Pater Anonymus: „Nem érdemlünk mást”

Ezt a mondatot olvastam valahol, az Egyházra, Ferenc pápára és Magyarországra vonatkozóan. Akkor megdöbbentett, de az események sodrában közel állok ennek elfogadásához.

A napokban egyetlen olvasás erejéig azt hittem, hogy van némi remény a legszélsőségesebb honlapok durva hozzászólásai között megjelenő egy-két becsületes írást is látva. Ne mondja senki, hogy a legszélsőségesebb és egyúttal legembertelenebb megnyilatkozásokat felvonultató orgánumot nem lehet megszüntetni, pusztán csak azért, mert az USA-ban van a szervere. Sokan és sokféleképpen igyekeztek ár rávenni a kormányokat és a biztonsági szolgálatokat, hogy lépjenek ezügyben, mégsem történt semmi az álságos szólásszabadság nevében – ami persze nincs, de mindig azok hivatkoznak rá, akik megszegik. Tudjuk: politikai kalandorok állnak mögötte és akik őket fizetik, azoknak pont az a céljuk, hogy minden vallási és emberi értéket leromboljanak.

Mondjuk ki: nincs remény – mindig és mindenkor – a kommunista múlt minden sajátságát megőrző hazánkban is és úgy általában az elbutult világban is, egyedül a Katolikus Egyház gyalázásán van a hangsúly (a reformáció évében különösen). A külső és belső a széthúzás, bizony széthúzás marad. A baj és a romlás pedig növekszik.

Egy másik honlapon jelent meg egy kis gondolatsorom az ősmagyarkodó művallásról és agitátorainak erőszakos működéséről – ez bizony létezik, támogatottságot kap, tovább rombol. Egyetlen ellenírás nem jelenik meg hivatalos orgánumon, egyetlen panaszszó nem hangzik el vezetők, vagy akár közpapok szószékéről.

S megint tovább megyek: itt a mi köreinkben sem merjük kimondani az igazságokat, csak politikai korrektséggel lavírozunk.

Nem érdemlünk mást, mint amilyen az egyházunk, amilyen a pápánk és amilyen a magyarságunk jelen helyzete.

Az Egyházért, annak megtisztulásáért, szentségéért nem imádkozik, vezekel senki – a saját ki csoportosulásainkért igen. A pápa egyeneslelkűségéért és bátorságáért nem imádkozik és vezekel senki, de a megbuktatásáért a szoba sarkában, fal felé fordulva toporzékolunk.

„Mária Országa” még a szívekben sem létezik, csak érdek-lózungokat sorjázó megnyilatkozások szalagcíme lett. Mindszenty József, Márton Áron, vagy a régebbiek közül Prohászka Ottokár és Bangha Béla nevét ajkunkra, tollunkra tűzni merő tiszteletlenség – érdek-emblémák lettek a kezünkben.

Amíg valaki, vagy valakik nem lép-lépnek ugyanarra az útra, amelyen Krisztus járt, amely az Egyházért, hitért, hazáért való vértanúsághoz vezet, addig teljesen felesleges bármiféle szócséplés, a konferenciázás, a külföldi firkálmányok fordítása, a tudományoskodó felsőbbrendűség álarca.