Bálint Zsolt: A meleg áldás

1. A jezsuita Bangha Béla atya szerkesztette Katolikus Lexikon első kötetében (1931) Dr. Aisleitner József (1883-1960) írta az „Áldás” szócikket, ami így kezdődik: „ … tágabb értelemben Isten kegyelmének és segítésének kérése valamire…” és „ …szorosabb [katolikus] értelemben az áldás ima, amellyel a püspök, vagy a pap az Egyház nevében Isten kegyelmét kéri a megáldott személyekre.” A katolikus értelemben vett áldás kétféle: (1) könyörgő, vagy (2) szentelő. A könyörgő áldással a pap személyeket vagy tárgyakat Isten oltalmába helyez; a szenteléssel pedig az addig profán személyt vagy tárgyat kivonja a világból és Isten szolgálatába rendeli. A II. Vatikáni Zsinat (V2) utáni Magyar Katolikus Lexikon (főszerkesztő a laicizált dr. Diós István) „áldás” szócikke lényegében Aistleitner szövegének átfogalmazása, és csupán annyi az újdonság benne, hogy külön kitér az ortodox felekezet hagyományára is. Tehát az „áldás” szót nem definiálja másképpen, így az új teológia szerint a tágabb értelemben vett áldáshoz (pl. a zsidó ároni áldás) sem kell papi személy, azt tehát bárki osztogathatja. A katolikus áldáshoz viszont szükséges.

2. A fenti kis bevezető azért íródott, mert Magyar Kurír hírének (2023. XII. 20.) címe szerint „A Hittani Dikasztérium nyilatkozata engedélyezi a szabálytalan helyzetű párok megáldását”. Ha elolvassuk a nyilatkozatot, a szövegben a legszebb példát találjuk a legmodernebb modernizmusra. Minthogy nem szentelményről van szó, nincs szükség papi személyre, így a rendelkezés okafogyott. A pap nem képes laikusként viselkedni, mert személyét a papi szolgálatra felszentelték, kiemelték a világból. Így nem lehet ószövetségi pap, aki ároni áldásokat osztogat. Ha áldást oszt, az jézusi áldás. A szodomita párok megáldásának kezdeményezése kizárólag a világ oldaláról érkezhetett, amire a V2 utáni zsinati-szinodiális felekezet nem ellent mondott, hanem igent. A témához nálam sokkal jobban értők biztosan alaposan kielemezik majd a szöveget, én az alábbi három pontban csak saját laikus gondolataimat osztom meg az olvasóval.

3. A szöveg szerint a pap úgy kell viselkedjen, mintha laikus lenne. Kerülnie kell, hogy a szodomita pár megáldása bármilyen módon liturgikus (nyilvános) cselekedet legyen. Külön hangsúlyozza a nyilatkozat, hogy semmiképpen se kapcsolódjon a „polgári házasság rítusához”, mintha annak bármi köze is lenne a katolikus liturgiához. Nem is kapcsolódik, mert a polgári házasságot a világi anyakönyvvezető előtt kell kötni. Megjegyzem: a világban a szentségi házasságkötésnek semmi következménye nincs, még jogi értelemben sem (nem úgy az élettársi viszonynak). Viszont, hogy a felekezet szempontjából a szodomita pár áldása létjogosultságot nyerjen, a nyilatkozat ajánlja nekik a kegyhelylátogatást, a találkozást „egy pappal”, a csoportos ima vagy a zarándoklat keretét. Minden bizonnyal ezek nem légből kapott példák, hanem a germán (angol, flamand, német), nyelvterületen széles körben elterjedt szakadár praxis. Ezt ajánlják az egész hívő népnek követendő.

4. Mi lesz, ha valamelyik szodomita pár egyszer csak az egyházközségben mindenki által szeretett káplán elé áll és „szabályozatlan kapcsolatukra” barátian meleg áldást kér? Mi van, ha a káplán ezt megtagadja? Sejtem: a szodomita pár megy a plébánoshoz vagy a püspökhöz, a plébánia levelező-listáján pedig kezdődik az agresszív diskurzus, és a végén a káplán szedheti a sátorfáját. Ha a plébános kiáll mellette, akkor ő is. A plébánia vezetését a paphiány miatt aztán átveszi a diakónus (aki hamarosan egy leszbika lesz, mert tisztességes családapákból sincs több, mint papból – tehát ezen a téren is krónikus a hiány), és minden megy a maga zsinati-szinódiális útján. És mi lesz, ha valamelyik búcsújáróhelyre beállít egy csoport szodomita és kéri az „egy pappal való találkozást”, és a zarándoklat keretében történő, rendezetlen szíveket melengető papi áldást a kegytemplomban? Mit szólnak ehhez az éppen ott rózsafűzért mondó, rendezett kapcsolatban élő emberek? Talán a botrányt megelőzendő előtte illedelmesen megkérik őket, hagyják abba az imádságot és fáradjanak a szentkúthoz lehűteni magukat? Vagy már olyan „felnőtt és befogadó” a magyar kegyhelyeken megjelenő hívősereg, hogy égbeemelt kézzel és allelujázva köszönti a szivárványos búcsújáró zászlók alatt megjelenő szodomita zarándokcsoportot?

5. Kicsit cinikusan azt is írhatnám, hogy a zsinati-szinódiális felekezetben is klímaváltozás van. Megszületése, a V2 óta, egyre melegszik a légkör. A vezetőket alkalmazkodási kényszer gyötri, emiatt szinte kivétel nélkül bele is hajtják fejüket a világ egyre keserűbb igájába. Következésképp levetik a súlyos aranybrokátos miseruhákat és könnyű műszálas leplekbe öltözködnek. Nem a Jézus által járt szűk ösvényt választják, hanem a pokolba vezető széles úton húzzák a világ egyre nehezebb szekerét. Vajon nem lehet a bűnös ember szemébe nézni, leghajolni hozzá és segíteni neki? Miért kell meghagyni őt bűnösségében és vele együtt mosolyogni a Szodoma felé tartó többsávos autópályán? A leplekbe vedlett papok cselekedeteikben és határozataikban nem az Úr Jézust követik, aki bár a bűnös asszonyt nem ítélte el, viszont áldását se adta rá, hanem figyelmeztette: „Menj, de mostantól ne vétkezz többé!” Kétezer évig ez volt a gyakorlata az Egyháznak, mert katolikus volt és tudta, a bűnös ember is ember, ő is a nyáj része, így megértésre szorul. Ezért pásztorolta nemcsak a leprásokat, hanem a szodomistákat is, nem mondott le róluk, fontosnak tartotta a lelkük üdvösségét. A V2-es felekezet ezen a területen is a gonosz propagandájának az áldozata lett. Hogyan? Hagyta, hogy a világ befolyásolja, vele együtt táncol és csápol.

6. A V2-es felekezet szélesre tárt kapuin, ajtóin és ablakain már nemcsak a világ, hanem annak változó klímája is beárad. Ezen a változó éghajlaton nincs mit csodálkozni, hiszen a világ egyik ismérve az állandó változás. Egyszer jégkorszak van, másszor visszaköszön a krétakor trópusi hősége. Most éppen a fülledt ószövetségi kor klímájában élünk. Úton-útfélen kórusban kiabálják, gitárokat, dobokat és csörgőket verve-ütlegelve énekelik: „Áldjon meg téged az ÚÚÚÚR…”, amihez már a szodomita párok és a meleg áldásokat osztó papok is örömmel csatlakozhatnak és ugrálhatnak a többiekkel együtt, a biztos kárhozat felé. Hiába kapták meg a megváltó kegyelmet az Úr Jézustól, azt elpocsékolták, örök életre rendelt lelkük semmire se lesz jó. Bekerülnek a fénynélküli seholba, ott csak sírás és fogcsikorgatás lesz az elviselhetetlen melegben, ahol nem a következő évezredek szene készül a nagy meleg nyomása alatt, hanem az örök semmi lelkeket emésztő fekete lyuka tátong. Ennyire jó hát az a meleg áldás.