Pater Anonymus: Hitismeret nélkül?

Egyik egyházmegyénk világi hitoktatóinak összejövetelt rendeztek a püspöki székvárosban. Az előadást tartó pap azt mondta a jelenlévőknek, hogy „nem hitismeretet kell oktatni, hanem istenkapcsolatot kialakítani”.( https://www.magyarkurir.hu/hazai/-nem-hitismeretet-kell-oktatnunk-hanem-istenkapcsolatot-epitenunk-kateketak-szakmai-napja-vacon )

Miféle kapcsolat jöhet létre egy vadidegennel – jelen esetben az evilágtól teljesen különböző létvalóságban élő Istennel, – ha nem tudom, hogy kicsoda, nem tudom, hogy bízhatok-e benne, nem tudom mit várhatok el tőle és ő mit vár el tőlem? S ha az ismeretlennel kellene bizalmas kapcsolatba lépnem, akkor lehetne a cukrosbácsival is – nemde?

S ezek után menjen a gyerek szentmisére, ha ott – esetleg – az isteni útmutatásokról, (jobb esetben a bűnről is és az ítéletről is) szó van. Olyat is hallhat, hogy Isten szeretetet ad, de el is várja a viszont-szeretetet. Meg, hogy ezt milyen „jogon” várja el: mert a Fiát adta értünk áldozatul. Ajjaj, megint egy kényes pont: egy önzésre nevelő világban Valakinek az értem való áldozatáról és ráadásul az én áldozatvállalásommal megnyilatkozó viszont-szeretetről is szó eshet.

Igen, csak eshet, de nem esik, mert csak a „szeressük egymást gyerekek…- lózungok, egy kis gitárpöntyögés és az említett cikkhez mellékelt fotókon ábrázolt hölgyek (?) szépelgése teszik ki a vasárnap délelőtti programot – amit ugyebár egy gyerek másképp is el tudna képzelni.

Ha nem kap a hittanórán isten-ismeretet, milyen lesz az isten-kapcsolat? Ki az Isten, Akivel kapcsolatot kellene építeni? Egyáltalán mire való ez a kapcsolat? Kell ez neki? – Erre nem tud választ adni az illető papi személy, de azok a meghatározhatatlan kinézetű egyedek sem, akik ott a fotókon, mint katekéták vannak ábrázolva.

Eleink azt tanulták a hittanórán a Katekizmusból (jujj, micsoda ósdi dolog!), hogy „azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük…” Aztán pedig éveken át ennek alapján vizsgálja a hittan mindazt, ami az embert Isten gyermekévé teszi. Az a bizonyos kapcsolat egy kikezdhetetlen ismeret, mégpedig a hit odaadásán alapuló ismeret révén jöhet létre – ez különbözteti meg a cukrosbácsi-szindrómától.

Aki a fenti kijelentést teszi, vajon van istenkapcsolata? Pap létére mit tesz a szentmise bemutatásakor? Ilyen hozzáállással azzal is felvezethetné, amit Rodolfo mondott: a kezemet figyeljék, mert azzal csalok.

Bizony-bizony ez már csak egy lutheri-kálvini emlék-lakoma, csak vallásosnak álcázott házibuli. Ezt kaptuk a II. Vatikáni Zsinattól: hitetlenséget, istentelenséget. Mindazok, akik nem foglalkoztak behatóbban a zsinati döntésekkel, készen kapják az új liturgiában: egy kis disco, egy kis pszichologizálás, egy kis ruhabemutató, egy kis buli. Lesz így megbízható ismeret arról az Istenről, akivel kapcsolatot kellene építeni?

Manapság halljuk – ha csak töredékeiben is – hogy véres keresztényüldözések vannak mindenfelé a világban. Ezek a vértanúk tudják, a megtanult hitletétemény tudásával, hogy Kihez tartoznak, hogy Ki hal meg velük modernkori keresztjükön.

„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet… - attól féljetek, akik megölik a lelket!”

Pápák, püspökök, papok – a ti hitetlenségetek hány lelket ölt meg? Nem engedtétek a lelkeknek megismeri Istent? Mennyien nem keresték-kutatták az élő kapcsolatot, mely biztos ismereten alapul? – Pápák, püspök, papok, ti üldözitek az Egyetlen, Igaz Áldozatot, a Valódi szentmisét. Féltek, hogy Krisztus kiontott Vére csorduljon a kezetekre. Szívesebben isztok Babilon fűszeres borából és viselitek a Fenevad bélyegét.

De, akik éberen várakoznak – azaz megismerik Istent és gyermekeivé lesznek Fia áldozata által – azok bemehetnek a Vőlegénnyel a menyegzőre.