Pater Anonymus: Távlatok

Egyik állomáshelyemen, Mindenszentek ünnepének estéjén, régi szép hagyomány szerint a plébániatemplomból körmenetben vonultunk a temetői kápolnához, ahol elvégeztük az ünnepi szentmisét. Mire vége lett a szentmisének, már besötétedett és a temető milliónyi gyertyácskája, a virágok illata egészen különleges, misztikus élményt adott. A sötétség, a halál, az elmúlás helye az Életről énekelt. A fények egyetlen húsvéti gyertyává egyesülve hirdették, hogy „halál hol a te hatalmad, halál, hol a te fullánkod? Íme az Élet legyőzte már a halált!” Utána ismét körmenetben tértünk vissza a plébániatemplomba, ahol az elhunytakért végzett külön szertartással nyitottuk meg a Halottak napjának imádságos megemlékezését.

Köszöntöttük a megdicsőült Egyházat a szentekben és az üdvösségre várókra, a tisztítótűzből való szabadulásukat kérő imádsággal gondoltunk a szenvedő Egyház tagjaira, mi, akik a zarándok Egyházat képviseljük.

A köznapokban alig gondol az ember arra, hogy összetartozunk, a három egyház: Egyetlen. A szentek példája előttünk áll, hogy ne a kárhozat helye felé haladjon az életünk, hanem minden percben jobb élettel készüljünk – még ha jut majd némi vezeklés is a tisztítótűzben – a Megdicsőültek közé jutva Megváltónk szelíd szavát hallani: „jöjj, menj be urad örömébe.”

Ezekben a napokban felidéződhet bennünk egy-egy kedves szent élete példája (talán templomablakon, vagy mennyezetfreskón ábrázolt alakja), ő is hozzánk hasonló küzdelmes úton alakította ki magában a krisztusi arcvonásokat. Felidéződnek bennünk elhunyt szeretteink életének kedves pillanati, küzdelmük, szenvedésük, értünk vállalt áldozatuk.

Mire tanít minket ez a két megszentelt ünnepnap?

Arra, hogy – a katekizmus szavával – azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, Neki engedelmeskedjünk és eljussunk az üdvösségre. Azaz feladatot kaptunk, amelyet az előttünk járók – szentek, vagy tisztuló lelkek – már teljesítettek, tehát nem lehetetlen számunkra sem. Nem mondhatjuk, hogy mi nehezebb korban élünk, több bajunk van, nehéz a hitetlen világban katolikusként élni. Tessék mondani: a történelemkönyvek csupa diadalról zengenek? Azoknak, akik előttünk jártak, nem volt nehéz megélni a hitüket? Milyen gyakran el kell szégyellni magunkat, hogy bizony nekik sokkal nehezebb volt. De ők azt vallották, hogy egyikük sem kapott nehezebb keresztet, mint amennyit elbír. Ki meri állítani, hogy minket kevésbé szeret az Isten és lehetetlenséget vár el tőlünk?

Mind a szentek útja, mind a még dicsőségre váró lelkek titka nem volt más, mint megtartani Krisztus tanítását, ellene mondani a sátán minden csábításának. A gonosz lélek minden időben ahhoz a korbeli sajátossághoz igazította mesterkedését, amelyek akkor nehezen legyőzhetők voltak. Ma sem tud többet a „patás”, legfeljebb az eltompult és rosszul nevelt lelkiismeretünk nem „kap észbe” időben, így érezzük küzdelmesebbnek a harcunkat.

A lelkiismeret helyes neveléséről könyvtárakat írtak össze a szentek, a teológusok, az Egyház Tanítóhivatala. Megtapasztalt fejlődésük gyümölcseit osztották meg velünk. Volt kísértés számukra is, hogy megválogassák a nekik tetsző parancsokat, tanítást, de az ebbéli kudarcot el tudták ismerni és a helyes utat igyekeztek mielőbb megkeresni. Amint a kikövezett járdát meg kell alapozni, úgy a lelki út sem más: az alapoknak szilárdnak kell lenni, hogy a fejlődés kavicsai, kövei, sziklái már biztonságot adjanak. A legkisebb – és néha legkínosabb – lelkiismeretvizsgálati pontokra is őszintén kell felelni, abból elhatározásokat tenni a javulás érdekében. A szentgyónás előkészítése nem ügyvédi munka, hogy hol tudnánk valamiről azt állítani, hogy „nem olyan nagy baj az”. A szentgyónás előkészítése ügyészi nyomozás. Manapság igen eredményes nyomozati bizonyíték az u. n. DNS-vizsgálat. Meg kell keresni a bűneink DNS-ét, azaz eredendően sajátos gyökerét: az önzést. Hol, miben keresem evilági magamat és nem a remélhetően megszentelődött magamat? Az önzéssel, az evilági önmagam „igazolgatásával” elrabolok Krisztustól egy lelket, akiért pedig vérét ontotta az Üdvözítő. Az önzés lerombolásával rátalálok a bűneim tévútjára és ettől kezdve a biztos megtérés lehetősége, a helyes út megtalálása (Jézus mondja, hogy Ő az út…) hatékony fegyvert ad a kezembe a bűn kiirtására. S minél több bűn-ellenségnek szegem a nyakát (nem pillanatnyi győzelem ez, hanem nagyon hosszú háború), annál inkább közeledik a pillanat, amikor a sátánt fegyverletételre bírom.

Legyen ez a gondolat az örök üdvösség horizontjának felismerése, amikor az előttünk járt megdicsőült és szenvedő Egyház tagjaira tekintek. Véget nem érő horizont ez, amely a közelgő adventi készülődésre is feladatot ad programot készíteni a karácsonyi jászolhoz vihető – most még talán „kispásztorhoz” illő – ajándékomhoz, de legyen az Úr végső eljövetelére szánt királyi ajándékom, – azaz a szentté válásom munkálásához – is, az örök ádvent távlata.