Michael Baker: VI. Pál és II. János Pál egyháza
Dignare me laudare te, Virgo Sacrata:
Da mihi virtutem contra hostes tuos!
VI. Pál első enciklikája, az Ecclesiam Suam (1964. augusztus 6.) a katolikus hit elemeit ismételgetve sok tekintetben egy ünnepélyes pápai dokumentum jellemzőit mutatta. Tartalmazott néhány csodálatra méltó passzust, többek között az alábbit, ami szöges ellentétben állt azokkal a meghatározásokkal, amelyekre a II. Vatikáni Zsinat püspökei később jutottak:
"Nézzétek, hogyan formálta maga Szent Pál az ősegyház keresztényeit: Ne hordd az igát a hitetlenekkel. Mert mi köze van az igazságosságnak az igazságtalansághoz? Vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi köze van a hívőknek a hitetlenekhez?” [n. 62]
De tartalmazott annak a Jézus Krisztus által alapított Egyháznak a tanításától való elhajlásokat, súlyos eltéréseket is, amelyhez az enciklika állítólag szólt.
Mindjárt a legelső bekezdéssel probléma van. A pápa azt mondta: "Jézus Krisztus azért alapította Egyházát, hogy... az minden ember anyja legyen". Ez a kijelentés minden fenntartás nélkül téves. Hogy megértsük, miért, ki kell fejtenünk a nyilvánvalót: amikor valaki beszél, nem úgy utal a dolgokra, ahogyan azoknak lennie kellene, hanem ahogyan azok vannak. Vagyis ez úgy értendő, hogy nem potenciálisan beszél a dolgokról, hanem aktuálisan. Urunk az Ő Egyházát azoknak az üdvösségére alapította, akik elfogadják az Ő tanítását, amely tanítást az Ő Egyháza továbbadja. Az embernek alá kell vetnie magát az Egyháznak ahhoz, hogy az az anyja legyen, és sokan soha nem fogják ezt megtenni. Hogy világossá tegyük: az Egyház minden ember anyja, de csakis potenciálisan [1].
Ez a tévedés eltérést eredményezett Aquinói Szent Tamás érvelésének a józanságától, amely az Egyház filozófiájának az alapjául szolgál.
Hogy ez nem elszigetelt tévedés volt, azt a n. 9.-ben megerősítette a pápa: "ez az az óra, amikor az Egyháznak el kell mélyítenie önmagáról alkotott tudatát", egy szubjektivista esszé, amelyről az n. 7-ben azt állította, hogy a jelenleg zajló II. Vatikáni Zsinat tanácskozásai nyomán került megfogalmazásra. Elődje, XII. Pius még 1950 augusztusában megerősítette, hogy az Egyház teológiája Szent Tamás realizmusán alapszik, és elítélte a modern filozófia felé tett kitéréseket, amelyek egyik hibája a szubjektivizmusnak való engedékenység, amely szerint az igazságot nem a valóság, hanem a vélemény határozza meg [2].
A n. 6-ban a pápa teológiai inkompetenciáról tett tanúbizonyságot. Ezt mondta:
"Nem áll szándékunkban, hogy új vagy teljesen kidolgozott gondolatokat fejtsünk ki; az ökumenikus zsinat ebból a célból létezik...".
Ez a kijelentés teológiai szempontból mala sonans - a jámbor fülek számára sértő -, mert ellene mond az 1870. július 18-án a Vatikáni Zsinatnak az Egyházról szóló dogmatikus konstitúciójában, a Pastor Aeternus-ban megfogalmazott világos kifejezésének, miszerint -
"A Szentlélek nem azért lett megígérve Péter utódainak, hogy kinyilatkoztatása által új tanítást tárjanak fel, hanem hogy az ő segítségével szentül őrizzék az apostolok által átadott kinyilatkoztatást és a hit letéteményét, és hűségesen terjesszék azt". [Dz. 1836]
Ha egy pápának nincs hatalmában új eszméket (azaz tanokat) kifejteni, a fortiori nincs hatalmában egy ökumenikus zsinatnak sem.
Ezek a mulasztások felvetik a kérdést, hogy VI. Pál milyen egyházra gondolt, amikor az enciklika címét adó nyitó szavakat írta.
A II. Vatikáni Zsinat
Az enciklika megjelenését követő novemberben a II. Vatikáni Zsinat püspökei a Lumen gentium-ban, az egyházról szóló dogmatikus konstitúciójukban (1964. november 21.) heterodox és ortodox kijelentések keverékével próbálták újra feltalálni az egyházat, olyan koncepciót terjesztve elő, amely az emberiség fejlődésének eszközévé teszi. Ezt mondták:
"Az egyház a Krisztussal való kapcsolata révén egyfajta szentsége vagy jele az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének". [n. 1]
Ez a valóságot a feje tetejére állítja. A Katolikus Egyház nem "egyfajta szentség" és nem is "az emberiség egységének jele". Nem áll az emberek szolgálatában. Sőt, az embereknek, ha el akarnak jutni eredeti rendeltetésükhöz, magukhoz kell Őt ölelniük. A püspökök állítása azt eredményezte, hogy megismételték VI. Pálnak az Ecclesiam Suam n. 1-ben megfogalmazott gondolatát, miszerint az egyházat azért alapították, hogy "minden ember anyja" legyen.
A zsinat püspökei azonban tovább mentek. Olyan egyházfelfogást javasoltak, amely azokat is felöleli, akiknek nem lehetett volna részük benne. Ez áll a n. 8. alatti állításuk mögött, miszerint-
"Krisztus egyedülálló Egyháza... a Katolikus Egyházban rejtőzik... bár a megszentelődés számos eleme... fellelhető a struktúráján kívül is..".
Az itt használt ige, a latin subsistere, azt jelenti, hogy 'létezik, rejtőzik’. A Katolikus Egyház nem rejti Krisztus Egyházát. Ő Krisztus Egyháza, a Krisztus által alapított Egyház. A püspökök állítása meg akarta kerülni a pápák, zsinatok és egyházdoktorok tanítását, miszerint az Egyházon kívül nincs üdvösség, amelyet Szent Ciprián a harmadik században hirdetett ki, és amelyet 1215-ben a IV. Lateráni Zsinat, 1302-ben VIII. Bonifác pápa, 1441-ben a firenzei zsinat és 1928-ban XI. Pius pápa, inter multos alios, megismételt.
A dokumentum 15. pontjában a püspökök a szubjektivizmusnak tett újabb engedékenységükben úgy beszéltek, mintha bármely protestáns hit (és sokféle van) csak fokban, nem pedig fajtájában különbözne a katolikus hittől,[3] és mintha a katolikusok és a protestáns vagy más eretnek szekták hívei között lenne valami közös. [4] A n.16.-ban még tovább mentek, azt állítva, hogy az üdvösség terve magában foglalja "elsősorban... a mohamedánokat (akik) Ábrahám hitét vallják, és velünk együtt imádják... az egy irgalmas Istent...". Bármilyen istent is imádjon ez a szekta, tagjai elutasítják az isteni ihletésű Ó- és Újszövetséget, és elítélik az Egyház által megerősített kinyilatkoztatást az Egy Istenben elrejtett Isteni Személyek Szentháromságáról. "Istenük" ráadásul messze áll attól, aki az emberiséget szeretetben teremtette. Szent Tamás joggal jegyezte meg:
"Mohamed ... nem hozott elő semmiféle természetfeletti módon előállított tanokat... Ellenkezőleg, azt mondta, hogy a fegyverek erejével küldték őt, olyan jelekkel, amelyek még a rablók és zsarnokok számára sem hiányoznak..." [5].
A zsinat püspökei az ugyanezen a napon kiadott "Ökumenizmusról szóló dekrétum", az Unitatis Redintegratio n. 3. pontjában ezt mondták:
"A tőlünk elvált testvérek... a keresztény vallás számos liturgikus cselekményét végzik. Az egyes egyházak vagy közösségek állapota szerint változó módon ezek a liturgikus cselekmények minden bizonnyal valóban kegyelmi életet szülhetnek, és - azt kell mondanunk - alkalmasak arra, hogy az üdvösségközösséghez való hozzáférést biztosítsanak."
Ez a kijelentés kirívóan eretnek. Az Egyház tanítását az Egyház egységéről részletesen kifejti XIII. Leó pápa Satis Cognitum (1896. június 29.) című enciklikája, amelyben in extenso tükrözi ezt ez a szakasz [a n. 9. -ban], ahol Szent Ágostont idézi:
"Aki akár csak egy ponton is eltér az isteni kinyilatkoztatott igazságtól, az teljesen elutasít minden hitet, mivel ezzel megtagadja Isten tiszteletét, mint a legfőbb igazságot és a hit formális mozgatórugóját. Sok mindenben velem vannak, néhány dologban nem velem; de abban a néhány dologban, amelyben nem velem vannak, a sok dolog, amelyben velem vannak, nem válik hasznukra (In Psalm. liv., n. 19). És ezt valóban a legjobban megérdemlik; mert ők, akik a keresztény tanításból azt fogadják el, amit akarnak, saját ítéleteikre támaszkodnak, nem pedig a hitre; és nem ejtve fogságba minden értelmet a Krisztusnak való engedelmességre (2Kor. x., 5), inkább önmaguknak engedelmeskednek, mint Istennek. Ti, akik azt hiszitek, amit akartok, inkább magatoknak hisztek, mint az evangéliumnak (Lib. xvii., Contra Faustum Manichaeum, cap. 3).
Ezt erősíti meg az n. 5. egy további szakasza, ahol XIII. Leó Szent Cipriánra hivatkozik:
Szent Pál mondja: " Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is." (I Kor. 12, 12). ezért „ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal. Ellenkezőleg, járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenben nőjünk fel Őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test, az összekötő ízek segítségével egybefogva és összetartva, minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben. " (Ef. 4, 14-16). És így a szétszórt, egymástól elválasztott tagok nem egyesülhetnek egy és ugyanazon fejjel. Egy az Isten és egy a Krisztus; és egy az Ő Egyháza, és egy a hit; és egy a nép, amely a test szilárd egységében, az egyetértés kötelékében egyesül. Ezt az egységet nem lehet megbontani, és az egy testet nem lehet szétválasztani alkotó részeinek szétválasztásával (De Cath. Eccl. Unitate, n. 23)... Milyen hasonlóság van a halott és az élő test között?
Végül, bár egy évvel a fent idézett vitatott kijelentések után jelent meg a Dei Verbum dokumentum, a zsinat püspökeinek "Dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról". Érdemes idézni belőle a 8. pontot, amely megerősíti a heterodoxia iránti engedékenységüket. A püspökök ezt mondták:
"Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi. ".
Ez egy kísérlet arra, hogy az Egyház állandó tanítását modernista irányvonalak mentén újraértelmezzék. Gyakorlatilag tagadja az Egyház tanítását, hogy mivel az Egyház Istentől és nem embertől való, az Egyház az isteni igazság teljességének birtokában van. Ráadásul gúnyt űz az 1546-os tridenti zsinat tanításából, amelyet az 1870-es vatikáni zsinat megerősített, és amely meghatározza, mit jelent a "hagyomány"[6].
A fentieknek elegendőnek kell lenniük annak bizonyítására, hogy a II. Vatikáni Zsinat püspökei - és velük együtt VI. Pál pápa - távolról sem Krisztus Egyházának javára dolgoztak, hanem arra törekedtek, hogy szinkretista protokollok révén felforgassák az Egyháznak a saját természetéről szóló tanítását. Mi több, arra törekedtek, hogy a Katolikus Egyházat az embernek, azaz a humanizmusnak szentelt entitássá alacsonyítsák le. Nem csoda, hogy törekvéseiket üdvözölték a szabadkőművesség ivadékai, a protestáns felkelés deista utódai, akiknek "vallása" az emberre összpontosít Isten kizárásával.
Ezért lehetetlen, hogy VI. Pál Ecclesiam Suam és a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium, Unitatis Redintegratio és Dei Verbum dokumentumai a Katolikus Egyház dokumentumai legyenek; lehetetlen, hogy az a püspöki zsinat a Katolikus Egyház általános vagy ökumenikus zsinata lett volna.
Ha valakinek kétségei vannak ezzel az elemzéssel vagy VI. Pál cselekedeteiben megnyilvánuló szándékával kapcsolatban, annak érdemes tanulmányoznia a pápának az Egyesült Nemzetek Közgyűléséhez 1965. október 4-én intézett beszédét. Minden katolikusnak meg kellene döbbennie, hogy feladta Krisztusnak és Egyházának a világ feletti fennhatóságát egy olyan intézmény javára, amelyről köztudott, hogy a szabadkőművesség teremtménye.
VI. Pál és a II. Vatikáni Zsinat püspökei erőfeszítéseinek a hatása
Mivel Istentől és nem embertől való, a Katolikus Egyház nemcsak szeplőtelen, hanem megváltozhatatlan is. Ezért a pápa és a püspökök azon erőfeszítései, hogy újra feltalálják az Egyházat, nem voltak rá hatással. De volt hatása. Egy olyan hamisítványt hoztak létre, amelyről azt feltételezték, hogy azonos a Katolikus Egyházzal, és ezt követően összekeveredett vele. Amint a továbbiakban megmutatjuk, VI. Pál tényleges utódja, II. János Pál pápa megerősítette ennek létezését első enciklikájában, a Redemptor Hominis-ban (1979. március 4.), amikor ezt az entitást "az Új Advent Egyházaként" azonosította.
Volt még egy másik hatás is, amely a végletekig káros volt. A pápák és püspökök ragaszkodása ahhoz, hogy a II. Vatikáni Zsinat a Katolikus Egyház általános vagy ökumenikus zsinata volt, a hívek körében azt a kényszert hozta magával, hogy elfogadják, hogy a zsinat döntései - bármennyire is ambiciózusak és szeretethiányosak, bármennyire is heterodoxak vagy felháborítóak - a Katolikus Egyház tanításai, és hogy kötelesek követni azokat.
II. János Pál pápa
Az új pápa, aki püspökként aktívan részt vett a zsinaton, azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy megerősítse elődje kezdeményezését a Redemptor Hominis-ban. Ebben azt állította, hogy folytatja a VI. Pál által megkezdett programot.
"ez a nagy elődöm, aki igazán az atyám volt..." [n. 4].
Olyan szubjektivista terminológiával érvelt, hogy az időnként érthetetlen...
"VI. Pál pápa pontifikátusának gazdag öröksége... teljesen új, korábban teljesen ismeretlen módon mély gyökeret vert az Egyház tudatában... (3.1).
Ez a törekvés felkeltette Dr. Wigan Siebel német akadémikus, a münsteri politológia professzorának figyelmét. Ő 1980-ban kritikát tett közzé II. János Pál pápa programja címmel, amelynek tanulmányozására biztatjuk az olvasót. A következőkben ennek az 1980-as kritikának különböző kiemelkedő elemeit vesszük át.
"A pápai trónt II. János Pál előtt elfoglalók" - jegyezte meg - "mindig a "mi" formát használták, hogy hangsúlyozzák a Szentlélekkel való egységet és egyúttal a hívek egységét. A pápa az Egyházban tapasztalható 'új élethullám' jeleként az 'Én' kifejezést használja, amelyet az enciklikában végig fenntart."[8] Ésszerű az a következtetés, hogy a pápa stílushibája nemcsak az 'új élethullámot' jelzi, hanem azt az új irányt is, amely felé VI. Pál és a zsinat püspökei Krisztus Egyházát mozgatni igyekeztek. Megjegyzendő: az enciklika során a pápa egyetlen egyszer sem használta a "katolikus" kifejezést, vagy hivatkozott az általa dicsőített egyházra "Katolikus Egyházként".
Dr. Siebel felfedte a pápa azon állítását, hogy az Egyház...
"új öntudattal rendelkezik, amely a II. Vatikáni Zsinatból ered, amelyet VI. Pál első enciklikája inspirált, egy "tudatosság - vagy inkább öntudat - a párbeszédben kialakult Egyház által", egy "tudatosság, amelyet a Szentlélek megvilágosított és támogatott..."".
"Miben áll - kérdezte - az Egyháznak ez az 'öntudata'?". A választ az enciklika 4.1. pontjában találta meg:
"Az Egyház tudatának együtt kell járnia az egyetemes nyitottsággal, hogy mindenki megtalálhassa benne 'Krisztus kifürkészhetetlen gazdagságát' (Ef 3,8). Ez a nyitottság... adja az Egyháznak apostoli sürgetését vagy missziós dinamizmusát...".
Melyhez dr. Siebel hozzátette ezt a sokatmondó megjegyzést: "Ha az Egyház "missziós dinamizmusa" valójában az Egyház nyitása az egész nagyvilág felé, akkor a pápa csak egyfajta fordított misszióról beszélhet! Ez az Egyház elárasztása a világ által, miközben az Egyház a párbeszéd révén kiteszi magát ennek az elárasztásnak."[9]
Dr. Siebel a továbbiakban utalt a pápa új "kinyilatkoztatásra" való hivatkozására, amely kifejezés a fent említett Dei Verbum 8-ban a zsinati püspököknek a "hagyomány" újradefiniálására tett kísérletére utal.
"Elmarad-e a bizalom... Urunk kegyelmében, amely nemrégiben nyilatkozott ki azon keresztül, amit a Szentlélek mondott, és amit mi hallottunk a Zsinat alatt?".
Ezzel kapcsolatban megjegyezte: "A II. vatikáni zsinat a Szentlélek szavát fejezte ki, ezért nem szabad lemondani az ökumenikus kezdeményezésről". Ismét a pápát idézve:
"Az igazi ökumenikus tevékenység nyitottságot, közeledést, a párbeszédre való rendelkezésre állást és az igazság közös kutatását jelenti a teljes evangéliumi és keresztény értelemben... Az Egyház ugyanakkor 'a keresztények egyetemes egységére törekszik'". [6.2]
"Miért - teszi fel a kérdést dr. Siebel – jelenti a "valódi ökumenikus munka" a "nyitottságot"? Mert a Katolikus Egyházhoz és ezzel együtt a katolikus igazsághoz való megtérést már nem követelik meg komolyan. A világ felé való nyitás valójában megtérés, elköteleződés nélkül is lehetővé teszi a belépést. A megtérés helyett "párbeszéd" van; az igazság iránti elköteleződés helyett nézetek és álláspontok cseréje van, amely természeténél fogva soha nem ér véget, hanem mindez az "igazság kölcsönös keresésében" folytatódik. Ha valaki már rendelkezik az igazsággal a katolikus tanítás formájában, folytathatja-e az "igazság keresését" anélkül, hogy ténylegesen elfordulna tőle? ... Amikor 'az Egyház' éppen annak a keresésébe fog, ami az Egyház, akkor azt kell mondanunk, hogy komoly összeférhetetlenség van a katolikus tanítás és az között, amiről beszélnek."[10].
Így a VI. Pál által megkezdett és a II. Vatikáni Zsinat püspökeinek számtalan heterodox kijelentése által jóváhagyott rothadást II. János Pál pápa megerősítette. Ennek megerősítéseként az olvasó tanulmányozza II. János Pálnak az ENSZ Közgyűléséhez 1995. október 5-én intézett beszédének tartalmát, amely VI. Pálnak a Krisztus és az Ő Egyháza világ feletti tekintélye feladásának harmincadik évfordulóját jelezte.
A Boldogságos Szűz Mária
A Boldogságos Szűz Mária a hívek anyja, mivel önként beleegyezett, hogy a Megváltó, Jézus Krisztus, a kegyelem és lelki megújulásunk szerzőjének anyja legyen, és mivel Fia így nevezte őt, amikor a keresztről szólt Szent Jánoshoz. Ő nem kevésbé a mi édesanyánk, mint amennyire Éva volt, mert míg mi emberi életünket Évától, addig a kegyelem természetfeletti életét, az isteni életben való teremtett részvételt Máriától nyerjük. Erre az életre utal Szent János, amikor evangéliumának prológusában Krisztusról ír:
"A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek."[11].
Míg az emberi élet a természet által jut el hozzánk, addig a lelki életünk az örökbefogadáson keresztül. De nem szabad úgy gondolni rá, hogy elszenvedi azokat a hiányosságokat, amelyek az emberi örökbefogadással együtt járnak.
"Ez... sokkal bensőségesebb és gyümölcsözőbb, mint a közönséges emberi örökbefogadás... Az isteni örökbefogadás... megszentelő kegyelmet hoz létre az igazak lelkében, ezáltal részese lesz az isteni természetnek, és magában hordozza az örök élet csíráját. A kegyelemmel így felruházott lélek... [Isten] gyermeke, arra hivatott, hogy szemtől szembe megismerje Őt, és szeresse Őt az örökkévalóságig."[12].
Az emberi örökbefogadásban a gyermek nem részesül sem az apa családjából, sem az emberi természetéből. Az isteni örökbefogadásban azonban a megkeresztelt gyermek mind az Atyaisten családjából, mind az Ő természetéből részesül. A természetes rendben az életet akaratlagos cselekedet nélkül kapja meg. A természetfeletti rendben az élet csak akaratlagos cselekedettel kapható meg, először a gyermek szülei, majd, amikor eléri a megfelelő érettségi szintet, az ember által. A részesüléshez hinnie kell Krisztus nevében és alkalmazkodnia kell az Ő parancsolataihoz.
Reginald Garrigou-Lagrange atya tanítja...
„Általános és biztos tanítás, sőt fidei proxima, hogy a Boldogságos Szűz, a Megváltó anyja, másodlagos és alárendelt okként kapcsolódik hozzá a megváltás művében, ahogyan Éva kapcsolódott Ádámhoz az ember romlásának művében."[13].
Egy lábjegyzetben hozzáteszi.
"Sok atya, akit számos teológus követett, megjegyezte, hogy ha csak Éva vétkezett volna, nem lett volna eredendő bűn, és ha Mária egyedül, Jézus nélkül adta volna beleegyezését, nem lett volna megváltás".
A továbbiakban Nagy Szent Albertet idézi-
"A Boldogságos Szűz Máriát Isten nem azért választotta ki, hogy az ő szolgálója legyen, hanem hogy az ő hitvese és segítője - consortium et adjutorium - legyen, a Teremtés könyve szavai szerint: 'Tegyük őt magához hasonló segítőjévé'."
A katolikus egyház Máriához hasonlítja magát. Szent Pál azt mondja az Efézus 5:25-27-ben:
"Férfiak! Szeressétek feleségteket, amint Krisztus is szerette az Egyházat, és föláldozta magát érte, hogy az élet igéje által tisztára mosva megszentelje. Ragyogó tisztává akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen.”
Ahogyan Mária Isten kimondhatatlan gondviselése folytán szeplőtelenül fogant, úgy amikor Fia megalapította Egyházát, szintén szeplőtelen egységet hozott létre. Az Egyház az Ő szeplőtelen menyasszonya. Máriához hasonlóan édesanya, de anyasága szűkebb, mint a Boldogságos Szűzé. Csak azoknak az anyja, akik Krisztushoz és az Ő parancsolataihoz igazodnak azáltal, hogy elfogadják szentségeit és liturgiáját; más szóval, csak a hívők anyja.
Az Egyház anyja
1964. november 21-én, a II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakának végén, a Lumen gentium és az Unitatis redintegratio dokumentumok kihirdetésekor VI. Pál a Boldogságos Szűz Máriát - a Boldogságos Szűzanyát - az Egyház édesanyjává nyilvánította.
"az Egyház, vagyis minden keresztény ember, a hívők és a pásztorok anyja...".
A fentiekben feltártak után az olvasónak a legnagyobb aggodalmakat kellene éreznie az "Egyház" azonosságát illetően, amelyre VI. Pál ezzel a címmel utalt.
Krisztus Egyháza szent és folt nélküli: makulátlan. Hűségesen tölti be hivatalát Feje, a mi Áldott Urunk vezetése alatt. Máriához hasonlítják. Új és halhatatlan életre szüli a megkeresztelt gyermekeket. Mária utánzása folytán édesanya, és mint ilyen, Krisztus szeplőtelen hitvese. Ha ezekhez hozzáadjuk azt az állítást, hogy Mária az Egyház anyja, az összezavarja azokat a képeket, amelyeket ezek a tanok keltenek, és megzavarja az Egyház tanításának egyenletes alaphangját. Kétségtelenül ez az oka annak, hogy az Egyház korábban soha nem ragaszkodott ehhez a címhez, annak ellenére, hogy egyes pápák, püspökök és teológusok időről időre utaltak az állítás mögött rejlő valóságra[14].
A VI. Pál által az Ecclesiam Suamb-an elkövetett hibák, amelyek a zsinat akkori püspökeinek újszerű tanításaiban tükröződtek, jogos kétséget ébresztenek abban a tekintetben, hogy vajon a Katolikus Egyházra utalt-e ebben az enciklikában, vagy arra az idealizált entitásra, amely felé ezek a püspökök az ő inspirációja alapján haladtak, egy olyan egységre, amely nem Istenre, hanem az emberre összpontosít. Lehetetlen, hogy ez az entitás, amelyet II. János Pál pápa a Redemptor Hominis-ban "az új advent egyháza" néven azonosított, de amelyet inkább "a II. Vatikáni Zsinat egyházának" lehetne nevezni, Istentől való legyen.
Ennek megfelelően ésszerű azt az álláspontot képviselni, hogy "az egyház", amelynek 1964. november 21-én, a zsinat harmadik ülésszakának végén VI. Pál Máriát az "anyjának" nyilvánította, nem Krisztus egyháza, hanem egy hamisítvány. E nézet alátámasztására érdemes megfontolni, amit Dr. Siebel mond a témáról:
"Ezt pedig mélységes hittől, reménytől és szeretettől indítva tesszük. Ha ugyanis az Egyház és az emberiség történelmének e nehéz és felelősségteljes órájában különös szükségét érezzük annak, hogy Krisztushoz forduljunk – aki a Megváltás misztériumának erejében ura Egyházának és ura az emberi történelemnek is – hisszük, hogy senki más nem tud úgy bevezetni minket e misztérium isteni és emberi dimenziójába, mint Mária. Isten ugyanis senki mást nem vezetett be úgy e misztériumba, mint Máriát. Ebben áll az istenanyaság kegyelmének egyedülálló volta. Ennek az anyaságnak nemcsak a méltósága egyedülálló és megismételhetetlen az emberi nem történelmében, hanem egyedülálló mélysége és tevékenységi köre tekintetében Mária részvétele is – éppen istenanyasága révén – abban az isteni tervben, mely az embert a Megváltás misztériuma által üdvözíti." (Redemptor Hominis 22.4). De ha létezik "az Egyház anyja", akkor maga az Egyház fogalma... megváltozott, intézményének ideje... kitolódott. Az Egyháznak mint intézménynek nem lehet anyja; ő Isten Népének Anyja. Ugyanakkor a Mária és az Egyház közötti párhuzamot elvetik. Mária mint az Egyház anyja az Egyház fölött áll; így megsemmisül az a gondolat, hogy Mária az Egyház képmása, amely fogalom központi jelentőséggel bír hagyományos felfogásunkban..."[15].
Ítélet VI. Pál pápáról
Visszatekintve egyértelműnek tűnik, hogy VI. Pál gnosztikus volt abban az értelemben, hogy azt hitte, jobban tudja, mint Krisztus, azt hitte, jobban tudja, mint az általa alapított Egyház. Ez a tulajdonsága abban nyilvánult meg, hogy a hit egyik központi kérdését, a szentmiseáldozat bemutatásának módját pusztán fegyelmi kérdéssé alacsonyította le, amikor 1968-ban az Egyház erre vonatkozó konkrét tilalmait megszegve (Tridenti Zsinat VII. ülésszak, 13. kánon, 1547. március 3. [Dz. 856]; V. Pius a Quo Primum bullában, 1570. július 14.) a római rítusban a szentmise kanonizált formáját egy általa kitalált formával helyettesítette.
Mindezek alapján az olvasót talán az íróval való egyetértésre készteti az a tény, hogy az Ecclesiam Suam-ban VI. Pál pápa kezdeményezte azt a kísérletet, hogy a Katolikus Egyházat a Mindenható Isten által elgondolt céltól eltérítse, hogy az ember üdvösségét szolgálja, a humanizmus földi "paradicsomának" előmozdítására szolgáló eszközzé változtassa. Mérhetetlen irónia, hogy az a dátum, amikor ezt tette, 1964. augusztus 6., megegyezik azzal a dátummal, amikor tizennégy évvel később meg kellett halnia.
*****************************
[1] Ezt a hibát a novus ordo missae átvette az átváltoztatási szertartás szavainak a hibás fordítása miatt
[2] Pius XII, Humani Generis, August 12th, 1950, nn. 29-34
[3] “Az Egyház tudja, hogy sokféleképpen kapcsolódik azokhoz a megkereszteltekhez, akiket a keresztény névvel tisztelnek, de akik azonban nem vallják a katolikus hitet a maga teljességében, vagy nem őrizték meg az egységet és a közösséget Péter utóda alatt...”. Azok, akik a katolikus hit bármely elemét megtagadják, eretnekek. Az ő „hitük” nem isteni (Istentől való), hanem csak emberi. . Summa Theologiae II-II, q. 5, a. 3; q. 11, a. 1
[4] “Van... közös imádság és lelki javak; ezek a keresztények valóban valamilyen módon összekapcsolódtak velünk a Szentlélekben, mert az ő ajándékai és kegyelmei által megszentelő ereje bennük is működik, és egyeseket közülük vérük ontásáig megerősített”. Azt a tételt, „hogy a protestantizmus csak ugyanannak a keresztény vallásnak egy másik formája”, IX. Pius elítéltePius (Syllabus of Errors, December 8th, 1864, n. 18.) Azt, hogy a Katolikus Egyházon és a katolikus hiten kívül nem lehet mártíromság, Szent Ciprián A katolikus egyház egysége 14; Levél Jubaianushoz, 72, 73, valamint Szent Iréneusz és Szent Ágoston írásai tanúsítják..
[5] Summa Contra Gentiles Bk. I, ch. vi. n. 4
[6] Trent, Session IV, April 8th, 1546, Dz. 783; Vatican, Session III, Dogmatic Constitution Dei Filius, Ch. 2 Revelation, April 24th, 1870, Dz. 1787 & Ch. 4, Faith & Reason, Dz. 1800
[7] Under the title A Study of the Encyclical Redemptor Hominis, translated from the German by Leonard Latkovski, M.A., O.S.J. with a preface by the translator, available at http://www.the-pope.com/prog-jp2.html
[8] A Study of the Encyclical Redemptor Hominis, op. cit. Part I, A New Advent
[9] A Study of the Encyclical Redemptor Hominis, op. cit., Part II, The New Church, 1
[10] A Study of the Encyclical Redemptor Hominis, op. cit., Part II, The New Church, 4
[11] In mundo erat and mundus per ipsum factus est and mundus eum not cognovits; in propria venit et sui eum non receperunt; quotquot autem receperunt eum dedit eis potestatem filios Dei fieri, his qui credunt in nomine eius… John 1: 13
[12] Reginald Garrigou-Lagrange OP, Ph.D, S.T.D, The Mother of the Saviour and Our Interior Life, trans. Bernard J Kelly Cs.S.Sp., D.D., (Dublin 1949), pp. 188-9.
[13] The Mother of the Saviour and Our Interior Life, op. cit., p. 184
[14] As St Ambrose did; as Pope Leo XIII did in the encyclical on the Rosary Adjutricem populi (September 5th 1895)
[15] A Study of the Encyclical Redemptor Hominis, op. cit., Part II, The New Church, 3
forrás: https://www.superflumina.org/church-paul-v1-and-john-paul-ii.html
