Roberto De Mattei: Az ellenállás szelleme és az Egyház

iránti szeretet

Ahogyan közeledik Ferenc pápává választásának ötödik évfordulója, egyre gyakrabban halljuk, hogy az Egyház történelmének drámai és eddig példátlan helyzetével állunk szemben. De ez csak egy része az igazságnak. Az Egyház folyamatosan élt át tragikus időszakokat, amelyek során a Misztikus Test megkínzatott, a Kálvárián történtekkel kezdődően egészen napjainkig.

A fiatalabb generáció nem tudja, az idősebb pedig már elfelejtette, milyen rettenetes évek követték a Második Vatikáni Zsinatot, amelynek a jelen kor az eredménye. Ötven évvel ezelőtt, miközben az 1968-as forradalom is kitört, bíborosok és püspökök egy csoportja, akik a zsinat szószólói voltak, elhatározták, hogy radikális változtatást visznek végbe az Egyháznak a házasságra vonatkozó tanításában. A támadásnak egyedül VI. Pálnak az 1968. július 25-én kiadott Humanae Vitae enciklikája mondott ellent, amely megerősítette a mesterséges fogamzásgátlás tiltását, visszaadva az erőt és a reményt a megzavarodott nyájnak. Ugyanakkor a Humanae Vitae VI. Pál-ja volt az, aki mély törést okozott az Egyház katolikus tradíciójában, amikor 1969-ben új miserítust vezetett be, amely jelen korunk összes liturgikus visszaélésének a forrása.

1973. november 18-án ugyanez a pápa az Ostpolitik [az Egyház keleti politikája, amely kiszolgáltatta a katolikus nemzeteket a kommunistáknak] szellemében eltávolította a kommunizmussal szembeni katolikus hőst, Mindszenty József bíborost (1892-1975) az esztergomi prímási székből. Montini pápa azt remélte, hogy történelmi kiegyezést valósít meg Olaszországban a kereszténydemokraták titkára, Aldo Moro és a kommunista párt titkára, Enrico Berlinguer között. A műveletnek 1978-ban Moro elrablása és meggyilkolása, majd Montini pápa augusztus 6-i halála véget vetett. Ennek is a 40. évfordulója lesz az ősszel.

Ezeknek a véres és árulással töltött éveknek a során azért voltak bátor hangok, amelyek felszólaltak, amelyeket fel kell idéznünk, nemcsak azért, hogy ne felejtsük el őket, hanem azért is, mert segítenek eligazodni a jelen idők sötétségében. Két ilyenről emlékezzünk meg, még az úgynevezett "Lefebvre eset", a francia érsek előtti időből, akiről Monsignor Athanasius Schneider úgy emlékezett meg a közelmúltban, hogy "prófétai küldetést valósított meg az Egyház általános válságának sötét időszakában".

Az első hang egy francia domonkos pap, Roger Calmel hangja, aki a kezdetektől, 1969-től fogva elvetette VI. Pál Novus Ordo (új miserítus)-át, és ezt írta 1971-ben az Itinéraires magazinban:

"Nekünk, papoknak és laikus híveknek a keresztény ellenállás nagyon fájdalmas, mivel arra késztet bennünket, hogy nemet mondjunk magának a pápának a katolikus szentmise modern megnyilatkozására; a mi tiszteletteljes, de megingathatatlan ellenállásunkat minden idők élő Egyháza iránti hűségünk vezérli; vagy, más szavakkal, az Egyház fejlődése iránti élő hűségünk. Sohasem gondoltunk arra, hogy visszatartsuk, vagy még kevésbé, hogy akadályozzuk azt, amit most kétértelmű szavakkal az Egyház "fejlődésének" neveznek; a fejlődést mi inkább a doktrinális és liturgikus kérdések homogén növekedésének neveznénk, a tradíció folytatásaképpen, a “consummatio sanctorum”[szent beteljesülés] fényében". (...)

"Mint ahogyan a Mi Urunk a példabeszédeiben és Szent Pál a leveleiben tanított bennünket, mi hisszük, hogy az Egyház, évszázadokon keresztül, ezer megpróbáltatás közepette harmonikusan nő és fejlődik, egészen Jézus Krisztusnak, Jegyesének, a Mi Urunknak a dicsőséges visszatéréséig. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy az évszázadok alatt az Egyház növekedett, és mivel eltökéltek vagyunk, hogy ennek a titokzatos és töretlen mozgalomnak amennyire csak lehet, őszinte részeseivé váljunk, elutasítjuk azt a feltételezett fejlődést, amelyet a II. Vatikáni Zsinat hirdet és amely valójában halálos elhajlás." Felidézve Lerin-i Szent Vince klasszikus megkülönböztetését, "minél inkább vágyunk a jó növekedésére - egy ragyogó "profectus"-ra [eredményre]-, annál inkább el kell utasítanunk minden kompromisszum nélkül a veszedelmes "pennutatio"-t, [kicserélést] minden radikális és szégyenletes változatával egyetemben; radikális, mert a modernizmusból ered, és minden hitet tagad; szégyenletes, mert a modernista tagadás sunyi és rejtett."

A második hang a brazil gondolkodóé és a tettek emberéé, Plinio Correa de Oliveira-é, a vatikáni Ostpolitik-kal való szembenállásról szóló füzet szerzőjéé, amely 1974. április 10-én jelent meg a Tradíció, család és tulajdon [TFP, nemzetközi tradicionalista katolikus mozgalom] neve alatt A Vatikán politikájának terjeszkedése a kommunista kormányok felé. A TFP számára: ne lépjünk közbe vagy ne álljunk ellen? címmel.

Plinio Corrêa de Oliveira megmagyarázta: "Ellenállni annyit jelent, mint azt tanácsolni a katolikusoknak, hogy folytassák a harcot a kommunista tanok ellen minden lehetséges törvényes eszközzel, a fenyegetésnek kitett haza és a keresztény civilizáció védelmében", és hozzátette: " Ennek a nyilatkozatnak a terjedelme nem elegendő arra, hogy tartalmazza az összes egyházatyát, egyházdoktort, erkölcsteológust és kánonjogászt - akik közül sokan már boldogok vagy szentek - akik igazolják az ellenállás jogosságát. Azét az ellenállásét, amely nem elkülönülés, nem lázadás és nem tiszteletlenség. Ellenkezőleg, hűség, egység, szeretet és engedelmesség. Az 'ellenállás' szót azért választottuk, mert maga Szent Pál is ezt a szót használta saját helyzetének a leírására. Amikor az első pápa, Szent Péter a katolikus hitben meg akart őrizni a régi zsinagógából hozott fegyelmi intézkedéseket, Szent Pál a hívekre veszélyes tanbeli zavarok súlyos kockázatát látta benne. Ezért felszólalt és 'ellenállt' Szent Péternek, 'szemtől szembe' , aki a pogányok apostolának ebben az energikus és ihletett akciójában nem lázadást látott, hanem a felebaráti szeretet és az egység jelét. Továbbá, jól tudván, hogy miben tévedhetetlen és miben nem, meghajolt Szent Pál érvei előtt. A szentek mind modell-katolikusok. A mi ellenállásunk ebben a Szent Pál-i értelemben véve ellenállás. És ebben a lelkiismeretünk megbékélést talál."

Az "ellenállás" nem pusztán a hit szóbeli megvallása, hanem az Egyház iránti szeretet kifejezése, amelynek gyakorlati következményei vannak. Akik ellenállnak, azok elkülönítik magukat azoktól, akik az Egyházban a megosztást okozták, nyíltan kritizálják őket és kijavítják őket. 2017-ben ezt fejezte ki a Correctio filialis Ferenc pápa felé és a pro-life [életért] mozgalomnak "A híveknek az igaz tanításhoz és nem pedig a tévedésben lévő pásztorokhoz kell hűeknek lenniük" című füzetkéje.

Ma ugyanez Zen bíboros álláspontja, amikor nem fogadja el Ferenc pápa új Ostpolitik-ját a kommunista Kína irányába. Azoknak, akik azt mondják, hogy szükséges "megtalálni a közös hidat a Vatikán és Kína közötti több évtizedes megosztottságra," Zen bíboros ezt válaszolja: "De lehet valaha is bármi "közös" egy totalitárius rezsimmel? Vagy megadjuk magunkat nekik, vagy az üldöztetést választjuk, és hűek maradunk magunkhoz (el tudnak képzelni egy hasonló egyezséget Szent József és Heródes között?)" Azoknak, akik azt kérdezték tőle, hogy meg van-e győződve arról, hogy a Vatikán eladta a kínai katolikus Egyházat, ezt felelte: "Határozottan igen a válaszom. Ha ebbe az irányba haladnak tovább, akkor teljesen egyértelmű, hogy az elmúlt hónapokban és években már meg is tették."

Április 7-re konferenciát hívtak össze, amelyről sokan nem tudnak, de amelynek a tárgya az Egyház jelenlegi válsága lesz. Néhány bíboros és püspök, - közöttük Zen bíborosé is - jelenléte különös jelentőséget nyújt ennek a konferenciának. Imádkoznunk kell azért, hogy a konferenciából kiemelkedjék egy hang, telve az Egyház iránti szeretettel és a jelen pápaság teológiai, erkölcsi és liturgiai elhajlásaival szembeni szilárd ellenállással, azon illúzió nélkül, hogy az lenne a megoldás, hogy XVI. Benedek lemondása vagy Ferenc pápává választása érvénytelen. A kanonikus problémákba való menekülés azt jelenti, hogy ne foglalkozzunk a doktrinális kérdésekkel, amely pedig a jelenleg tapasztalható válság gyökere.

forrás: rorate-caeli.blogspot.com