori horgászegyesületi igazolványait. Ehhez a hobbihoz kapcsolódik egy kecskeméti történet, amit így mesélt el:

[...] Hosszú ideig nem kaptam egyáltalán útlevelet Aztán Kecskemétre kerültem, és ott egy békepap volt a plébános, akinek az édesanyja is ott lakott a házban. És az egyszer megkérdezte tőlem, hogy: miért nem utazok külföldre – Mert nem kapok útlevelet válaszoltam. Nem kaptam még az NDK-ba se. „Na - azt mondta —, majd szólok annak a rendőrtisztnek, aki a papok ügyét intézi Kecskeméten." És tényleg szólt neki!

Úgyhogy engem egyszer írásban becitáltak a rendőrségre. Egy századossal kezdtünk beszélgetni, és az első kérdése az volt, hogy mit gondolok, miért nem kaptam én eddig útlevelet. Én tudtam egyet-mást egyik diákom apjától, akivel együtt Mária- kongregációt szerveztünk '48 és '50 közt, és mostanában kiszabadult, attól tudtam, hogy őt azzal vádolták; hogy velem együtt kémkedett az osztrák követség számára. Neki azt mondták, hogy írja alá ezt a vallomást nyugodtan, mert én már aláírtam. De ő nem volt hajlandó aláírni. Kérte az én aláírásomat, hogy lássa. Hát azt nem tudták produkálni. Most akkor ennek a századosnak is ezt vettem elő, ez látszott a legártatlanabb dolognak. És elmondtam a századosnak, hogy bár én telefonon elég sűrűn beszéltem a svájci követséggel (abban az időben tanítottam ugyanis a svájci követnek a fiát latinra), de az osztrák követséggel az égvilágon soha kapcsolatban nem voltam. Mégis azzal vádoltak, hogy az osztrák követségnek kémkedek. Aztán a százados mondja, hogy hallotta, hogy én nemigen foglalkozom mással, csak az iskolában tanítok, és azzal vagyok elfoglalva. Szándékozom-e bekapcsolódni a békemozgalomba? Mondtam, hogy nem. Én eleve azzal mentem oda a rendőrségre, hogy nekem az útlevél nem ér meg ilyesmit Akkor elkomorult a százados: Miért nem akar? Mert nekem nem tetszenek azok az emberek, akik csinálják. Akik ötvenhat előtt azt mondták, amit akkor kellett, akik negyvenöt után azt mondták, amit akkor kellett. Hogy higgyek ezeknek? Én nem megyek közéjük. Akkor nagyon elkomorult, mire én azt mondtam, hogy ha én nem kapok útlevelet - bár mint németszakos nagyon szeretnék egyszer kimenni, már csak a nyelvgyakorlás kedvéért is - akkor kiülök a Tisza-partra, horgászok, és közben gondolok magamban egy és mást. Erre fölcsillant a százados szeme: Maga horgászik? Kiderült, hogy ő is. Részletesen megbeszéltük a Kecskemét környéki horgászlehetőségeket [...] Nagy barátsággal váltunk el. Azt mondta, hogy nem rajta múlik, hanem a főnökén, hogy kapjak útlevelet, de ő mindent megpróbál. Megkaptam! És attól kezdve, ha kértem, nehézség nélkül hozzájutottam [...]

Életének utolsó hat évét ágyhoz kötve, szobájában töltötte: súlyos betegségeit csodálatos türelemmel, humorral, alázattal és példamutatóan viselte. Mozgásában is korlátozva volt, a szeme is egyre rosszabb lett. 1992 októberében Regensburgban megoperálták a szemét, de októberben egy ismételt műtétet kellett rajta végrehajtani a budapesti Uzsoki utcai kórházban. Végül is novemberben került vissza a Mikszáth Kálmán térre.

Öregdiákjai, rendtársai és mindenki, aki ismerte, rendkívül szerette, szerették hallgatni hihetetlen történeteit, bölcs okfejtéseit és jellegzetes, fanyar, öniróniával teli humorát.

Meggyes tanár úr 2004. szeptember 7-én, életének 88., szerzetességének 69., áldozópapságának 63. évében távozott az élők sorából. A rákoskeresztúri Új Köztemető piarista parcellájában nyugszik.

Megjelent a Piarista Hírlevél 2016. júliusi számában.