Pater Anonymus: Azt írja az újság…

Valaha ezzel a visszatérő mondattal jelentkezett a Rádiókabaréban Jenő és Lujza, azaz Major Tamás és Psota Irén humoros jelenete. Amikor az idén olvasgattam (nem az újságban, hanem az Interneten) az áruk címkéjéről eltűnt keresztekről, ma pedig arról, hogy az egyik multi-üzletlánc karácsonyi videójában egy árva kis fenyőfán kívül semmi nem képviseli a karácsonyt – még az Xmas-szó sem, amit ugyebár jóval a migránsok érzékenységének felfedezése előtt vezettek be – akkor ez a mondat jutott eszembe.

Miért is? Vajon ők, a multik kezdték? Nem!

Maradjunk csak a válaszadással a „keresztény” Magyarországon.

Ismerőseim – életkoromnál fogva is – sokan vannak, idősebbek és fiatalabbak egyaránt. Amikor a ma világában immár csak véletlenül karácsonyi, vagy húsvéti üdvözlőlapot kapok, (manapság inkább e-mailt), akkor az esetek 99,9 %-ban nem szerepel a jókívánságokban a karácsony, vagy a húsvét szó és „legjobb esetben kellemes ünnepeket” kívánnak nekem. Arról nem is beszélve, hogy a képeslapokon, vagy e-mail üzenetek képmellékletein nincs semmi utalás Jézus születésére, vagy megváltói halálára – de van (jó esetben) Télapó, vagy egy barbie-baba angyalka, illetve nyuszi, tojás, stb.

Tovább megyek: az idősebb és fiatalabb ismerősök lakásából 99,9 %-ban hiányzik a feszület, vagy, mint régen a szülők ágya fölött Szent Család-kép. Semmi nem utal arra, hogy az egyén, vagy a család kötődne a keresztény gyökerekhez. A rendszerváltás után egy ideig nagy divat volt az éjféli misére elmenni, megmutatni az új nercbundát. Ma már ez is kikopott a divatból (nem a nercbundára gondolok).

Akit sokáig barátomnak hittem, a gyermeke születése után hónapokkal nem engem kért fel, hogy kereszteljem meg a babát, hanem elvitte a volt ferences-templomba, majd utána hőzöngött, hogy a keresztelést végző diakónus figyelmeztette őket a templomban való viselkedés alapvető szabályaira. A növekedő gyereknek gazdagon illusztrált, a kiváló nevelő marista szerzetesek által összeállított hittankönyv-sorozatot ajándékoztam, hátha legalább saját maga nézegeti – mert abban bizonyos voltam, hogy a szülők nem lapozzák fel. A családi örökségemből egy értékes kis nyaklánccal ajándékoztam meg a kislánykát, ami aztán a harmadik élettárs nyakában landolt, aki reformátusnak lett keresztelve, de annak is kár volt.

Egy másik felforgatta az életét – a kornak megfelelő erkölcsi színvonalon, majd belebetegedett és pszichológussal kezeltette bánatát, eszébe sem jutott szentgyónást végezni, visszatérni neveltetése okán az istenes élethez. Mint gyerekkori ismerős, számára nem létezem, mint pap, úgy áll össze vitatkozni velem hitbéli, vagy erkölcsi kérdésekről, mintha a fogyatékos intézményben végzett munkája közben egyik szerencsétlen kis növendéke lennék.

Itt az utcánkban – amióta nyugdíjasként itthon élek csak két család ment el az éjféli misére, de ezt is beszüntették, mert szinte minden évben ez idő alatt törtek be hozzájuk. Egyikük legalább azt megtette – mivel tudták, hogy itthon misézem – hogy a házassági évfordulójukra mondjak szentmisét (melyre átjönni persze nem volt idejük).

Amikor gyerek voltam – a kádári éra idején – kialakult ez a vallástalan szemlélet és generációk adták át egymásnak. Manapság az újságok hasábjain, vagy az internet szennyözönében bőszen írnak „keresztény Európáról, keresztény Magyarországról”, de csak akkor, amikor be vannak ijedve, hogy a migránskvóták miatt előbb-utóbb valami Ahmed nevű szomszédjuk lesz. Amikor éppen nem ettől rettegnek, akkor a magyarok Szíriuszról való származásáról, világteremtő elsőbbségéről, „kerecsensólyom-eregető” karácsonyról, a „gyilkos keresztény hódításról”, stb. zengedeznek.

A keresztkiretusáló, Xmas-t is mellőző multik nem találták fel a spanyolviaszt – „csak” kiszolgálják a kereszténytelenné vált igényeinket. Ennyi. – Most pedig egy „házon belüli” kérdés következik: a trienti szentmisére járók közül hányan tudják latinul (imakönyv nélkül!) a Miatyánkot, vagy az Üdvözlégy Mária-imádságot?