Michael Baker: A pokolról

A legkifejezőbb történetet a pokolról egy matematika órán hallottam, amikor a Szent Ignác kollégiumban tanultam 1958-ban Norwood-ban, Dél-Ausztráliában. 14 éves voltam akkor. A tanárunk, Charles Dennett atya [1915-1993], sohasem hagyta, hogy tantárgya megakadályozza legfontosabb kötelességének teljesítésében, abban, hogy a rábízott tanulóknak átadja a katolikus hitet. Elmesélt egy történetet, amelyet Amerikában utazgató barátjától hallott .

Egy gyalogátkelőhelyen állt, várva, hogy átkelhessen az úton, amikor éppen az orra előtt összeütközött és kigyulladt két autó. Az ütközés erejétől beszorultak az ajtók, és az utasok, négy fiatalember reménytelenül próbálta kinyitni és kimenekülni a már lángoló járműből. A barát a többi járókelővel együtt borzalommal nézte őket. A fiatalemberek egymást akadályozták abban, hogy kijussanak az autóból, és hirtelen egymásnak estek, elkezdtek átkozódni, Istent káromolni, és egymást ütni-verni. Mindaddig folytatták ezt, ameddig az autó a benne ülőkkel együtt a lángok martaléka nem lett.

Sziénai Szent Katalin egyházdoktor [1347-1380] a Dialógusában, amely párbeszéd a szent és a Mindenható között, leírja a poklot a Mindenható szavaival.

Az a bűn, amely nem nyer bocsánatot sem itt, sem odaát, az az irgalmam visszautasítása, mert ezzel a lélek nem akarja, hanem megveti irgalmasságomat. Valamennyi bűn között, amit csak elkövettek, azt tekintem a legsúlyosabbnak. Ezért volt annyira utálatos előttem Júdás kétségbeesése; súlyosabb bűn volt, mint hogy elárulta Fiamat. Vádolva lesznek tehát a hamis ítélettel, azzal, hogy a saját bűnüket nagyobbnak tételezték fel, mint az én irgalmasságomat; ezért az ördögök büntetését kapják, és velük együtt gyötrődnek mindörökké…

A pokolban ezeknek a lelkeknek négy fő gyötrelmük van, s belőlük következik az összes többi.

Az első az, hogy meg vannak fosztva az én látásomtól, és ez akkora szenvedést okoz nekik, hogy ha lehetséges volna, inkább választanák a tüzet vagy más gyötrelmet a látásomért, mint ezt a szenvedést, hogy ezektől mentesek és nem láthatnak engem.

Ez a szenvedés újítja meg a másodikat, a lelkiismeret férgét, amely mindig rágja őket, látván, hogy bűneik miatt vesztettek el engem és az angyalok társaságát.

Az ördögök látása, ami a harmadik szenvedés, megkettőzi minden kínjukat. Miként a szentek mindig ujjonganak az én látásomban, s vigadozva újulnak meg fáradozásaik gyümölcseiben, úgy ezzel ellentétben ezek a szerencsétlenek a gyötrelmeikben újulnak meg az ördögöket látva, mert őket megismerve jobban megismerik önmagukat, azaz megismerik, hogy bűneik által mire tették méltóvá magukat. Ily módon a féreg egyre inkább mardossa őket és a lelkiismeret tüze soha ki nem alszik.

Tovább növeli gyötrelmüket, hogy az ördögöt a maga formájában látják, és ez annyira szörnyű, hogy nincs az az emberi szív, amely el tudná ezt képzelni. És ha emlékszel rá, egy alkalommal megmutattam neked az ördögöt a maga formájában, oly rövid időre, ami csak annyi volt, mint egy pont, s amikor te magadhoz tértél, azt mondtad, hogy inkább választod, hogy tűzön menj keresztül, és parázson járj egészen az ítélt napjáig, mint hogy még egyszer őt lásd. És mindabból, amit láttál, még mindig nem tudod, hogy az ördög milyen rettenetes, mert az isteni igazságosság következtében ő még szörnyűbbnek mutatkozik az előtt a lélek előtt, aki – bűnei súlyossága szerint többé vagy kevésbé – meg van fosztva Tőlem.

A negyedik gyötrelem a tűz; egy olyan tűz, amely éget, de nem emészt el, mivel lehetetlen, hogy eleméssze a lélek létét. A lélek nem anyagi természetű, hogy a tűz képes legyen elemészteni, hanem anyagtalan. Én azonban megengedtem az isteni igazságosság miatt, hogy a tűz égesse a kárhozottakat; gyötörje őket anélkül, hogy elhamvasztaná, égesse a legnagyobb kínnal különféle módon bűneik különbözősége, s jobban vagy kevésbé bűneik súlyossága szerint.

…

Amikor véget ér az ember élete, megköttetik a szabad akarata, s így – elvesztegetvén az alkalmas időt – többé már nem szerezhet érdemeket. Ha a gyűlölet állapotában, a halálos bűn vétkével fejezik be életüket, a lélek az isteni igazságosság következtében végleg megkötözött marad a gyűlölet kötelékeiben, végleg rögződik abban a rosszban, ami az övé, önmagát mardosva; így mindig gyarapodik a szenvedésben, különösen azok gyötrelmei miatt, akiknek kárhozatát ő okozta. Ezt mutattam meg nektek az elkárhozott dúsgazdagban, amikor kérte a kegyelmet, hogy elmehessen Lázár a testvéreihez, akik még a világban éltek, és hírt vihessen a kínjairól. Ezt nem szeretetből tette, s nem is a testvérei iránti részvétből, hiszen meg volt fosztva a szeretettől, és semmiféle jóra sem tudott vágyódni; sem az én dicsőségemre, sem az ő üdvösségükre. Mondtam ugyanis, hogy a kárhozottak semmi jót sem tudnak tenni a felebarátnak, és csak káromolnak engem, mivel életük az irántam és az erények iránti gyűlöletben fejeződött be. Akkor hát miért tette ezt a gazdag? Azért tette, mert ő volt a testvérei között a legnagyobb, s ugyanabban a nyomorúságban nevelte testvéreit, amiben ő maga is élt: így oka lett a kárhozatuknak. Látta, hogy ebből további gyötrelmek származnak majd számára, mert ha a testvérei is eljutnak a rettenetes kínokra, mindig marni fogják egymást a gyűlöletben, mivel életük gyűlöletben ért véget.
[37, 38, 40. fejezet, dr. Csertő György fordítása, Szent István Társulat, 1983]

* *

Hogyan szabadulhatunk meg tehát attól a büntetéstől, amelyet bűneinkkel kiérdemelnénk? Csak Isten irgalmából, akitől mindazt , amit az életben élvezünk, kaptuk. – nem csak azt, amik vagyunk (a lényegünket és a természetünket), hanem azt is, hogy vagyunk (a létünket). Egy nagy ausztrál, Stan Arneil így foglalta ezt össze egy rádióinterjúban: „ Még a belélegzett levegőt is úgy kapjuk.”

Objektíven nézve a dolgot, - eltekintve a mentális zavaroktól, depressziótól és más kiváltó októl, - az öngyilkosok a legnagyobb bűnösök. Felhagynak minden reménnyel. Azt gondolják, hogy ha végeznek magukkal, megszűnnek létezni. De nem szűnnek meg. „Senki sem menekülhet meg a kezemtől” mondta a Mindenható Szent Katalinnak. Amikor elválunk a testünktől, már nincs hely többé a földön virágzó butaság számára. Ahogyan a régi görög filozófus mondta: Az anyag a gátja a tudásnak. Elhagyva az anyagot, világosan meglátjuk a bűneinket, érdemeinket, Istentől való teljes függésünket, a megfizethetetlen adósságunkat, amivel tartozunk neki azokért az ajándékokért, amelyekkel elhalmozott bennünket, a kimondhatatlan szeretetéért, amelyben megteremtett bennünket, és a még nagyobb szeretetéért, amelyben megváltott bennünket Fia halálával.

Hogyan tudunk megszabadulni a bűneink által megérdemelt büntetéstől? Az Általa alapított Egyházhoz fordulva, bűnbánatot tartva meggyónva bűneinket, és alávetve magunkat Isten legnagyobb gyógyító ajándékának, a Szent Oltáriszentségnek.

Nem számít, mekkora a bűnünk, nem tudja felülmúlni Isten kegyelmét.

Forrás: www.superflumina.org.