Fr. Robert Bruicciani: Amoris Laetitia: "Támadás

a Legszentebb Oltáriszentség ellen"

(Már csak a Szűzanya segíthet rajtunk)

A szerző a Szent X. Piusz Papi Társaság (SSPX) angliai papja.

Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” 68Simon Péter felelt neki: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. (János, 6,67-68)

Kedves Testvérek!

Krisztus hatalma

Amikor Jézus tanított, hatalommal tanított. Hatalma volt, mert Isten volt. Természetes hatalma is volt, mert az igazat mondta és úgy mondta, hogy csodálatos volt, még akkor is, ha nehéz volt elfogadni. Csodákat is tett, hogy hallgatói könnyebben tudjanak hinni az igazságban, amelyet tanított, és amely szerint élt, és amelynek megfelelve végezetül meghalt. Simon Péter felismerte ezt a hatalmat és mellette maradt akkor is, amikor sokan elhagyták.

Az Egyház hatalma az évszázadok során

Mielőtt Krisztus meghalt, megalapította az Egyházat, hogy folytassa küldetését, ugyanazt az igazságot tanítva. A korai Egyház szolgálattevőinek hittek az emberek, nem csak az igazság eredendő szépsége miatt, hanem azért is, mert tisztelték természetes hatalmukat is: néha azért, mert különleges kegyelmeket kaptak, hogy bölcsen tanítsanak, hogy nyelveken beszéljenek, hogy csodákat tegyenek, néha az életpéldájuk miatt, és sajnos, gyakran a haláluk példája miatt.

Az ún. Sötét Középkor idején őrizték az igazság lángját, ami kisugárzott a kolostorokból és a konventekből, hogy megvilágítsa a társadalmat. Hittek Krisztus szolgáinak, mert ők voltak a legönsanyargatóbb és legtanultabb férfiak.

Életük, tudományuk, építészetük és liturgiájuk szépsége természetes hatalmat adott nekik, amely segítette őket abban, hogy hallgatóik elhiggyék az igazságot, amelyet hirdettek nekik. A reformáció katasztrófája után, amelyet a középkor természetes gyümölcseivel - a vagyonnal és a felfedezéssel - való visszaélés okozott, Krisztus hívő szolgái továbbra is az igazságot hirdették a föld végső határáig. Hallgatóik hittek nekik misszionáriusi buzgalmuk miatt. Később, a XVIII., XIX. és XX. század világi forradalmai közepette Krisztus szolgái továbbra is Krisztus igazságának magvait hintették. Az üldöztetésekben, a száműzetésben, a jogfosztottságban való helytállásuk, az iskolák, kolostorok, szemináriumok, konventek építése, a jótékonysági munkálatok - hogy újraépítsék az Egyházat - az Egyháztól kapott isteni hatalomhoz még emberi hatalmat is adott nekik. Amikor tanítottak az osztálytermekben, prédikáltak a szószékekről, vagy könyveken keresztül, az emberek hittek nekik.

A hatalom elveszítése

Azután jött az Egyházon belüli forradalom. A XIX. században kezdődött, az 1789-es Francia Forradalom következményeképpen, a pápák - különösen Szent X. Piusz - heroikus küzdelme ellenére - a forradalom lángra kapott az Egyház szolgái között is. Ugyan ők is megkapták az igazság hirdetéséhez az isteni hatalmat, de a fülüket már egy új tanítás csiklandozta. A világ fiai tudományos haladásuknál és az istentelen gazdasági rendszerek által nyújtott világi hatalmuknál fogva megtették saját magukat az anyagi javak isteneinek. Földi utópiát hirdettek az Egyetlen Igaz Isten nélkül. Ebben az utópiában többé nem volt korlátozó Kinyilatkoztatás, nem volt az igazságnak történő alávetettség, nem volt többé korlátozás a természet rendjében. Ugyanabba a kísértésbe estek, mint ősszüleink a Paradicsomban. Az Egyházon belüli forradalom gyümölcse a Második Vatikáni Zsinaton ért be. A Kinyilatkoztatás igazságát a zsinat dokumentumaiban zseniálisan elhomályosították, bizonytalanságot keltve, hogy teret adjanak az Istentől származó vallás új és téves értelmezésének, az ember vallásának.

Az - expliciten soha meg nem fogalmazott - tévedésekhez való ragaszkodást ráerőltették a hívekre, visszaélve az Egyház kormányzói hatalmával (püspöki konferenciákon, egyházi törvényeken, szinódusokon stb. keresztül), és a tévedések mérgét erőszakosan terjesztették a megszentelésre való küldetés megsértésével egy új, hiányos liturgián keresztül. Krisztus sok szolgája megkóstolta a tiltott gyümölcsöt és szembesülnie kellett minden hatalom reménytelen elveszítésével; amikor prédikáltak, nem volt isteni hatalmuk, mert többé nem Krisztus igazságát hirdették, és nem volt emberi hatalmuk sem, mert nem Krisztust követve éltek. Többé nem volt erejük felvállalni az üldöztetést, a jogfosztást és a száműzetést, mert hozzáidomultak a bűnös világhoz az irgalom félreértelmezésével. Nincs többé misszionáriusi buzgalmuk a lelkek mentésére, a hittérítést ma bűnnek tartják. Nincs többé semmi szépség az aszketizmusukban, a művészetükben , az építészetükben vagy a liturgiájukban, mert a templomok oltárait kívül-belül kifosztották. Nem történnek többé csodák, mert az új tanítás prédikálásában nincs kegyelem. Nincsenek többé mártírok, mert a modern embereknek a modern technikákhoz való ragaszkodása fontosabb, mint az igazsághoz való ragaszkodás.

Ma, jobban, mint bármikor korábban, az isteni pozitív törvények (a vallásra vonatkozó törvények) és a természettörvények (amelyek az emberi természetbe be vannak ültetve) elleni kétségbeejtő támadás közepén találjuk magunkat, és a támadás azok részéről történik, akiknek védelmezniük kellene őket. Az Amoris Laetitia enciklika a legutóbbi példa erre, amely támadás a Legszentebb Oltáriszentség, a bűnbánat szentségének és a házasság szentségének a szükségessége és a család ellen. A házasságtörők és a homoszexuális kapcsolatok többé nincsenek elítélve, mint eredendően rosszak, a megszentelő kegyelmet nem tartják szükségesnek az Isten törvényeinek a megtartásához, és a szokásos kegyelmi állapotot lehetségesnek tartják azok esetében is, akik halálos bűnben élnek.

Végkövetkeztetésképpen az enciklika kifogásolt részei tagadnak minden erkölcsi törvényt.

Amúgy "érvénytelenítéssel" történő válás a gyakorlatban is létezik, támadás alatt van a papi cölibátus, alig leplezetten folyik a női diakonátus bevezetésének a terve, amely egy lépés a női papság irányába; a fogamzásgátlás eredendően rossz volta is megváltozott; az abortusz és az eutanázia elleni harcot a pápai kinevezések és a világi intézmények - elsősorban az ENSZ - gyengítik. De miközben a modern egyházi emberek lázadása napjainkban tűnik a legerősebbnek, az erőd elárulása már 50 évvel korábban, a zsinaton megtörtént. Azok a szomorú események, amelyeket ma tapasztalunk, elkerülhetetlen következményei a természetes és a természetfeletti rend közötti alapvető különbség tagadásának, amely a zsinaton történt. Az ember magát az Istennel egy szintre helyezi, és az Isten helyett saját magát imádja. Mi szükség van egy abszolút igazságra, amikor magunk is eldönthetjük, mi az igazság? Miért van szükség törvényekre, amikor van saját lelkiismeretünk? Miért van szükségünk a megmentésünkhöz a Katolikus Egyházra, amikor személyes kapcsolatban állunk Istennel? Ilyen kérdéseket tesznek fel Krisztus hitetlen szolgái.

Az Egyház ellenségei ujjonganak, de a hívek többé már nem csodálják őket. Amikor a negyedik században a világ magához ölelte az Egyházat, a lelkek a világból az Egyházhoz szaladtak, de amikor az Egyház ölelte magához a világot a Második Vatikáni Zsinaton, akkor a lelkek az Egyházból a világba távoztak.

Kihez menjünk? Kihez fordulhatunk ebben a mai aposztáziában?

Ahogyan Montforti Grignon Szent Lajos emlékeztet bennünket, amikor a Szűzanya Krisztus Misztikus Testének édesanyja lett, a tagjainak is édesanyja lett. Ő a lelkek természetfeletti édesanyja. Mint ahogyan mindenkinek van apja és anyja a természetes életben, ugyanúgy van a természetfelettiben is. Krisztust foganta, és azóta is foganja a kiválasztott lelkeket. Mivel Krisztust a szent szolgák elhomályosítják , természetes, hogy a Szűzanyához fordulunk, akit sohasem lehet elrejteni a hívő lélek elől.

A kánai menyegzőn a Szűzanya azért volt ott, hogy segítsen a vőlegényen és a menyasszonyon. Jézus mennybemenetele után az apostolok és a tanítványok Mária köré gyülekeztek az emeleti teremben. Az üldöztetések és a pusztítás idején, amikor a látható Egyházat üldözték, Mária volt mindig az az oszlop, akire a hűséges lelkek támaszkodtak.

Ezekben a mai sötét napokban, amikor az Egyházat saját szolgálattevői üldözik, Mária megjelent nekünk Lourdes-ban, La Salette-ben és Fatimában, hogy megtanítson arra, hogy az Ő Szeplőtelen Szívéhez meneküljünk. Az Advent tradicionalista liturgiája telve van a Szűzanya tökéletességével és a megváltásban való szerepével. Nem vitás, hogy ez az év legszebb időszaka. Ennek az időszaknak a liturgiájában - a szentmisékben és az zsolozsmában - úgy fogjuk Őt találni, mint oszlopot, kikötőt, nyugvó helyet és a remény forrását. Menjünk hozzá, és meg fogjuk ismerni a Fiát.

Jézus és Mária szent nevében

Fr. Robert Bruicciani

forrás: remnantnewspaper.com