Viganò érsek bejelentése egy olyan

papneveldéről, ahol olyan papokat képeznek,

akik ellenállnak a II. Vatikáni Zsinat tévedéseinek

Viganò érsek bejelentette terveit egy, a felügyelete alá tartozó új szeminárium felállítására vonatkozóan, kijelentve, hogy „jó és szent papokra van szükség, akik nem zsarolhatók azzal, hogy el kell fogadniuk a II. Vatikáni zsinat tévedéseit vagy Bergoglio eltévelyedéseit szolgálatuk gyakorlása érdekében.

Kedves Barátaim és Jótevőink!

December 2-án az Exsurge Domine elnöke meghívott Torrita di Sienába a hónap első szombati szentmiséjére, amelyet fogadás követett, melyen számos barát és támogató vett részt. Lehetőség nyílt arra, hogy személyesen találkozzunk – vagy újra találkozzunk–, és tudathassam a döntést, hogy megalapítjuk a Collegium Traditionis-t, egy olyan papképzőt, amely tradicionális fiatal hivatásokat vár, hogy a papság felé kísérje őket: Arra kérlek benneteket, hogy olvassátok el homíliámat a teljesebb kép érdekében. Mondanom sem kell, hogy ez az ambiciózus projekt a hívek nyilvánvaló lelkipásztori szükségletére válaszol – különösen Olaszországban – és az apostolok utódaként kötelességem, hogy doktrinálisan és erkölcsileg biztonságos kikötőt biztosítsak az új és szent hivatások számára: csak hosszú időn keresztül, a gyermekeink jövőjére vetített távlati szemlélet lesz képes megteremteni az alapot egy valóban keresztény társadalom újjászületéséhez. Tudjuk, hogy munkások nélkül az Úr szőlője nem terem gyümölcsöt.

Mostanra értesülhettetek a pienzai apácák egyoldalú döntéséről, hogy nem folytatják az általuk választott utat, és feladják a Monastic Village projektet, amelyet az Exsurge Domine nagylelkűen felajánlott nekik. Anélkül, hogy méltatnám a Bencés Közösség választását, szeretném megismételni – mivel az elnök úrnak már volt alkalma ezt elmondani –, hogy ami eddig az Önök támogatásának köszönhetően megtörtént, az nem szakad meg, hanem egyszerűen az ingatlanok és épületek új rendeltetéséhez igazodik: immár nem apácakolostor lesz, hanem szeminárium és menedékhely azok számára, akik elhivatottságot éreznek Isten szolgálatára. Azt is hiszem, hogy ez a változás lehetővé tette valami sürgetőbb és az isteni Gondviselés által mindenképpen kívánt dolog megvalósítását. Természetesen nem tudom nem sajnálni az Exsurge Domine elleni támadásokat; de ti jobban tudjátok nálam, hogy minden olyan mű, amelynek természetfeletti célja van, az ördög célpontja. Ne csodálkozzunk tehát, ha erőfeszítéseinket – bármilyen körültekintőek és lelkiismeretesek is – nem nagylelkű kritika és rágalmazás tárgyává teszik: ez még inkább lehetővé teszi, hogy nagyobb bizalommal hagyatkozzunk az Úr segítségére.

Az Exsurge Domine Hírlevél új száma egy különleges és szimbolikus alkalomból, a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén jelenik meg. És az Ő védnöksége alá helyezzük apostolkodásunkat, tevékenységünket, elkötelezettségünket, de családotokat, szándékaitokat és gondjaitokat is. Rá, Királynőnkre és Asszonyunkra bízzuk magunkat, szeretteinket és mindnyájatokat, akiknek imái és anyagi támogatása lehetővé tette az eddigieket. Bízom benne, hogy számíthatunk a segítségetekre és sok nagylelkű emberére, akik támogatják mindazt, ami még hátravan.

Mély hálával kívánom, hogy az Adventet a mi Urunk születésére való készülődés jegyében töltsétek el, a várakozásnak és az imádságnak ezen az útján kísérjen benneteket Szeplőtelen Szűz anyai oltalma.

+ Carlo Maria Viganò, Érsek

***

Adeamus cum fiducia ad thronum gratiæ, ut misericordiam consequamur, et gratiam inveniamus in auxilio opportuno. (Zsid 4:16)

Kedves Testvéreim és Barátaim, december első szombatján a Mária Szeplőtelen Szívének a tiszteletére bemutatott votív mise introitusa arra hív minket, hogy forduljunk minden kegyelem Közvetítőjéhez, az Egyetlenhez, aki Teljhatalmú a kegyelem által, miközben a világot és az Egyházat egy támadás ostromolja, és úgy tűnik, hogy az általános hitehagyásban mindent elborít.

Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk. Ezek a Zsidókhoz írt levél negyedik fejezetének befejező szavai, amelyben az apostol Krisztusról, a főpapról beszél nekünk: Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk. (Zsid 4:13). És közvetlenül utána: Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. (Zsid 4,14).

Az ok, amiért az Egyház a Szeplőtelen Szív mise részeként a Szentírásnak az ő isteni Fiára vonatkozó egyik szakaszát javasolta, mindenekelőtt a Szűzanya Társmegváltó szerepében rejlik. Ego sum ostium (Jn 10,7) az Úr azt mondta: „Én vagyok a kapu” – és a kegyelem kapuja Jézus Legszentebb Szíve, amely tárva-nyitva áll mindannyiunk fogadására. De a Legszentebb Máriát is megidézzük Ianua Cœli néven, a Paradicsom Kapujaként. Krisztus, az Úr, Egyetemes Közvetítő, megtestesülése, szenvedése és halála révén; a Szűzanya közvetítő, isteni anyasága és Fia keresztjénél tanúsított együttérzése révén. A Jézus Legszentebb Szíve és Mária Szeplőtelen Szíve iránti áhítat hatalmas menedék számunkra, különösen akkor, amikor a Passio Christi a Passio Ecclesiæ-ben folytatódik: nemcsak egyes tagjaiban, hanem az egész egyházi testben. A sötétségnek és a hitehagyásnak ezekben az óráiban, amikor minden elveszettnek tűnik, megnyílik a Megváltó áttört Szíve a szeretet fellángolásával a bűnbánó lélek felé, és a Szűz Szíve, amelyet kard döfött át, együtt dobog a Fia szívével.

A miénk egy szeretet nélküli világ, mert Isten nélkül van. Egy világ, amelyben Istent száműzték a társadalomból, és bármilyen szörnyűnek is tűnik, ugyanazok az ellenségek, akik a világban tombolnak, akarják őt kiszorítani az Egyházból is, és az Egyházat az Új Világrendnek alárendelt szabadkőműves szektává akarják változtatni. A Civitas Dei egy letűnt korszak távoli emlékének tűnik, míg a Civitas diaboli szinte minden egykori keresztény nemzetben meghonosodott. De elfelejtjük, hogy a Civitas Dei nem utópia, amely megtévesztette atyáinkat, hanem az apostol szavainak szükségszerű megvalósulása: Oportet autem illum regnare, donec ponat omnes inimicos sub pedibus ejus. Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. (1Kor 15,25). Vannak tehát ellenségek – és ma már jól tudjuk, kik ők –, akiket a Királyok Királya megalázni hivatott, és sorsuk meg van pecsételve; csak idő kérdése. Azok az ellenségek, akik ma egyesültek – consilium fecerunt in unum (Zsolt 70:10) – a mélyállam és a mélyegyház közötti pokoli szövetségben, hogy felgyorsítsák a világuralom eszelős tervét. Egy projekt, amely pontosan az ellentéte annak a regnum veritatis et vitænek; regnum sanctitatis et gratiæ; regnum justitiæ, amoris et pacis-nak, amelyről Krisztus Király ünnepének előszava beszél. Az Antikrisztus királysága a hazugság és a halál birodalma; a perverzió és a kárhozat birodalma; az igazságtalanság, a gyűlölet és a háború birodalma. És míg a Megváltás gazdaságában mindent ingyen kapunk, ami Istentől érkezik, és az Ő nagylelkű nagyszerűségének gyümölcse, ahol a Sátán uralkodik, ott mindent pénzzé lehet tenni, mindent adnak és vesznek, mindennek ára van.

Urunk Isteni Királyságának helyreállítása azonban nem érhető el a katolikus papság helyreállítása nélkül, amelyen a szentmiseáldozat, a legszentebb Eucharisztia és a lelkek megszentelődését szolgáló szentségi kegyelem életben maradása múlik. És ahogy a test nem tud megélni szív nélkül, úgy a Katolikus Egyház sem élhet a papság nélkül, amelyen keresztül az eucharisztikus áldozat, a misztikus test dobogó szíve oltárainkon állandósult.

Ennek a természetfölötti valóságnak a bizonyítékaként láthatjuk azt a szánalmas állapotot, amelyben ma az Egyház találja magát, a papság eltorzításának és a misehamisításnak az áldozata: egyrészt a papi és vallási hivatások katasztrofális összeomlása, ill. másrészt a fiatalok torzulása a néhány fennmaradt szemináriumban, amelyek mára doktrinálisan és erkölcsileg is korruptak. A tridenti zsinat nagy reformja után tanúi lehettünk a szerzetesrendek és a papság újjáéledésének, amelyet szenteket kovácsoló bölcs fegyelem segített. Az úgynevezett „zsinati reform” után láthattuk, hogy kiürültek a templomok, szemináriumok, kolostorok és a katolikus iskolák. A világnak való megfelelés, a divatok követése és a nem reakciósnak tűnni vágytól vezérelve a zsinat utáni Egyház jelentéktelenné vált, miután megfosztotta a híveket és a papságot attól a felbecsülhetetlen értékű örökségtől, amely az évszázadok során érvényesnek és hatékonynak bizonyult. Nehéz nem látni a II. Vatikáni Zsinatban a kétezer éves hittel szembeni nyilvánvaló ellentmondást.

Marcel Lefebvre érsek gondviselésszerű munkájának a közvetlenül a zsinat utáni időszaktól kezdődően vitathatatlan érdeme volt egyrészt abban, hogy elítélte a megváltoztathatatlan lex credendi-től való elszakadást, másrészt megértette azt a fenyegetést, amelynek a papság ki volt téve a megreformált liturgia bevezetése és ezzel együtt a papi rend zavaró változásai miatt. Az újegyház papjai „a gyülekezet elnökeivé” váltak, szolgálati szerepük fokozatosan háttérbe szorult és feledésbe merült, éppen azért, mert nem voltak többé alter Christus, akik feláldozták a Szeplőtelen Ostyát az oltáron az Örök Atyának, hanem inkább az embereknek egyszerű küldöttei, akik egy asztal körüli testvéri agapén elnökölnek. Ehhez már nem volt szükség Főpapra, Királyra, Prófétára. Ezért kell Krisztus országát is mindenekelőtt az Egyház kebelében helyreállítani, felismerve, hogy a modernista hierarchia immár hatvan éve módszeresen törölte és tagadta a Krisztus társadalmi királyságának tanára való hivatkozást, amelyet csak néhány évtizeddel korábban – 1925-ben – erősített meg XI. Pius. Másrészt az újítók nagyon keveset érhettek volna el, ha nem tettek volna lépéseket a társadalom és paradox módon maga az Egyház laicizálódása útjában álló ezen akadály megszüntetésére. Mára nyilvánvaló: az, hogy Krisztus Király és Pap, a zsinati neomodernizmus és még inkább a „bergogliói pápaság” elmúlt tíz évének a buktatója.

Az az Isten által megáldott Olaszország, amely gondviselésszerűen kívánta, hogy a pápaság székhelye Rómában legyen, most követi más, hitehagyottá és Krisztus ellen lázadóvá vált katolikus nemzetek útját a tönkremenetel felé. Az olasz egyház is tönkrement, és az Olasz Püspöki Konferencia teljes mértékben aláveti magát az új bergogliói irányzatnak. Az olasz egyházmegyék püspökei vagy hallgatnak, vagy pedig meggyőződéses hívei Bergogliónak. A legtöbb plébános lelkész, pap és egyházi ember szélkakasként követi a zsinati szelet, és az a néhány másként gondolkodó nem mer nyilvánosan véleményt mondani

Ezért úgy gondolom, hogy eljött az idő, hogy új lendületet adjak az Exsurge Domine-nak, annak az Egyesületnek, amelyet néhány hónapja alapítottam. Szeretném megragadni ezt a különleges alkalmat, amikor ma összegyűlünk az Exsurge Domine elnökének házában, hogy bejelentsük, hogy a Viterbói Palanzanai Ermitázsban található kolostor, amelyet eredetileg a pienzai bencés nővérek megsegítésére szántak, Isten úgy akarja, egy papságképző ház legyen, amely a Collegium Traditionis nevet veszi fel, mivel a nővérek a közelmúltban úgy döntöttek, hogy elhatárolják magukat az Exsurge Domine által felajánlott projekttől.

A Collegium Traditionis lesz az első és egyetlen megvalósult hagyományhű olasz szeminárium, amely a felügyeletem alatt a biztos ortodoxia és szilárd spiritualitás talaján álló tanítókkal és lelki vezetőkkel lesz ellátva.

Ez a folyamat bizonyos értelemben a tiszteletreméltó Lefebvre érsek kezdeményezését követi, de eltér attól olasz és római sajátosságai, valamint a mai egyházi környezetnek a hetvenes évekéhez képesti eltérése miatt. Ezért a hivatások és a felszentelések Olaszországért fognak történni, hogy helyreállítsuk a katolikus papságot Szent Ambrus és Borromeo Szent Károly, Bellarmine Szent Róbert, Szent V. Pius és Szent X. Pius, valamint minden szent hazájában, akik a mi szeretett Olaszországunkat tisztelték.

Tisztában vagyok azzal a kihívással, amelyet ez a projekt jelent, de ugyanilyen biztos vagyok abban, hogy ahol a szándék helyes, ott az Úr nem mulasztja el megáldani az Egyház szolgálata iránti elkötelezettségünket, és megvédeni az Exsurge Domine-t a minden bizonnyal bekövetkező támadásoktól. Magam és rendtársaim elkötelezettsége mellett azonban szükség lesz azoknak a segítségére és együttműködésére is, akiket – amint Aranyszájú Szent János írja – az Úr anyagi eszközökkel ruházott fel, hogy a Gondviselés együttműködőjévé és eszközévé tegye őket. A jó dolgok az Úré, mondja az Egyház nagy doktora, és a gazdagok azok, akiknek megvan az a kiváltsága, hogy gazdálkodjanak azzal a gazdagsággal, amelyet Isten adott nekik, hogy jóra használják fel. Ezért, kedves Testvéreim és Barátaim, arra kérlek benneteket, hogy legyetek a Gondviselés eszközei ebben az ambiciózus projektben, annak tudatában, hogy ez a jótékonysági munkátok – nyilvánvalóan természetfeletti tekintet kíséretében – elsősorban Olaszországot fogja szolgálni, beleértve az olasz népet, mivel ebben a régióban teljesen hiányzik a hagyományos szeminárium. Gyermekeitek és gyermekeitek gyermekei nemcsak azt érdemlik meg, hogy keresztény családban nőjenek fel és nevelkedjenek, hanem azt is megérdemlik, hogy Istennek olyan szolgái legyenek, akik nem árulják el a hivatásukat, és akik még a hitehagyás idején is azt teszik, amit Krisztus parancsolt az apostoloknak és utódaiknak, hűségesek maradva ahhoz, amit a Szent Egyház mindig is tanított.

Az Egyház sürgető szükségleteiben való együttműködés öröme együtt jár azzal a büszkeséggel, hogy egyúttal hazánknak is jószolgálati munkát végzünk, mert az olasz nép csak a szentségek és a szentmise megszentelő tevékenysége által lesz képes újra felfedezni hitük büszkeségét, és megtalálni a bátorságot, hogy ellenálljanak a most folyamatban lévő felforgató projektnek. De ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, jó és szent papokra van szükség, akik nincsenek kitéve annak a zsarolásnak, hogy szolgálatuk gyakorlása érdekében el kell fogadniuk a II. Vatikáni Zsinat hibáit vagy Bergoglio tévelygéseit. Ha az egykori Ecclesia Dei Intézetek néhány papjára gondolunk, vagy az egyházmegyékben és a szerzetesrendekben szétszórt világi és szerzetespapokra, akkor könnyen megérthető, hogy ma miért nélkülözhetetlenebb a független papképzés intézete, mint valaha: nem azért, mert a függetlenség önmagában is folytatandó, hanem azért, mert a vatikáni és az egyházmegyei püspökök hatalommal való visszaélése hatékonyan akadályoz meg minden hitelesen katolikus és valóban hagyományos lelkipásztori tevékenységet.

Ma ezen a szertartáson a Familia Christi négy papja és két szeminaristája van jelen. Múltbeli történelmük példaként szolgálhat arra a szisztematikus üldöztetésre, amelyet a bergogliánus egyház folytat mindenki ellen, aki eltér e „pontifikátus” bevallottan hagyományellenes irányvonalától. Ezeknek a papoknak lehetőségük volt első kézből megérteni a Bergoglio által annyira dicsért állítólagos parrhesia abszolút hamisságát. Tanúsíthatom, hogy az általuk elszenvedett üldöztetés lehetőséget adott számukra annak megértésére, hogy doktrinális, erkölcsi és liturgikus kérdésekben semmilyen megalkuvást nem lehet elfogadni, a legkisebb mértékben sem. De hány pap, hány plébános, hány szerzetes és testvér, hány fiatal hivatás marad elszigetelt és meddő, mert nincs menedék, amely befogadná és segítené őket?

Ezért biztos vagyok benne, hogy mindannyian képesek lesztek felmérni azt a lehetőséget, amely megadatott Nektek, ki-ki a maga lelki és anyagi eszközeinek megfelelően, hogy hozzájáruljon az Exsurge Domine munkájához. Ezzel kapcsolatban Aranyszájú Szent János figyelmezteti azokat is, akiket az Úr gazdaggá tett, emlékeztetve őket arra a feladatra, hogy együttműködővé tegyék magukat Isten nagyszerűségében, hogy valamilyen módon az Ő javainak a sáfárai legyenek, amely javak teremtett javak és nem az önzést és a hatalomvágyat kell táplálniuk, hanem összhangban az isteni renddel, a Szentháromság dicsőségére és a lelkek javára kell szolgálniuk.

Ezen az estén, Advent első vasárnapjának első vesperásával a Szent Egyház a Megváltó születésének ünneplésére készül. A liturgikus év első és utolsó vasárnapja az utolsó idők evangéliumával oktat, megmutatva, hogyan kezdődik és teljesedik be minden Krisztusban, a Királyban és Főpapban, Alfában és Omegában, a Kezdetben és a Végben. Interregnumban találjuk magunkat a Megtestesült Ige alázatos eljövetele és az Ő dicsőségben való visszatérése között; örök dicsőség: cujus regni non erit finis, ahogy a Hitvallásban mondjuk. Nos, ebben a megpróbáltatásban és irgalmasságban, amely felkészít bennünket a liturgikus adventre, valamint az Úr végső eljövetelére, lehetőségünk van arra, hogy kiérdemeljük a menny boldogságát Isten akaratának teljesítésével, a jó cselekedetek által megelevenített hitben.

Az eszkatológikus szemlélet elhiteti velünk, hogy most a végső időket éljük, és hogy eljött az idő, hogy reálisan tekintsünk arra a küzdelemre, amelyre hivatottak vagyunk. Non præteribit generatio hæc donec omnia hæc fiant. Bizony mondom nektek, hogy nem múlik el ez a nemzedék addig, amíg mindez meg nem történik (Mt 24,34), figyelmeztet minket az Úr. Meg kell értenünk azt a kiváltságot, amelyet kaptunk, hogy tanúi lehetünk az Isten és a Sátán közötti korszakos háború utolsó szakaszainak; egy háború, amelyet Urunk már megnyert a kereszten, de amely Krisztus diadala és az Ellenség végleges legyőzése által szentesítésére vár. Ez egy olyan kiváltság, amely mindenekelőtt abban áll, hogy tanúi lehetünk ennek a győzelemnek, pontosan akkor, amikor az ellenség látszólagos sikere azt sugallja, hogy minden elveszett, és az Egyházat legyőzték és megdöntötték. De vajon nem ez volt-e a helyzet a Megváltó halála után, temetése után is, amikor az apostolok elhagyták az Urat, és bezárkóztak a felső terembe? A Passio Ecclesiæ nem különbözik a Passio Christi-től, és nincs dicsőség a rajta keresztül történő feltámadásnak anélkül, hogy először elszenvednénk a Kálvária szenvedéseit. Ebben teljesednek be az apostol szavai: Az Instaurare omnia in Christo (Ef 1,10) pontosan azt jelenti, hogy mindent helyreállítunk Krisztusban, megértve, hogy a kereszt az a trón, amelyről az isteni király uralkodik, és hogy az Egyháznak, az Ő Misztikus Testének is a Golgotára való feljutással újra kell felfedeznie saját identitását és küldetését.

Éljünk úgy, hogy a Királyi Gyermek, akit hamarosan imádni fogunk a pásztorokkal és a három máguskirályokkal, megvilágítsa ezt a könnyek völgyét, felmelegítse szívünket és lángra lobbantsa akaratunkat: hogy diadalmas visszatérésekor mint Rex tremendæ majestatis mindannnyiunkat az Ő jobbjára szólítson: voca me benedictis.

A Boldogságos Szűz pedig – akinek Szeplőtelen Szívét az Atya örökkévaló Fia választotta ki a domus aureá-nak, a Királyok Királya palotájának – méltóztassa felajánlani mindazt, amit ebben az életben visszaadtunk Urunknak bizalommal. hogy százszorosan kapjuk vissza. A közelgő Szeplőtelen Fogantatás ünnepe ösztökéljen bennünket a Szűzanya iránti bizalomra, aki egyedül győzött le minden eretnekséget, és aki alázatában – mindannyiunk példaképeként – megérdemelte, hogy az ősi kígyó fejét legyűrhesse. A Szeplőtelen Fogantatásra, Anyánkra, Hölgyünkre és Királynőnkre, egészen különleges módon bízom az Exsurge Domine Egyesületet és mindazokat, akik az imádság lelki segítségével és a szeretet anyagi segítségével támogatják. Kérjük, hogy válaszoljon könyörgésünkre, és tegyen minket méltóvá Krisztus ígéreteire. És így is legyen.

+ Carlo Maria Viganò, érsek
2023. december 2.
A liturgikus év utolsó napján és a hónap első szombatján.

Forrás: https://www.lifesitenews.com/opinion/abp-vigano-the-church-needs-good-and-holy-priests-who-arent-forced-to-accept-errors-of-vatican-ii/?utm_source=daily-catholic-2023-12-09&utm_medium=email .