Pater Anonymus: Beszéljünk a „csajokról”

Úgy vélem, hogy a Kedves Olvasók meglepődtek a cím olvasásakor. Szándékosan nem nőket írtam, hanem a szleng lenéző szavát használtam, ugyanis néhány dolog, amelyről most gondolatokat szövünk, a régi, jól megtervezett mesterkedéssel változtatott sok nőt „csak” csajjá.

A család szétrombolása, a női nem magasztosságának lerombolása, az embert Emberré tevő katolikus elveket harcosan támadó (s ma már rejtőzködés nélkül gyilkoló) elvek régiek. A reformációval kezdődött, a francia „elsötétedés” idején kapott széles körben elfogadottságot, a marxi elvek nyomán ideológiával is van felruházva és az Egyház meggyengülésével (inkább meggyengítésével) célba ért.

Ha a kereszténység – egész pontosan a katolicizmus – előtti időket nézzük, (s amit a szabadkőművesség alaposan újramelegített), bizony nimfákból, parázna Vénuszokból, bikával fajtalankodó Európából, stb. álltak. Az ókor női voltak leginkább rabszolgák, vagy inkább tárgyiasított birtok-elemek. Még az Ószövetség jeles nőalakjai is csak a krisztusi kinyilatkoztatás nyomán lettek a Boldogságos Szűzanya, a vértanú szüzek és asszonyok, vagy későbbi korok ragyogó nőalakjainak tiszteletre méltó előképei.

A Katolikus Egyház első leánya, Franciaország mivé tette Szent Genovéva, vagy Szent Johanna alakját? A francia forradalomban az Ész istennőjeként, a Notre-Dame főoltárára ültetett prostituált, vagy Dumas regényében Kaméliás hölgy váltotta a francia szent nő alakját. (NB. milyen tanulságos, hogy amikor a vallási élet fellendülése idején Lacordaire, a híres egyházi szónok haldoklóhoz megy, a romos viskóban, sebhelyekkel borított, rongyokba burkolt nő várja. Kiderül, hogy ő volt valaha az Ész istennőjeként oltárra ültetett „nimfa”.) Európa „személye” sem más ma már, mint bikával fajtalankodó szörnyszülött.

Rosa Luxemburgok, Mata Harik, Hillary Clintonok, a hamisan magasztalt Diana hercegnők, vagy a magyar parlament nőként aposztrofált jelenségei, stb. képezik az amerikai álomból kisarjadt Dallas-sorozat és egyéb szappanoperák hisztérikus és meglehetősen ronda alakjait, akik újfajta mintaként állnak az ifjú és a kevésbé ifjú „csajok” előtt.

A Schütz Antal szerkesztésében megjelent négykötetes Szentek élete című régi-régi kiadványt olvasgatva láttam, hogy a keleti egyházban milyen sok szentnek az édesanyja és leánytestvérei is a példakép-szentek sorát gyarapítja. A római egyházban alig találunk ilyen törekvést. Sérült lelkű, megroppant környezetből jövő fiatalok hol lelnek útmutatást a szent életre? Az anyaság kincseit nélkülözők miként találnak anyára az Anya-szentegyházban, amikor ott is csak hűtlenséget, „szeplő és ránc borította” torzképet lelnek.

A 12 éves Szent Ágota rendíthetetlenül tűri az iszonyatos kínokat Krisztusért. Ma olyan anyák (?) vannak, akik 12 évesnél fiatalabb leánygyermeküket már úgy öltöztetik, sőt sminkelik, mint a filmek ócska libáit. Kisgyermekek nemváltoztatását, öngyilkossági terveit támogató, nőként anyakönyvezett lények szaladgálnak köztünk. A Jelenések Könyvének nagy parázna asszonya tort ül. (Viccesen, de mérhetetlen keserűséggel mondta valaki: nem csoda, hogy a férfiak között ennyi homoszexuális van, ha csak ilyen a kínálat a házassághoz.) A férfiak nem nevezhetik magukat a „teremtés koronájának”, ha a korona ékkövek (szent nők) nélküli fémdarab.

Egyháztörténelmünkből számos esetet ismerünk, amikor a Szűzanya képe, vagy szobra könnyeket, illetve vért ontott. Az esetek jó részében megszűnt ez a csoda. Valószínűleg nem csak az én véleményem az, hogy a könnyezés megszűnése NEM a problémák megszűnésére utal. Inkább – nagyon emberi hasonlattal élve – azt, hogy a Szűzanya már csak „meggyötörten áll”, elapadt a könnye is, hét tőr-járta szívére hull befelé a sok könny és vér.

Kérjük Égi Édesanyánkat, az egyháztörténelem szent nőit, hogy esdjék ki újra a női nem felragyogását.