A napló utolsó mondata

A napokban egy évforduló kapcsán beleolvastam régi naplóimba. Nem kellett volna.

Ezek a naplók úgy indultak, hogy az első lelkivezetőm, aki kezébe vette a bontakozó papi hivatásom irányítását, ideadta olvasni XXIII. János pápa: Egy lélek naplója című könyvét. Akkor, ott erre szükség volt, bármennyire is tudunk manapság negatív dolgokat erről a pápáról – ifjúkori lelkesedése nem hagy kétségeket, akkori igaz-volta felől.

A 14 keménytáblás, egyenkét kb. 100 oldalas lelki naplóm megőrizte a papi hivatás megjelenésétől a mai napig terjedő időszak lelki-szellemi (s néha fizikai) szenvedéseit. Sajnos még azt sem mondhattam magamról, hogy akár a legkisebb szentek nyomdokán haladtam volna a megpróbáltatások elviselésében és ilyen-olyan megoldásában.

Életem minden gazdag eseményét, a nagy emberekkel való ismeretségemet, a muzsikusi karriert, vagy éppen a papi hivatás szép pillanatait felidézve – bizony keserűen konstatálhattam – hogy a szenvedésből sokkal több jutott és jut manapság. Isten őrizzen attól, hogy kisebbítsem a saját hibáimat, bűneimet, kudarcaimat. Mégis kétkedés fog el, hogy mindezen szenvedésekben nem játszottak-e jelentős szerepet azok, akik irigységgel és megvetéssel – hatalmuk erejének bevetésével – helyezték el a „botlató köveket” utamon?! Ma már írásos, vagy „csak” logikai bizonyítékok erősítik az erre a kérdésre adandó választ. Sőt, néhány ismerősömet is megtámadták, de ők védekeztek, így a bíróság jegyzőkönyveiből nyíltan kiderülnek az elveszejtésemre vonatkozó utalások – útban voltam/vagyok. Ezért még az utolsó szalmaszálat, a tradicionalista kötődéseimet is igyekeztek/igyekeznek ellenem fordítani. Élve eltemetnek.

A rám borult sötétség ellenére – Avilai Szent Teréz tanácsa alapján – nem keresek tovább külső utakat, vagy lehetőségeket. Kettesben az Úrral folytatom, amíg bírom (ez utóbbi kifejezés azonban erős kételyekkel növeli a sötétséget). S ha már nincs oltár, szószék, hittanóra az én számomra (még ott sem, ahol manapság még „talán” tudnék valamit tenni), akkor mi értelme mindenféle erőlködésnek?

Beleírtam tehát az utolsó kötetbe a záróbejegyzést – ezzel meg is pecsételődött a 14 kötet sorsa – s a kályhám már ma délután várja ezeket a füzeteket. Ez a záróbejegyzés így szól: ennyi volt… Tudom, hogy néhány hónap múlva egy NATO-hadsereg erejével támadnak ellenem azok, akiknek hatalmuk van megsemmisíteni, így tehát – ha Isten még engedi – hátralévő kis rejtett életem nem lesz már útjában senkinek.

Ennyi volt…

Minden Kedves Olvasónak – nagyra becsült Kedves Szerkesztőnknek – Isten kegyelméből eredő hűséget kívánok és mindenkitől szeretettel elköszönök:

Pater Anonymus