Dr. Carol Byrne : 'A Szent Officiumot Ratzinger rombolta le'

1962. november 14-én Frings bíboros, Ratzinger szavaira utalva, non placet-tel [nem tetszik] szavazott a Kinyilatkoztatás Forrásai eredeti sémájára, azzal az indokkal, hogy „e két forrás [Szentírás és Hagyomány] által a különvált testvéreink megsértődnek, új szakadék keletkezik”.

Itt azt a szándékot látjuk, amely a Zsinaton érvényesülni fog: meghátrálni az Egyház tanítása teljes körű hirdetésének kötelezettsége elől, nehogy felháborítsuk a Hiten kívülieket, akik elutasították azokat. De e tanok szándékos és korlátlan elhallgatása a gyakorlatban egyenlő azok tagadásával.

Ratzinger beavatkozásának a katolikus teológia jövőjére gyakorolt utóhatásait aligha lehet eltúlozni. A Peter Seewald-nak adott utolsó interjújában Benedek pápa kijelentette, hogy a Kinyilatkoztatásról szóló eredeti tervezet elutasítása „igazi fordulópont” volt a Zsinaton.

Néhány viszontagság után az ő teológiáján alapuló, Henri de Lubac, Karl Rahner és Yves Congar közreműködésével készült új séma lett a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum-ja [A II. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról.] . Az „új teológia” eredményeképpen az objektív, rögzített és megváltoztathatatlan, természetfeletti eredetű és az ember közreműködése nélkül, önállóan létező Kinyilatkoztatás fogalma eltűnt az összes oktatási intézmény tantervéből, beleértve a szemináriumokat is, kivéve azokat, amelyek a katolikus hagyomány fenntartása mellett kötelezték el magukat.

Háttérbe szorította a sokkal nagyobb jelentőséget kapott Szentírás, amelyet egyfajta Idősebb Testvérnek, a Hagyományt pedig szegény rokonnak tekintették, aki semmilyen extra értéket nem tud nyújtani. Továbbá a bibliai eseményeket az isteni kinyilatkoztatás „jeleinek” tekintették, amelyeket az emberek saját tapasztalataik alapján értelmezhetnek - mintha ők lettek volna az apostolok, akik első kézből ismerték, látták és hallották Urunkat.

A zsinati atyákat a Dei Verbum végleges tervezetének elfogadására a dokumentumban szereplő vonzó tényezők és a kétértelműség révén vették rá. A Zsinat már a kezdetektől fogva ünnepélyesen biztosította őket arról, hogy „a Trienti Zsinat és az I. Vatikáni Zsinat nyomdokain halad”, és hogy célja „az isteni kinyilatkoztatásról és annak továbbadásáról szóló hiteles tanítás kifejtése”. De a tanítás tisztaságában vagy a kifejezés pontosságában nem ért fel ezekkel a zsinatokkal.

Amikor például kimondta, hogy „a Szentírás értelmezésének módja végső soron az Egyház ítéletének van alávetve”, nem mindenki vette észre az Egyház szó szándékos kétértelműségét. Az I. vatikáni dokumentum az antonomázia elve alapján az Egyház a Hierarchiát értette. A II. vatikáni Zsinaton azonban az Egyház „Isten népe” egészének metonimája volt, amely kollektíven osztozik az Egyház tanítói tekintélyében. Így a Szentírás értelmezésének feladatát mindenki felelősségének tekintik - ez az álláspont pontosan megegyezik a protestantizmussal. Az I. Vatikáni Zsinatra való hivatkozás annak tekinthető, ami - a szofisztika gyakorlásának.

Ne becsüljük alá ennek a „fordulópontnak” a jelentőségét az Egyház jövője szempontjából. Most, több mint öt évtizeddel később, láthatjuk, hogy az „új Kinyilatkoztatás” fokozatosan formát ölt az Egyház Konstitúciójának, Liturgiájának és Törvényeinek protestantizálásában, amely Ferenc pápa szinódusi útjában csúcsosodik ki, amely éppen az Egyház lényegét próbálja végérvényesen megváltoztatni.

A Ratzinger-Frings támadás a Szent Officium ellen (1963)

1963. november 8-án Frings bíboros a zsinati aulában kijelentette: „A Szent Officium magatartásmódja sok területen nem felel meg korunknak, káros az Egyházra nézve, és sokak számára botrányt okoz”.

Természetesen egy olyan szövegkönyvből beszélt, amelyről köztudott, hogy korábban Ratzinger diktálta. Peter Seewald megjegyezte, hogy „korábban még senki sem merte ilyen hevesen bírálni Ottaviani gépezetét”. A zsinat évkönyveiben jól feljegyzett tény, hogy Ottaviani bíborost többször nyilvánosan megalázták a progresszív reformerek, különösen a németországiak, olyan módon, amely szembement mind a keresztényi szeretettel, mind az úriemberhez méltó etikai kódexszel. Ez alól nem volt kivétel a Frings/Ratzinger-féle rágalomhadjárat sem, amely a Zsinat legérzelemdúsabb és legdrámaibb eseményeit képezte.

A Szent Officium kegyetlen megvádolásának és titkára, Ottaviani bíboros megalázásának volt egy mögöttes oka, ami első látásra talán nem nyilvánvaló, és némi magyarázatra szorul. Amíg még a Szent Officium a katolikus Igazság bevehetetlen bástyájaként állt, addig Ratzinger Kinyilatkoztatás-elméletének nem volt esélye arra, hogy az Egyházi Tanítóhivatal jóváhagyja. Sőt, az olyan elképzeléseknek, mint a „fordított piramisnak”, az Ecclesia Docens iránti tiszteletlenségnek, a laikusok „aktív részvételének”, az „ökumenizmusnak” és a „szinodalitásnak” sem lett volna esélye a sikerre Ratzinger isteni Kinyilatkoztatásának újradefiniálása nélkül.

Aquinói Szent Tamás tanítása szerint a Kinyilatkoztatás elválaszthatatlanul kapcsolódik a hiteles szóbeli hagyományhoz, amely a Magisztériumot illeti meg, amelynek feladata, hogy továbbadja az Urunk által az apostoloknak tanított hitet. De éppen ez a Hagyomány volt az, ami Ratzinger számára bosszantó volt, mert akadálya volt a protestánsokkal való mitikus „egységnek”, akik elutasították azt az egyedüli Szentírás javára. Ottavianival szembeni szembenállása abban a kijelentésében jutott kifejezésre, hogy a Zsinatot „kevésbé kellene a jelenlegi Tanítóhivatalnak uralnia”, és „nagyobb helyet kellene adnia a Szentírásnak és az Atyáknak”. Ez egy másik módja volt annak, hogy azt mondja, hogy a Szentírást részesíti előnyben a Hagyománnyal szemben.

Ratzinger már egy korábbi alkalommal összetűzött Ottavianival, amikor a Szent Officium döntését ellenezte egy korábbi doktorandusza által kiadott könyvvel kapcsolatban, amely az egyház protestánsbarát reformját javasolta. A szerző, P. Heinz Schütte 1960-ban azzal a panasszal fordult hozzá, hogy Monitumot [intést] kapott, amelyben felszólították, hogy javítson ki bizonyos hibákat A hitbeli újraegyesítésről című könyvében , és visszavonták tőle a tanítási engedélyt.

Ottaviani közbenjárásával ellentétben Ratzinger gratulált a szerzőnek, mondván, hogy a könyvet „igazi ökumenikus jelnek tekinti, amely széles körben terjesztette a fényt és felébresztette az evangéliumi reményt, különösen evangélikus testvéreink körében”. Benedek később őt választotta közeli munkatársául a lutheránusokkal közösen készített Az együttes nyilatkozat a megigazulásról előkészítésében.

Ez a kis kitérő megvilágítja Ratzinger gondolkodásának egyik kulcsfontosságú jellemzőjét. A Schütte-ügy azt mutatja, hogy már a Zsinat megnyitása előtt áthatotta az Ottavianival és annak munkásságával szembeni ellenállás szelleme. Érthető tehát, hogy eltökélt szándéka volt a Szent Officium jellegének megváltoztatása. Henri de Lubac (aki ellen szintén vizsgálatot folytatott a Szent Officium, mielőtt a lyoni egyetemről eltávolították volna) élesen megjegyezte:

„Nem túlzás azt állítani, hogy azon a napon [1963. november 8-án] a régi Szent Officiumot, abban a módban, ahogyan működött, Ratzinger az érsekével együttműködve megsemmisítette”.

Tény, hogy Ratzinger nagyra becsülte de Lubacot, és együttműködött azokkal, akiket a Szent Officium cenzúrázott vagy legalábbis gyanúsnak tartott mint Yves Congar, Karl Rahner és Teilhard de Chardin. Tehát bőven van bizonyíték arra, hogy a Szent Officium elleni harcban is el volt ásva a kutya, és az „Új Teológia” híveihez hasonló rómaellenes szellemiséget mutatott. Miután VI. Pál Frings (és Ratzinger) utasítására megreformálta a Szent Officiumot, és azt korábbi önmagának árnyékává - a sokkal enyhébb és hatástalanabb Hittani Kongregációvá - változtatta, Ratzinger lett a prefektusa 1981-ben. Ratzingert azért választották a Szent Officiumba, mert tudta, hogyan lehet azt lerombolni.

Tagadhatatlan, hogy mindenféle eretnekség elszaporodott az egész Egyházban, és az ő felügyelete alatt engedték, hogy mindez ellenőrizetlenül folytatódjon, mivel őt is sújtották azok a problémák, amelyeknek a II. Vatikáni Zsinaton ő maga is hozzájárult a létrejöttéhez.

Ezek közé tartozott a pápai tekintély csökkenése és ezzel együtt a püspöki függetlenség növekedése, a vallásszabadság, a lelkiismereti szabadság és a korlátlan teológiai pluralizmus elnézése, a skolasztikus pontosság és logika megvetése, valamint a dogmatikai igazságtól való általános elfordulás. Miután elfogadta a II. Vatikáni Zsinat kollegialitását, a nagyhatalmú püspöki konferenciák, különösen a német és a francia megkötötték a kezét. Romano Amerio dokumentált példákat arra, hogy Ratzinger képtelen volt leküzdeni ezeket a Zsinat-utáni akadályokat.

Folytatása övetkezik. A korábbi 145 rész is letölthető az alábbi linkről angol nyelven.

forrás