Mortalium animos

Tisztelendő Testvérek! Üdv és apostoli áldás!

Az emberi szíveket talán soha máskor nem szállta meg akkora vágy, mint éppen napjainkban, hogy megerősödj ön és az emberi társadalom közös javára váljon az a testvéri viszony, amely minket, embereket az azonos származásnál és természetnél fogva egymással egyesít és összeköt. A nemzetek még nem élvezik teljesen a béke áldásait, sőt sok helyütt a régi és újabb meghasonlások lázadásokban és polgárharcokban törnek ki. A népeknek nyugalmát és boldogulását érintő igen számos ellentét másképpen meg nem oldható, mint az államfők és a kormányok összhangzatos tárgyalásai és törekvései által. Könnyen érthető tehát, – annál is inkább, mert az emberiség egysége felől már nincsen véleményeltérés – miért kívánják mindig többen, hogy az általános emberi testvériség ösztönéből a különböző nemzetek napról-napra szorosabban összetartsanak.

Ugyanazt a célt akarják elérni némelyek az Úr Krisztustól szerzett Új Törvény terén is. Ama tapasztalatuk alapján, hogy alig akad ember vallásos érzés nélkül, remélni merik s megvalósíthatónak tartják, hogy a különböző népek, bármennyire eltérő is vallási fölfogásuk, egyes vallási tételekben – mint a lelki élet közös alapján – testvériesen egyetérthetnek. Azért e tárgyban gyűléseket, összejöveteleket, előadásokat szoknak tartani, nem csekély hallgatósággal, s meghívnak oda vitatárgyalásra válogatás nélkül mindenkit, a különféle pogányokat, a keresztényeket, és a Krisztustól boldogtalanul elszakadtakat, akik annak isteni természetét és küldetését konokul és makacsul tagadják. Ilyen törekvéseket a katolikusok természetesen nem helyeselhetnek, mert azon a téves nézeten alapulnak, hogy az összes vallások többé-kevésbé jók és dicséretesek, mert ha nem is azonos módon, mégis valamennyien egyaránt megszólaltatják és kinyilvánítják azt a velünk született természetes érzést, amellyel Istenhez vonzódunk és az Ő uralmát hódolattal elismerjük. Akik ezt a nézetet vallják, azok nemcsak tévednek és csalódnak, hanem az igaz vallást is elvetik – meghamisítván annak helyes fogalmát, fokozatosan a természetelvűségbe és Istentagadásba süllyednek. Nyilvánvaló azért, hogy az Istentől kinyilatkoztatott vallástól teljesen eltávolodik, aki az efféle érzelmű és törekvésű emberekkel tart.

Egyeseket az igazságnak álarca mégis annál könnyebben megejt, mert a keresztények közt az egység ápolásáról van szó. Nemde kívánatos – mondogatják – sőt kötelező is, hogy az összes keresztények egymás ócsárlását abbahagyják s végre kölcsönös szeretetben egyesüljenek? Mert kicsoda meri mondani, hogy Krisztust szereti, ha teljes erejéből nem igyekszik annak óhaját teljesíteni, aki az Atyát kérte, hogy tanítványai mindnyájan eggyé legyenek. (Jn 17,21) S Krisztus ugyebár azt akarta, hogy tanítványai azzal az ismertetőjellel ékeskedjenek, és abban különbözzenek többiektől, hogy szeretik egymást? „Arról ismernek meg mindnyájan, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel lesztek egymáshoz.” (Jn 13,35) Bár az összes keresztények – teszik hozzá – egyek volnának: mert akkor többet tehetnének a hitetlenség mételyének elfojtására, amely napról-napra tovább terjedve, az evangéliumot elerőtleníteni készül.

Ilyeneket és más hasonlókat beszélnek és magyaráznak az úgynevezett pánkeresztények. S ők bizony már nem kevesen vannak s nem szórványosan találhatók, hanem egész seregekké nőttek és messze elágazó szövetségekbe tömörültek, amelyeket a vallásról a legkülönbözőbb tanokat valló, többnyire nem-katolikusok vezetnek. Ügyüket akkora mozgékonysággal és buzgósággal szolgálják, hogy a társadalomból számosan csatlakoznak hozzájuk, sőt igen sok katolikust is megejtenek annak a reménynek csillogtatásával, hogy megteremtik az egységet, amely látszólag az Egyház óhajának is megfelel, hiszen az Egyháznak tényleg semmi sem lehet kívánatosabb, mint az eltévelyedett fiait anyai kebelére visszahívni és visszavezetni. Pedig a csábító és megejtő szavak mögött a legsúlyosabb tévedés rejlik, amely a katolikus vallás alapjait megrendítené!

Ezért apostoli hívatásunk lelkiismerete kötelez, hogy az Úr nyáját veszedelmes ábrándok zsákmányául ne engedjük. Tisztelendő Testvérek! A veszedelem elhárítása céljából fölhívjuk buzgóságtokat. Bízzunk benne, hogy ti írott és élő szóval könnyebben a néphez férkőztök, s a néppel megértetitek azokat a most fölsorolandó elveket és okokat, amelyekből a katolikusok megtanulják, mit kell gondolniuk és tenniük, mikor arról a mozgalomról van szó, hogy az összes keresztények bármiféle alakban egy közös egységben tömörüljenek.

Isten, a világ teremtője, a végből alkotott minket, hogy Őt megismerjük és Neki szolgáljunk. Tehát a Teremtőnek teljes joga van a mi szolgálatunkhoz. Megtehette volna Isten, hogy az ember valláserkölcsi vezetése céljából csak a természettörvényt írja elő, amelyet a teremtésben az ember lelkébe vésett, s ennek a törvénynek kifejlődését a rendes Isteni Gondviselés útján szabályozza. De Ő inkább parancsokat is adott, amelyeknek engedelmeskednünk kell, s az idők folyamán – az emberi nem létének kezdetétől Jézus Krisztus eljöveteléig és tanításáig –, az embert Ő maga tanította a kötelességekre, amelyekkel az eszes lények a Teremtőnek tartoznak. „Sok rendben és sokféleképpen szólván hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk.” Ebből következik, hogy az igaz vallás nem lehet más, mint amely Isten kinyilatkoztatott igéjén alapszik. Az Isteni kinyilatkoztatás már kezdetben megindult, az Ószövetségben folytatódott s Jézus Krisztus által az Újszövetségben jutott befejezéshez. Már pedig ha Isten szólott – s hogy szólott, a történelem tanúsága bizonyítja – akkor egészen világos, hogy az ember köteles a nyilatkozó Istennek teljes hitelt adni s a parancsoló Istennek engedelmeskedni. S hogy úgy a hitet, mint az engedelmességet Isten dicsőségére és saját üdvünkre helyesen gyakoroljuk, Isten egyszülött Fia a földön Anyaszentegyházat alapított. S úgy hisszük, azok közt, akik magukat keresztényeknek nevezik, nem is lehet kétség az iránt, hogy Krisztus tényleg egyházat alapított, mégpedig egyetlen Egyházat.

De ha már föltesszük a kérdést, vajon az Alapító szándéka szerint milyennek kell lennie az egyháznak, már nem mindnyájan értenek egyet. Számosan tagadják például, hogy Krisztus Egyházának láthatónak kell lennie, legalább is abban az értelemben, hogy az egyház, mint az egy és azonos tanban, az egy tanítóhivatal és kormányzó hatalom alatt élő hívek egységes testülete mutatkozzék. Hanem ellenkezőleg a látható és érzékelhető egyház alatt a különböző közösségekből alakult szövetséget értik, amelynek tagjai egyenkint különböző s egymással ellentétes tanokat vallanak. Pedig Krisztus Urunk az Ő Egyházát, mint tökéletes társaságot alapította, mint természeténél fogva külsőleg látható és érzékelhető társaságot, amelynek föladata a jövő időkben egy fejnek vezetése alatt az emberi nem megváltásának művét folytatni (Mt 26,18; Luk 22,32; Jn 21,15-17) az élő szóval tanítás (Mk 16,15) és a szentségek – a mennyei kegyelem forrásainak – kiszolgáltatása (Jn 3,5; 6,48-59; 20,22, Mt 18,18) által. Azért hasonlatot mondva azt állította, hogy Egyháza hasonló az országhoz (Mt 13), a házhoz (Mt 16,18), az akolhoz (Jn 10,16), a nyájhoz (Jn 21,15-17).

S ez a csodálatosan megszervezett Egyház az Alapító s az apostolok, mint első terjesztők halála után nem szűnhetett meg, nem halhatott ki, mert megbízatása van, hogy időben és térben minden korlátozás nélkül az összes népeket az örök üdvösségre vezérelje: „Elmenvén tehát tanítsatok minden nemzeteket.” (Mt 28, 19) S vajon a hívatás örök teljesítésében veszíthet-e az Egyház valamit erejéből és hatásából, mikor benne állandóan jelen van maga Krisztus, ki ünnepélyes ígéretet tett: „Íme én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig”? (Mt 28,20) Tehát az Egyház most és mindenkor nemcsak fennáll, hanem szükségképpen ugyanaz is marad, ami az apostoli időkben volt, ha nem akarjuk azt a lehetetlenséget állítani, hogy Krisztus Urunk nem valósíthatta meg szándékát, vagy tévedett abban az állításában, hogy Egyházán a pokol kapui nem vesznek erőt. (Mt 16, 18)

Ezzel kapcsolatban kell megvilágítani és megcáfolni azt a hamis vélekedést, amely körül az egész kérdés forog, és amelyből a nem-katolikusoknak a keresztény egyházak egyesítésére törekvő sokfajta mozgalma és igyekezete származik. E mozgalomnak vezetői ugyanis szüntelenül ajkukon hordják Krisztus szavait: „Hogy mindnyájan eggyé legyenek. Legyen egy akol és egy pásztor” (Jn 17,21; 10,16), de abban az értelemben, hogy ezek a szavak csak Jézus Krisztus óhaját és imádságát jelentik, amely még eddig nem teljesedett. Azt a nézetet vallják, hogy a hit és a kormányhatalom egysége – Jézus Krisztus igaz és egyetlen Egyházának ismertetőjegye – nem volt meg eddig sem s most is hiányzik. Kívánatos volna ugyan és kölcsönös hajlandósággal valamikor talán meg is valósítható, de eddig csak eszményi állapotnak tekinthető. Továbbá szerintük az egyház önmagában és természeténél fogva részekre oszolt, azaz több egyházból vagy részleges közösségekből áll, amelyek különállnak, s bár egyes hittételeik közösek, másokban mégis különböznek: az egyes részeket megilletik ugyanazok a jogok. Az Egyház legföllebb az apostolok korszakától az első általános zsinatokig volt egy és egységes. Szükségesnek tartják azért, hogy az avult viszályok és véleményeltérések kikapcsolásával, amelyek a kereszténységet a mai napig széttagolják, a közös tantételekből valami közös Hiszekegyet szerkesszenek, és elfogadásra ajánljanak, amelynek megvallásában valamennyien egymást testvérekként nemcsak fölismerjék, hanem érezzék is. Ha a különböző egyházak és vallási közösségek valami általános szövetségben egyesülnek, akkor már legalább az az eredmény is elérhető, hogy szilárd és eredményes ellenállást tanúsíthatnak a hitetlenség terjedésével szemben.

Ilyenformán beszélnek, Tisztelendő Testvérek, nagy általánosságban. Vannak olyanok, akik megállapítják ugyan, hogy az úgynevezett protestantizmus oktalanul elvetette a hitnek egyes tanait és a külső istentiszteletnek némely szertartásait, amelyek pedig elfogadhatók és hasznosak, és amelyeket a Római Egyház megtartott, ugyanakkor azonban azt is hozzáteszik, hogy ez az Egyház is megrontotta a régi vallást, mert hozzáadott s hittételekként előadott az Evangéliumtól nemcsak idegen, hanem azzal merőben ellenkező tanokat is.

Többi közt első helyen említik a Szent Pétert és a Római Széken utódait megillető legfőbb joghatóságról szóló tant. Akadnak ugyan köztük – bár igen kevesen –, akik a római pápának a tisztelet elsőbbségét, sőt bizonyos joghatóságot vagy hatalmat is hajlandók tulajdonítani, de ezt nem az isteni jogból származtatják, hanem a hívek akaratából akarják levezetni. Egyesek még odáig is elmennek, hogy tarka gyűléseiken a római pápa elnöklését kívánják. Ámde bármennyi nem-katolikus keresztényt találunk is, akik a testvériséget Krisztusban hangos szóval hirdetik, olyanok egyáltalán nincsenek, akiknek eszükbe jutna, hogy Jézus Krisztus földi helytartója tanításának és kormányzói hatalmának magukat alávessék, és neki engedelmeskedjenek. Hangoztatják, hogy a Római Egyházzal szívesen tárgyalnak, de a jogegyenlőség alapján, azaz mint egyenrangú felek. És nincs semmi kétség benne, hogyha tárgyalhatnának, azt azzal a fenntartással tennék, hogy az esetleg létrejövő egyesség folytán nézeteiktől eltérni ne kényszerüljenek, amelyek pedig okai annak, hogy Krisztus egyetlen aklán kívül tévelyegnek.

Éppen azért egészen nyilvánvaló, hogy az Apostoli Szentszék gyűléseiken részt nem vehet és a katolikusok az ilyen mozgalomhoz nem csatlakozhatnak és azt nem támogathatják, mert ha ezt megtennék, úgy egy hamis, Krisztus Egyházától nagyon is eltérő vallásnak tekintélyét növelnék. Vajon eltűrhetnők-e mi azt – ami szörnyűséges dolog volna –, hogy az igazság, még pedig az Istentől kinyilatkoztatott igazság alkuba bocsáttassék? Hiszen most éppen a kinyilatkoztatott igazság megvédéséről van szó! Az Úr Jézus Krisztus az apostolokat azért küldötte az egész világra, hogy az Evangéliumot hirdessék minden nemzeteknek. S hogy eközben semmiben ne tévedjenek, előbb a Szentlélek által kioktatta őket minden igazságra. (Jn 16,13) Vagy talán az apostolok tanítása egészen megromlott vagy valaha is elhomályosult az Egyházban, mikor ennek kormányzója és őrzője maga Isten, állandóan jelen van? Mikor Megváltónk világosan kijelentette, hogy az Ő Evangéliuma nemcsak az apostolok korának, hanem minden időknek szól, miképpen válhattak volna idők folyamán annyira homályosakká és bizonytalanokká a hitigazságok, hogy ma már a legellentétesebb véleményeket is meg kell tűrni? Ha ez igaz volna, meg kellene állapítanunk, hogy a vigasztaló Szentléleknek leszállása az apostolokra s ugyanennek a Szentléleknek az Egyházban állandó jelenléte, valamint az Úr Jézusnak tanítása már századokkal ezelőtt elvesztette minden hatását és hasznát. Pedig az ilyen állítás hajmeresztő káromlás volna! Mikor Isten egyszülött Fia az Ő követeinek meg parancsolta, hogy tanítsanak minden nemzeteket, akkor az embereket kötelezte, hogy mindazt elhiggyék, amit nekik „az Istentől eleve rendelt tanúk” (ApCsel 10,11) hirdetnek, s parancsához ezt a záradékot fűzte: „Aki híszen és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem híszen, elkárhozik.” (Mk 16,16)

Már pedig Krisztusnak ezt a két parancsát s az örök üdvősség elnyeréséhez szükséges hitnek másik parancsát még megérteni sem lehet, ha az Egyház az evangéliumi tanítást nem teljes épségben és világosan tanítja, s ha a tanításban nem mentes minden tévedéstől. Azért még azok is messze eltérnek az igazságtól, akiknek véleménye szerint a földön megvan ugyan a hitigazságnak Isteni letéte, de azt fáradságos munkával, hosszas és tudományos kutatásokkal kell megkeresni, úgy hogy annak megtalálására és átértésére alig elegendő az emberi élet. Mintha bizony a jóságos Isten a próféták és az Ő Egyszülötte által azért szólott volna, hogy az általuk kinyilatkoztatott igazságokat csak néhányan, csak a komoly öregek értsék, és nem azért, hogy olyan valláserkölcsi oktatást adjon, amely az embert egész halandó életén át vezérfonalként kalauzolja?

A pánkeresztények, akik az egyházak egyesítésére törekszenek, látszólag nemes célt szolgálnak és az összes keresztények közt a szeretet öregbítését akarják. De miképpen lehetséges, hogy a szeretet a hit kárán érvényesüljön? Mint tudjuk, még maga a szeretet apostola, Szent János – aki evangéliumában a Úr Jézus Szentséges Szívének titkait felfedte és tanítványainak örök emlékezetébe véste Krisztus új törvényét: „Szeressétek egymást” – is szigorúan megtiltotta a közösködést azokkal, akik Krisztusnak nem teljes és hamisítatlan tanítását vallják: „Ha ki hozzátok jő és e tudományt nem hozza magával, ne fogadjátok őt házatokba, s ne is köszönjetek neki.” A szeretet éppen a teljes és őszinte hiten alapszik.

Azért Krisztus tanítványai szükségképpen a hit egységében, mint legszorosabb kötelékben kapcsolódnak össze. Miképpen képzelhető tehát olyan természetű keresztény szövetség, amelynek tagjai kifejezetten a hitigazságok tárgyában ragaszkodnak a maguk sajátos fölfogásához és lelkületéhez, még akkor is, mikor ezek egymással szögesen ellenkeznek? S hogyan is léphetnek egységes szövetségbe azok az emberek, akik homlokegyenest ellenkező nézeteket vallanak. Például, akik a szent hagyományokat a kinyilatkoztatás egyik hiteles forrásának elismerik s akik ezt tagadják. Akik a püspökökből, papokból és szerpapokból álló egyházi hierarchiát Isteni intézménynek tartják s akik azt a történelem folyamán a szükség szerint fokozatosan kialakultnak vallják. Akik a legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor csodálatos átváltozása, vagyis az úgynevezett átlényegülés után a valóban jelenlevő Krisztust imádják s akik azt állítják, hogy Krisztus teste csak a hit által, vagy jelképileg és a Szentség hatása által van jelen. Akik az Oltáriszentségben áldozatot és szentséget látnak s akik azt kizárólag az utolsó vacsora emlékének vagy emléke megülésének tekintik. Azok, akik jónak és üdvösnek tartják a Krisztussal megdicsőült szentek, különösképpen a Boldogságos Szűz Máriának segítségül hívását és képeik tiszteletét s azok, akik ezt a tiszteletet elvetik, mint amely állítólag ellenkezik a Jézus Krisztust, az „Isten és emberek közt egyetlen közvetítőt” megillető tisztelettel? A vélekedések ekkora zűrzavarából hogyan vezethet az út a kereszténység egyesítéséhez, azt megérteni nem tudjuk, hiszen az egység másként, mint az egységes tanítóhivatalból, a hit egységes szabályából és a keresztények egységes hitéből nem jöhet létre.

De azt meg nagyon is tudjuk, hogy a véleményzavarból tágas út vezet a vallás elhanyagolása, a hitközömbösség és az úgynevezett modernizmus felé, amelynek szerencsétlen hívei szerint a hitigazságok nem abszolútak, hanem csak viszonylagosak, azaz olyanok, amelyek korok és vidékek szerint alkalmazkodnak az emberek hajlamaihoz, mert nem a változhatatlan kinyilatkoztatásban gyökereznek, hanem az életföltételek függvényei.

Holott hit dolgában semmiképpen nem szabad a tételeket alapvető és nem alapvető tanokra fölosztani abban az értelemben, hogy amazokat mindenki köteles elfogadni, míg az utóbbiakat a hívek szabad választására lehet bízni. A hit természetfeletti erényének szabályozó oka ugyanis a nyilatkozó Isten tekintélye, amely önkényes emberi válogatást nem tűr. Krisztus igazi hívei ugyanazzal a hittel hiszik például a Szentháromság titkát és a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Fogantatásáról szóló tant, az Úr megtestesülését és a római pápa csalatkozhatatlan tanítói tekintélyét abban az értelemben, amint azt az (első) vatikáni általános zsinat megállapította. Mert azzal, hogy az Egyház egyes hitigazságokat különböző korokban, esetleg csak a közelmúlt időben hirdetett ki ünnepélyes határozattal kötelező hittételekként, nem lesznek azok kevésbé bizonyosak és kevesebb hitelt érdemlők, hiszen valamennyit Isten nyilatkoztatta ki.

Az Egyház tanító hivatala Isten bölcs rendelése szerint azért létesült a földön, hogy a kinyilatkoztatott igazságok mindenkorra csonkítatlanul megmaradjanak s az emberekkel könnyen és biztos úton közöltessenek. Bár ezt a tanítói hivatalt a római pápa és a vele közösségben élő püspökök állandóan gyakorolják, mégis e hivatalból kifolyólag különös kötelességüknek tartják, hogy amikor például az eretnekek tévedéseivel vagy támadásaival határozottabban kell szembeszállni, vagy egyes tanokat mélyebben és világosabban kifejtve kell a hívek lelkébe vésni, akkor egyes tételeket ünnepies módon és szabatos meghatározással kihirdessenek. A tanítói tekintélynek ez a rendkívüli gyakorlata azonban semmiféle emberi találmányt, vagy új tételt nem csatol az igazságoknak ama összegéhez, amely a kinyilatkoztatásnak Istentől az Egyházra bízott letétében legalább hallgatag benn nem foglaltatik, hanem vagy olyan igazságokat magyaráz, amelyeket eddig homályosnak tartottak, vagy kötelező hittételként előír olyasmit, amely felől eddig egyesek kétségeket támasztottak.

Mindezekből érthető, Tisztelendő Testvérek, miért nem engedte meg az Apostoli Szentszék híveinek a nem-katolikusok tanácskozásain a részvételt. A keresztények egyesülését ugyanis nem lehet másként elősegíteni, mint annak sürgetésével, hogy a kívülállók, akik valamikor sajnálatos módon elszakadtak, Krisztus egy és igaz Egyházába visszatérjenek. Ahhoz az egy és igaz Egyházhoz, amely mindenki által felismerhető és Alapítójának akaratából mindig olyan marad, amilyennek maga Krisztus alapította minden ember üdvösségére. Krisztus titokzatos jegyese a századok folyamán soha be nem szennyeződött s soha be nem mocskolható, miként Szent Ciprián tanúsítja: „Krisztus menyasszonya be nem szennyezhető, mert romolhatatlan és tiszta. Csak egy házat ismer, egy szoba szentségét őrzi szűzi szeméremmel.” S ugyanez a szent vértanú joggal csodálkozik azon, hogyan képzelheti valaki, hogy „ezt az egységet, amely Isten erejéből származik és égi szentségekkel fonódik össze, az Egyházban meg lehet tépni és ellentétes akaratok szétválása folytán megosztani”? Amennyiben ugyanis Krisztus titokzatos teste, azaz az Egyház, egy (1 Kor 12,12), összekötött és egybefoglalt (Ef 4,15), akárcsak a fizikai test, esztelenség volna azt mondani, hogy ez a titokzatos test széttépett és szétszórt tagokból állhat. Következésképpen, aki nem kapcsolódik a titokzatos testbe, nem lehet annak tagja s nem függhet össze a fejjel, Krisztussal. (Ef 5,30)

Már pedig Krisztusnak ehhez az egyetlen Egyházához senki nem tartozhatik s benne meg nem maradhat, aki Péternek és törvényes utódainak tekintélyét és fennhatóságát engedelmesen el nem is ismeri és el nem fogadja. Nem engedelmeskedtek-e a római püspöknek, a lelkek legfőbb pásztorának azok ősei is, akiket a hitújítók tévedései ma fogva tartanak? Ezek elhagyták az apai házat, amely azonban emiatt nem dőlt össze és nem pusztult el, mert Isten örök oltalma támogatja. Térjenek vissza a közös Atyához, aki az Apostoli Szentszéket ért méltatlanságokat feledve, őket áradó szeretettel várja. Mert, ha amint mondják, Velünk és híveinkkel társulást keresnek, miért nem sietnek az Egyházba, „az összes keresztény hívek anyjához és tanítómesteréhez”. Hallják meg a feléjük kiáltó Laktanciust: „Egyedül a katolikus Egyház őrzi az igaz vallást. Ő az igazság forrása, a hitnek otthona, Isten temploma. Aki be nem lép, vagy belőle távozik: az élet és üdvösség reményétől távolodik. Senki ne áltassa magát makacs vitatkozással: az életről és üdvösségről van szó, s ha róla óvatosan és buzgón nem gondoskodunk, elvész az és kialszik.” Jöjjenek tehát az elpártoltak az Apostoli Székhez, amely a Szent Péter és Pál apostolfejedelmek vérével megszentelt városban van, ahhoz a Székhez, amely a „katolikus Egyház gyökere és anyja”. De nem azzal a szándékkal és reménnyel, hogy „az élő Isten Anyaszentegyháza, az igazság oszlopa és erőssége” (1 Tim 3,15) a hitnek sérthetetlenségét föláldozza és az ő tévelveiket megtűrje, hanem, hogy magukat tanító tekintélyének és hatalmának alávessék.

Ami sok elődünknek eddig nem sikerült, bárha sikerülne nekünk, hogy atyai keblünkre ölelhessük azokat, akiket mint gyászos viszály folytán tőlünk távolállókat fájdalmasan siratunk. Vajha az Isteni Megváltó, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson”, meghallgatná azt a könyörgésünket, hogy az összes tévedőket az Egyház egységébe visszavezetni méltóztassék. E végtelenül fontos ügyben kérjük a Boldogságos Szűz, az Isteni malaszt anyja, minden eretnekség legyőzője és a keresztények segítsége pártfogását s kérje mindenki, hogy eszközölje ki minél előbb annak a boldog napnak az eljövetelét, amelyen minden ember meghallja Isten Fiának szavát, „igyekezvén fenntartani a Lélek egységét a béke kötelékével”.

Ti, Tisztelendő Testvérek, tudjátok, mennyire szívünk vágya ez. Akarjuk, hogy gyermekeink is megtudják, nemcsak a katolikusok az egész világon, hanem a tőlünk elszakadtak is. Ha ezek alázatos imádságban kérik az Ég világosságát, bizonyosan fölismerik az Úr Jézus egyetlen igaz Egyházát s velünk tökéletes szeretetben egyesülve, végre az Egyházba be is lépnek. Ebben a reményben, az Isteni kegyelmek zálogául és atyai jóindulatunk jeléül szeretettel adjuk rátok, Tisztelendő Testvérek, papságtokra s híveitekre apostoli áldásunkat.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1928. január 6-án, Vízkereszt ünnepén, pápaságunk hatodik évében. XI. Pius pápa

forrás: http://szit.katolikus.hu/feltoltes/Mortalium%20animos.pdf