Pater Anonymus: Irigykedem…

A napokban a Bonum televízió Találkozások portréműsorait nézegettem és nagyon nyugtalanná váltam.

Fel is tettem magamban a kérdést: mi az oka annak, hogy még azok a római katolikus papok is belevetették magukat a zsinati örvénybe, akik a zsinat előtt nevelkedtek, szentelődtek, kiváló eredményeket értek el az ősi hit hűségében munkálkodva? Az ifjabb nemzedék már csak ezt a hitbeli zűrzavart örökölte, minden régi értéket agyonhallgatva, vagy üldözve. Nem tehet róla, hogy tévedésben él, pontosabban nagyon sajnálatos, hogy nincs igénye az igazság megismerésére.

A portrék között megtaláltam régi spirituálisomat, aki már nyugdíjas püspök, más püspököket is, megtaláltam azt a nagynevű régi teológiai tanárt, aki a zsinat előtt nemeslelkű papi generációkat nevelt. A kérdező paptestvért extrém húzásairól is ismert. Mi történt velük, miért álltak bele ilyen nagy odaadással Krisztus és Egyháza elárulásába? A napokban elhunyt idős jezsuita régebbi és újabb cikkeiben, előadásaiban szellemi hadvezérként támadt mindent, ami zsinat előtti és mindent magasztal, ami a zsinati bolsevizmust jellemzi.

Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a zsinat csak egy zajos finálé az igazság tagadásában, mert hosszú alattomos folyamat eredménye volt. A tanítás kikezdése jóval a zsinat előtt indulhatott a nyugati gondolkodásmódban, kiváltképpen a protestantizmustól fertőzött közegekben. Az előbb említett jezsuita Leuven-ben már egy modernista tanításban részesült, jóval a zsinat előtt. Úgy általában elszörnyed azon a szemlélő, ha a jezsuiták eredeti életvitele és szemlélete hová jutott (szabadkőművességgel való kacérkodás, felszabadítás teológia, stb.)

Megdöbbenve fedezzük fel, hogy már Szent X. Pius pápa és 19. századi nagy elődei elkéstek a modernizmus elleni harcukkal. Jócskán beépült addigra a Vatikánba a sátáni erő és lépten-nyomon félrevezették a szent főpapokat, elhallgatták előlük a valóságot. A sátán évszázadokkal korábban elkezdte a komplex hadműveletet. A történelmi események csak a jéghegy csúcsát képezik, sokkal mélyebben folyt a harc.

Ha jól megnézzük, akár az első zsinatokig kell visszamenni, amikor a nagyon gyorsan jelentkező eretnekségek ellen kellett az igazságot megvédeni.

A nagy 1054-es szakadás mögött már ott volt a képrombolástól kezdve az alexandriai könyvtár felgyújtása, az uralkodók által félreállított, meggyalázott és megölt, hithű püspökök, papok és hívek megszámlálhatatlan serege.

Ha a régi iratokat vizsgálja egy történész – bár nem mondhatja ki, mert nem lenne politikailag korrekt – ott van ugyanaz a júdási 30 ezüst, mely manapság már kamataival együtt áll rendelkezésre Krisztus elárulására.

Miért is adtam azt a címet írásomnak, amit adtam?

Az említett portréfilmeken két görögkatolikus püspök is szerepelt. Ezek nyomán belenéztem/hallgattam más felvételekbe is, ahol az említett püspökök prédikációi és a görögkatolikus liturgia látható/hallható. Az ikonosztáz ikonjainak ábrázolásmódja és ez a liturgikus ünneplés szíven ütött. Káprázatos liturgikus ruhák, mély értelmű szimbólumok a liturgikus cselekedetekben, imákban. Aranyszájú Szent János liturgiája töretlenül él és érvényes.

Semmit nem adtak fel és nem adtak el, holmi ökumenéért.

Valaha, még a katonaságnál együtt voltam két görögkatolikus kispappal (egyikük volt a 25 éven át tolókocsiba kényszerült néhai Telenkó Miklós, a másikuk Papp Miklós, jelenlegi nyíradonyi parókus) és tőlük ismertem meg néhány szép liturgikus szöveget, amelyek a keleti liturgia misztikumába vezettek be. Később a Központi Szemináriumban Orosz László, akkor harmadéves kispap mellett ültem, akit már akkor bevontak az Ókeresztény írók című sorozat fordításába, s ma Atanáz szerzetesi névvel a miskolci egyházmegye püspöke. Egy görögkatolikus szertartáskönyv is birtokomban van, abban is gyönyörű imák vannak, melyek mind-mind a szent hit tartalmát hordozzák, hűen az eredeti értelmezéshez. Megrendítő volt mindig is számomra Szent Jozafát iszonyú vértanúsága, Romzsa Tódor aljas meggyilkolása, Scheffler Jánossal, Bogdánffy Szilárd együtt vértanúságot szenvedő számtalan görögkatolikus püspök és pap.

Mostani „mozizásom” egyik gyönyörű felvétele volt Szocska Ábel püspökké szentelése.

Belesárgultam az irigységbe: Istenem, hogy is lehet ilyen szépen ünnepelni??? (döbbenetes kontraszt volt, ahogyan a videó alatti hozzászólásokban egy elvetemült és gyűlölködő szektás gyalázza ezt a mennyei liturgiát elővételező emelkedettséget.)

Mi latinok pedig, fehérre meszelt hangárokban, Makovecz-féle pogány csarnokokban, kálvinista igehirdetést, zsidó asztali áldást, igazgyöngyöt sertéseknek szóró belterjes házibulit rendezünk. Gyűrött, koszos miseing, szivárványos sálak, az átváltoztatás után gitárt ragadó „eucharisztia-elnök”, sámlin ülő buddhista meditáció, stb. Évszázadok fantasztikus kézműves-alkotásait – jó esetben – múzeumokba száműztük. Apropo, velem történt: értékes régi miseruhákat, dalmatikákat, vélumokat, palástokat vizespadlójú, egérfészkekkel teli, koszos kamra sarkába dobva találtam meg, észbontó mennyiségű üres sörös-boros-konyakos üveg között, miközben ócska zsákvászon-leplekbe kellett öltöznöm a szentmiséhez. Egyik elődöm – szó szoros értelmében – fejszével felaprította, feltüzelte a barokk főoltárt, épített helyette balesetveszélyes lépcsőket, bebetonozott kőhalmazt oltárnak, kerítéslécekből falborítást. (NB. előbb említettem a katona-koromat. Ott együtt voltam a ma már templomot romboló, emlékvacsorát emlegető, tradícióhoz ragaszkodó papokat elüldöző püspökkel is…)

Nem szeretnék tovább szomorítani senkit, de lássuk be végre: azért, mert – hála Istennek – vannak igazságkereső és építő papi közösségeink, vannak áldozatos, hűséges hívek, nem vagyunk elegen, mert nem ismernek minket, nincs elegendő tapasztalat rólunk. Egyedül mi tudunk ezen segíteni: merjünk beszélni minderről – igazi misszió!

Keskeny ösvény, nehéz út, de egyedül célravezető. Ugyanakkor keresztút is, mert miként Mesterünket, úgy minket is üldözni fognak. A zsinati gondolkodásúak részéről is és kívülről is. Ahogy messze tájakon, úgy nálunk is lesz véres keresztényüldözés.

Félünk? Hát persze. Krisztus is vérrel verítékezett a Getszemáni kertben – mi könnyek tengerét fogjuk elsírni.

Kétezer éve akarják kiiktatni Krisztus Áldozatát – a zsinaton azt is elvették Tőle, hogy jelen lehessen áldozata a szentmisében. Látni kényszerülünk, hogy mostanság még vehemensebben támadnak – nem kétséges, hogy ez a tendencia növekedni fog. Nehezebb lesz a keresztünk, de mi tudjuk, hogy Krisztusban van Cirenei Simonuk, Veronikánk. Főképpen pedig van Égi Édesanyánk, aki meggyötörten követ a keresztúton, de Ő biztosan tudja, hogy van feltámadás.