William Adrian püspök: Luther 450 éves évfordulójára

Luther Márton portréját megrajzolva teljesen objektív kívánok maradni, a fellelhető legelismertebb hittudósoknak a tekintélyére hivatkozva, akik között sokan vannak nem katolikusok is.



A múlt század folyamán, főleg 1883, Luther születésének 400 éves évfordulója óta, két Luthert ismerhettünk meg - az egyik egy felmagasztalt, regényes, képzeletbeli személy, és a másik pedig a valóság.

A protestáns reformáció kezdetének 450 éves évfordulója óta, amelyet ebben az évben ünneplünk [szerk. megj.: Adrian püspök 1967-ben írta ezt a tanulmányt], még mindig ezt a KÉT Luthert láthatjuk magunk előtt. Éppen a közelmúltban írta egy ökumenikus szemléletű katolikus klerikus, hogy a katolikus egyház most már elismeri, hogy Luther Mártonnal szemben helytelenül járt el, aki ugyancsak megérdemelné, hogy szentként kanonizálják. Másrészről a történelem által prezentált legtöbb tényező ettől meglehetősen eltérő képet mutat. Ezeket a Luther Mártonra vonatkozó tényeket mutatom be röviden, és mindenki döntsön maga felőlük.

Dr. Guilday, a Katolikus Egyetem egykori professzora így összegezte Luther életéről szóló munkáját:

"Luthernek a Katolikus Egyháztól történt elszakadásának az oka nem a pápasággal való szembenállása volt, hanem az a téves eszme, amely úgy tűnik, hogy a megszállottságig kísértette őt - a kísértéssel szembeni ellenállásra való teljes képtelenség. Ezért tagadta az emberi cselekedetek erkölcsi értékét - azaz az embernek azt a képességét, hogy legyőzze a bűnt - és ez vezette a jócselekedetek értéktelenségéről szóló hírhedt tanához.

Egyetlen reménye egy Istenbe vetett vak hit volt, amely Istennek a Fia, Jézus Krisztus beborította őt saját érdemeinek a köpönyegével. Ebből kiindulva facilis descensus Averni. Szembenállása minden jócselekedettel, de különösen a szerzetesi regulával és a bűnbocsánattal, minden tekintéllyel való szembenálláshoz vezetett - a püspökével és a pápáéval is."

Luther életének a tényei bizonyítják ennek az állításnak az igazságát.

Luther Márton 1483-ban született nyolc testvér közül a második legidősebbként. A mai felfogás szerint szigorúság uralkodott a családban, de ez nem befolyásolta későbbi életét, mint ahogyan néhányan állítják. Jó tanuló volt, és apja úgy döntött, hogy jogot tanuljon, amely felemelkedést fog jelenteni a szegény családnak. Tanulmányainak első négy évében Luther bölcsészetet tanult, főleg latint, görögöt, filozófiát és etikát.

Huszonkét éves korában kezdte el jogi tanulmányait, de néhány hét után abbahagyta, és úgy döntött, hogy apja akarata ellenére a szerzetesi életet választja. Luther azzal indokolta ezt a választását, hogy fél az örök üdvösség elveszítésétől - amelyet az okozott, hogy egy társa mellette lelte halálát villámcsapás következtében. Azt mondta, hogy ez égi jel volt, és fogadalmat tett, hogy ha ő életben marad, akkor kolostorba vonul. Több hittudós kétségét fejezi ki aziránt, hogy ez lett volna a valódi ok, és úgy vélekednek, hogy Luther már régóta fontolgatta ezt a lépést, és ez az epizód a fogadalommal csak segített a döntés meghozatalában. A jogi tanulmányok amúgy nem érdekelték.

Egy éves noviciátus után Luther Erfurtban, az Ágoston-rendi kolostorban tett szerzetesi fogadalmat. Néhány történész állítása szerint "ez volt élete legmeggondolatlanabb, és valószínűleg a legkomolyabb döntése", és hogy Luther semmi jelét sem adta annak, hogy papságra vagy egyházi életre szóló hivatása lenne life (Msgr. Philip Hughes, A History of the Church, Vol. III, p. 505). Kilenc hónappal később pappá szentelték, és megkezdte teológiai tanulmányait. Két év elteltével elküldték Wittenbergbe, hogy filozófiát és teológiát tanuljon.

Milyen ember volt Luther ezidőtájt? Minden forrás szerint fáradhatatlan munkás, de hangulatfüggő, félelem által vezérelt, impulzív volt. Keményen fáradozott azon, hogy igazi vallásos ember legyen, de nem találta meg azt a békét, amelyért a kolostorba lépett; továbbra is megmaradtak a korábbi évek aggodalmai, a lelke elvesztésétől való félelem. Luther gyakran beszélt az őt ért kísértésekről - amelyek közül a legrosszabb, mint mondta, nem a testi kísértés volt, hanem - "ördögi gondolatok, Isten gyűlölete, szentségtörés, kétségbeesés, hitetlenség - EZEK voltak az igazi kísértések. Bűnbánatot gyakoroltam, de a kétségbeesés nem hagyott el."

Teljesen világos, hogy Luther mentális és szellemi állapotának nagy része a kolostorában akkor tanított filozófiai és teológiai tévedésekből fakadtak. Egy "új egyházat" hirdettek, amely nagyrészt Ockham és Wyclif két évszázzadal korábbi téves tanításának az újraélesztését jelentette. Ezek az eretnekek azt tanították, hogy a Biblia a hit egyetlen forrása - és hogy Krisztus az Egyház egyedüli feje, a pápaság kizárásával.A predesztinációról is tanítottak; hogy a pap és a laikus egyenrangú - amely elméleteket Luther mind magába szívta. De Luther útkeresése hátterében mindig az állt, hogy legyőzze a kárhozattól való félelmét.

1512-ben Luthert Ágoston-rendi elöljárója beiskolázta a wittenbergi hittudományi főiskolába. Ettől kezdve gyökeres változás állt be Luther életében. Elkezdte lazán venni a lelkiéletet. "Alig van rá időm, - írta egy barátjának, - hogy az Isteni Hivatallal foglalkozzam és misét mutassak be, és aztán különös kísértéseim vannak a testből, a világból és az ördögtől eredően." Elnézést kért, hogy túlságosan elfoglalja a prédikálás, tanulás, levelekre válaszolás, adminisztratív ügyeket intézése stb. - ami sok pap lelki összeomlásának kezdő oka - "túlságosan elfoglalja" sok dolog, úgy, hogy nem tud a lelki szükségleteivel törődni.

Bár Luther később ilyen mondatokkal hozakodott elő, hogy "legyőzhetetlen érzéki vágy" és "bűnözz bátran, de higgy még bátrabban" és hogy feleségül venni (?) egy apácát a szerzetesi és papi fogadalom ellenére; bár általában a legdurvább módon beszélt általában a szexuális életről, és különösen a feleségéhez (?) fűződő kapcsolatáról - nem a teste volt az, ahol az ő igazi baja lakozott, és abban az időben majdnem megőrjítette. Hanem az intenzíven aktív képzelőereje volt az, amely olyan élénken vetítette eléje Isten haragját és a bűn büntetését, hogy alig látta a feszületet. Életének egyetlen megszállottsága tehát az volt, hogy bizonyosságot találjon arról, hogy a lelke kétséget kizáróan megmenekülésre van ítéltetve (predesztinálva) minden.

1514 körül úgy gondolta, hogy Ockham írásaiban megtalálta a megoldást a problémájára. Peter Ockham egy angol ferences szerzetes volt, akinek az írásait az Egyház 1347-ben elítélte. Tévedései elsősorban Isten természetére és az Egyház szervezetére vonatkoztak. Azt tanította, hogy egyedül az Isten akarata a lényeges, - az ember akarata nem számít. Isten azt is parancsolhatja egy embernek, hogy gyűlölje őt, és azt is, hogy szeresse; Isten kárhozatra juttathatja az ártatlant és megmentheti bűnöst. A bűn és a kegyelem létezhet együtt a lélekben. Röviden, a megmenekülés egyedül Isten akaratán múlik, teljesen mindegy, mit tesz az ember. Ezeken meditálva, Luther arra a következtetésre jutott, hogy ha Istennél LEHETSÉGES az, amit Ockham mondott, és ha ez lenne az igazi út, amelyen Isten működik, akkor az ő problémája meg van oldva; és nekilátott, hogy ennek megfelelően kidolgozza a tanait.

Miután Luther alaposan tanulmányozta Ockham tanait és s saját problémáját, a következőkre jutott: (1) Az ember az eredeti bűn miatt teljesen és örökre megromlott; ezért képtelen bármi jót is tenni, képtelen érdemeket szerezni. (2) Az ember a maga bűnösségében képtelen bármit is tenni üdvössége érdekében; de ha Krisztus érdemeit ölti magára, Isten elfogadja, mint megigazultat, és az ilyen ember akármekkora bűnt is követ el, nem fogja az ördög elvinni.

Ezekből kiindulva Luther azt állítja, hogy nem igaz az az állítás, hogy a jócselekedetek az üdvösséget szolgálják; a bűnbánat, a búcsú nemcsak felesleges, hanem szentségtörés; a könyörgő imákat és az egész szentségi rendet el kell törölni. És így az Egyházra és a papságra sincs szükség.

Ezeknek a tanoknak a védelmében tűzte ki 1517-ben Luther a Wittenberg-i templomra a 95 tézisét - benne volt a búcsú is. Így, Luther a búcsú kérdését, - ami akkor nagyon aktuális téma volt, - használta fel ahhoz, hogy a tanait közzétegye. NEM ez az epizód volt a kezdete az Egyház elleni támadásnak; már 200 éve érlelődött. Luther csupán a keresztény világ arcába vágta a kereszténységről elképzelt új verzióját. Jóval azelőtt, hogy Róma 1521-ben ünnepélyesen elítélte Luther tanait, ezeket a tanokat a keresztény világ összes egyetemén megvitatták. Ebben az időben Luthernek nem állt szándékában elszakadni a Katolikus Egyháztól. Amikor 1520-ban Luthert X. Leó pápa maga elé hívatta, hogy számon kérje rajta az eretnekségeket, ezt felelte: "Isten és ember előtt, sohasem állt szándékomban sem a Római Egyházat, sem a pápát támadni, és ma még kevésbé szándékozom ezt tenni."

De 1517-ben Luther tanítása még nem volt teljes. Talált számára egy BÁZIST - bizonyos TEKINTÉLYEKET. Mivel Arisztotelész filozófiája, Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás teológiája sehogyan sem fért bele a kereszténységről alkotott elképzelésébe, eltörölte őket, mint "divatjamúltakat", és a misztikusok tanításait vette elő. Ez nagyon veszélyesnek bizonyult az élénk képzelőerejű Luther számára, mint ahogyan mindenki számára nagyon veszélyes, akinek a hite nem az Egyház tanításának szilárd talaján áll. Luther ezt így fejezte ki: "A kereszténység nem egyéb, mint annak az ÉRZÜLETNEK a folyamatos gyakorlása, hogy bár elkövettél bűnt, de nem vagy bűnös, mert a bűnödet magára vállalta Krisztus", ami azt jelenti, hogy "Krisztus beborít érdemei köntösével, nem a tiéddel, mert neked nincs." Ezután idézte Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt leveléből a híres mondatát (3:28): " 8Mi azt valljuk, hogy az ember egyedül a hit által válik igazzá".

Ebben két alapvető hiba volt. (1) az "egyedül" szó nincs benne az eredeti Szentírásban. (2) Kivette a mondatot a szövegkörnyezetből, mint ahogyan sok szekta is teszi, és nem veszi figyelembe azokat a szövegrészeket, amelyek világosan állítják, hogy NEM EGYEDÜL A HIT, hanem a JÓCSELEKEDETEK IS szükségesek az üdvösséghez. Például, Krisztus ezt parancsolta Máté 19:17-ben: " Ezért, ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsokat." Amikor valaki Luthert Szent Jakab leveléről kérdezte, aki kijelentette, hogy a "hit tettek nélkül halott", Luther azt válaszolta, hogy "az nem hiteles."

Ugyanúgy nem állja meg a helyét az a legenda sem, hogy Luther volt az első, aki német nyelvre fordította le a Bibliát és adta a nép kezébe. Luther valóban készített egy Biblia másolatot azalatt a tíz hónap alatt, amíg inkognitóban Wartburg várában élt attól való félelmében, hogy megölik az ellenségei, de nagy valószínűséggel egy régi német Bibliát másolt le. Nem az eredeti görög vagy héber nyelvű biblia fordítása volt, hiszen Luther nem igazán bírta ezeket a nyelveket - és nem akadt neki segítsége sem. Inkább az tűnik valószínűnek, hogy Luther akart egy olyan Bibliát, amely megfelel az ő új tanításának, ezért megváltoztatott illetve elhagyott belőle részeket - írt egy újat.

Ahogyan telt-múlt az idő, Luther egyre merészebb, büszkébb és közönségesebb lett. Úgy gondolta, hogy sugalmazást kapott és csak Ő mond igazat. Amikor Leó pápa 1521-ben kiközösítette, nagyon megharagudott a pápaságra, és az ördög ügynökének - Antikrisztusnak - nevezte, és nyilvánosan elégette a dokumentumot.

Luther számára az Egyház láthatatlan - teljességgel spirituális, és csak azokból a kevesekből áll, akik az üdvösségre vannak PREDESZTINÁLVA, és csak Istennek vannak alávetve; a pápaságot és a hierarchiát az ördög hozta létre, amelyeknek nincs hatalmuk sem törvényeket hozni, sem azokat betartatni. De mivel a hívek hitbeli és erkölcsi irányítására és a hatalom gyakorlására kell valamilyen forrás, Luther ezeket az előjogokat az uralkodó hercegek - az állam - kezébe helyezte. De milyen hatalomról van is szó? LUTHER HATALMÁRÓL. Az állam az Isten egyedüli ügynöke, mondta; ez a legfelsőbb; az Egyházat irányító törvényeket hozhat és megszüntethet; bármilyen jogsértést megbüntethet, akár halállal is. VIII. Henrik király Luther tanítása szerint járt el.

Mivel az ember teljesen romlott, jócselekedekkel nem tud semmit tenni üdvössége érdekében; ezért nincs szükség a szentségekre sem és a papokra sem. "A mise egyszerűen egy ördögi gonoszság" állította Luther. Hasonlóan, mivel az embernek nincs szabad akarata az örök élete érdekében dönteni, a parancsolatokra semmi szükség: majd az Isten eldönti, hogy üdvözíteni akar-e valakit. Egyedül a hit ment meg; de azt, hogy hogyan sajátíthatják el ezt a megmentő hitet, Luther sohasem fejtette ki világosan azonkívül, hogy azt mondta, hogy az embernek addig kell hinnie, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy meg van mentve - minden az érzülettől függ - semmi sem bizonyos.

Az erkölcsi magatartásában is és a tanításában is Luther durvaszájú, trágár, sőt, obszcén volt. A legtöbb történész megtagadta, hogy leírja a szavait. A "bűnözz bátran, és higgy még bátrabban" jelszava megadja a kulcsot ehhez a gondolkodásmódhoz. Azt tanácsolta a papoknak és az apácáknak, hogy házasodjanak meg, mint ahogyan ő is tette; sürgette az államot, hogy zárassa be a kolostorokat és a konventeket és sok állam meg is tette. Azt hirdette, hogy a házasságon kívüli szüzesség utálatos dolog - hogy a szüzességi fogadalom rosszabb, mint a házasságtörés. Támogatta a házasságon kívüli együttélést és a férjek számára az erkülcstelenséget - a férj kedve szerinti válást is és újraházasodást is.

Az "Asztali beszélgetésekben" tréfásán beszélt hat gyermeke anyjával folytatott szexuális kapcsolatáról. "Bevallom", írja "hogy valaki többször le megnősüljön, mert ez nem mond ellent a Szentírásnak. - Én a magam részéről nem tudok és nem is akarok tartózkodni a tisztátalanságtól."

Csaknem valamennyi történész egyetért abban, hogy Luther volt a felbujtója a szörnyű parasztfelkeléseknek, amit ő el is ismert. Több, mint 100 000 parasztot megöltek, de Luthernek nem esett bántódása. Egyik történész megjegyzi, hogy ezt az eseményt Bora Catherine-nel kötött esküvőjével ünnepelte meg.

Néhányan azt állítják, hogy megreformálta az Egyházat; NEM reformálta meg - megpróbálta LEROMBOLNI amennyire csak bírta, és rosszabb erkölcsi és spirituális rendet hagyott maga után. Kétségtelen, hogy az Egyháznak szüksége volt reformokra, és Luther jót tett az Egyháznak, amennyiben prédikációi és beszédei felébresztették a pápát és a püspököket, ami a Trentói Zsinatot eredményezte. Az a tény sem Luthert igazolja, hogy az Egyház mintegy 400 szektára bomlott szét, amelyek mindegyike azt állítja, hogy az ővé az igazi Egyház, amelyet Krisztus alapított.

Élete vége felé Luther több betegségtől is szenvedett; tele volt bűntudattal és sokszor dührohamai voltak, nem kímélve sem a feleségét (?), sem a barátait. Egyik nagy bánata volt, hogy 15 éven keresztül misét mondott. Utolsó beszédében élesen bírálta azokat a szerzeteseket, akik megtagadták a habitusuk eldobását. Halálos ágyán egyik tanítványának a kérdésére válaszolva mondta, hogy kitart a tanítása mellett. Az ágya mellett a falon az orvos ezt a latin feliratot találta:

"Amíg éltem , én voltam a pestised, amikor meghalok, a halálod leszek, ó Pápa".

"A legkevésbé sem volt szent"- mondta egy angol protestáns püspök Lutherról, - "aligha érdemes jelölt az oltárra emelésre." Egyetért Ön ezzel?

forrás: http://thewandererpress.com