Pater Anonymus: Suscipe…

Éjjel fél egy körül jár az idő. Ül az ágy szélén, zihálva kapkod levegő után. Sok-sok éve a karácsonyi gyóntatáskor ráköhögtek és röviddel utána öt hétig küzdöttek az életéért a mátraházai orvosok. TBC a 21. században.

Jó lenne kicsit kimenni a levegőre, de a régóta beteg szív is össze-vissza zakatol, úgy érzi képtelen megmozdulni.

Harmincnégy éve ugyanitt, ugyanígy haldoklott az édesapja. Ugyanaz a szívizom-elhalás… Vajon nekem is menni kell?

Tegnapelőtt ünnepelte ezüstmiséjét. Kései szentelésekor már nem élt egyetlen hozzátartozója sem, csak néhány ismerős kísérte el a szentelési oltárig. Napra és órára pontosan hat évvel az édesanyja halála után (!) borult arcra a katedrálisban, hogy induljon sok-sok hős levita nyomdokain. Mostani püspöke, aki a papszenteléskor még, mint papnövendék asszisztált, a „katolikus” média hírverésével megünnepelte a szentelési évfolyamtársakat, de neki még csak egy telefon, vagy levélke sem jutott gratulációként.

Aztán annyi baj jött, hogy majd összeroppant. Megtört a szeme fénye, sokszor rutinná lett az „első szeretet”. Szíve nem bírta már a rágalmazást és félreállítást. Mostanság marékszámra szedi a gyógyszert, de azt mondta az orvosa, hogy ugyanúgy hal meg, mint az édesapja.

Az ezüstmise napjának öröme sem maradt felhőtlen, megint rárontott a sátán. A vízvezetékkel is és a háztetővel valami baj van. Várja a szomszédot, aki majd talán segít. Ott a ház kapujában váratlanul letámadja egy fogyatékos cigánynő, aki ráadásul be van drogozva. Ordít, hadonászik, mire a zaklatott ember már nem bírja tovább az oktalan támadást, visszakiabál. Betámolyog a lakásba és értetlenül néz maga elé: ez mi volt? Mindig olyanoktól kap támadást, akikkel jó volt, akiken segített.

A kis ebédmaradék sem megy le a torkán, be kell venni egy újabb tablettát, mert szétesik a mellkasa.

Fulladozva araszol, hogy ajtót nyisson a szomszédnak, aki legalább azzal vigasztalja, hogy nincs olyan nagy baj a tetővel. Másnap jön a vízvezeték szerelő, s a kis nyugdíjból megint kevesebb marad.

Éjjel fél kettő: mégis sikerül kitámolyogni az udvarra, a friss levegő jót tesz – az ajtófélfának támaszkodva imádkozik.

Istenem, fogadd el örömömet is, bánatomat is, az eredményeket is, a kudarcokat is. „Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek” – hagyja el ajkát a péteri vallomás. Fogadd vissza tőlem, mindazt a kegyelmet, amit eddig adtál és fordítsd meggyötört Egyházad javára. Nekem csak zakatol a szívem, de Egyházadé vérzik. Nekem kevés a levegőm, de Egyházadat mindenki fojtogatja. Nekem van egy-egy aggodalmam, de Egyházadra rászakad a tető és elönti az ár. Adj erőt Uram azoknak a fiatal paptestvéreknek, akik próbálják a sebeket bekötözni; akik hitet, szentséget áruló püspökeink és papjaink helyett erejükön felül dolgoznak. Legyen nekik erőforrás az egyetlen, hamisítatlan, igazi szentmise minden lélegzetvétele.

A friss levegő enyhíti a rosszullétet, visszaballag a szobába és újra próbál valamicskét pihenni. A kis villany kialszik. Pater Anonymus a Credo-t kezdi imádkozni. Mire odáig jut: hiszek az Egy, Szent Katolikus… lassan álomba szenderül.