Pater Anonymus: Nocsak-nocsak!

Néha még szabad katolikusnak lenni?

Ferenc pápa szeptember 28-i, Szent Márta-házban mondott homíliája meglepetést okozott. Többek között így szólt:

„…Nekünk kell, hogy úgy mondjam »megkeresztelnünk« a sebünket, vagyis nevet adni neki – figyelmeztetett a pápa. – Hol van a sebed? »De atyám, hogy tudom előszedni?« Először is imádkozz: »Uram, kegyelmezz nekem, bűnösnek!« Az Úr pedig meghallgatja az imádat. Aztán vizsgáld meg az életed. »Ha nem látom, hol van és milyen az a fájdalom, honnan jön ez a tünet, akkor mit csináljak?« Kérj segítséget valakitől, hogy kijöjjön; hogy előbukkanjon a seb, és aztán adj neki nevet. Nekem azért van lelkifurdalásom, mert ezt a konkrét dolgot csináltam. Ilyenkor vagyunk igazán alázatosak az Úrral, és az Úr meghatódik a konkrétum előtt. Gondoljunk a gyermekek konkrét gyónásaira. Arra, hogy elmondjuk, mit tettünk, hogy előjöjjön az igazság. Így gyógyulunk meg.” – „Sajátítsuk el a tudományt, a bölcsességet ahhoz, hogy önmagunkat tudjuk vádolni – javasolta Ferenc pápa. – Én vádolom önmagam, érzem a seb fájdalmát, mindent megteszek, hogy rájöjjek, honnan jön ez a tünet, aztán vádolom önmagam. Ne féljünk a lelkifurdalástól: az üdvösség jele. Félni attól, hogy elfedjük, meghamisítjuk, eltitkoljuk, elrejtjük… Azt igen, de legyünk világosak. És akkor az Úr meggyógyít minket.”

Szeptember 29-én pedig ezeket mondta az evangelizációról:

„…Az evangelizálás természeténél fogva Isten népéhez tartozik” – „…Fontos tehát behatolni az emberek szívébe, hogy fölfedezzük azt az Isten-élményt, ami segít, hogy nyugodtan nézzünk előre, ugyanakkor az Isten utáni vágyakozást is, amely nyugtalanít sokakat, akik a közöny mélységébe hullva nem tudják értékelni az életet. De ha befogadnak a szívükbe, el tudjuk vinni nekik az evangelizálás örömét."

A napokban kerestem a könyveim között egy bizonyos téma különböző megvilágításai után kutatva. Két könyv került a kezembe – az egyik tudatos választás volt – Thomas Merton-nak A csend szava című könyve volt, amelyben a bűnbánatról és a bűntudatról elmélkedik egy rövid kis bekezdésben. A bűnbánat „még csak-csak rendben volt” az ateista újságíróból lett, keleti vallások után is érdeklődő trappista szerzetes, ám a bűntudat gondolatát addig tépkedi, míg az olvasóban a freud-i visszhangok szólalnak meg.

Aztán egy másik könyv is kezembe akadt, a legalsó polcra helyezett „zsinati teológia gyöngyszemei” közül: Karl Rahner A hit alapjai című írása volt. Beleolvasgattam és eszembe jutott Prohászka püspök félreértett és indexre tett művének címe: A modernizmus túlhajtásai. Valójában Rahner nem egyszerűen modernista volt, hanem (Carlo Maria Martini bíborossal együtt) sátáni mestere a hozzá hasonlóknak. Ő találta ki az „anonim keresztények” kétséges (akarom mondani buta) teóriáját, de rá inkább azt kellene mondani: anonim ateista. Sőt… Nála nem a Szentírás és a Szenthagyomány az összehasonlítási alap, hanem a protestantizmus, vagy más vallások nézetei. A katolicizmus nem létezik Rahner számára. Ahogyan „kikészíti” a dogmákat, arra még Loisy abbé és társai is csettintenének. Sok zsinati teológusnál, vagy a zsinati határozatokat megszavazó püspöknél, illetve a kihirdető pápáknál – talán tisztességes megállapítás, hogy – komolyan hittek abban, hogy jó, amit csinálnak. Kivéve természetesen azokat a szabadkőműves hangadókat, akik tervszerűen szabotálták a zsinat eredeti gondolatkörét.

Miért is írom le ezt az könyv-esetet?

A Ferenc pápától fent idézett szövegrészletek sejteni engedik, hogy bár Ferenc is a fentebb nevezett „hívő zsinatisták közül való”, időről-időre néhány mondata elárulja, hogy járt még rendes hittanórára is gyerekkorában. Nem sokkal pontifikátusa kezdete után szigorúan a misszionálás ellen nyilatkozott, mondván: be kell fejezni a térítést! Azt hiszem Agatha Christie krimi-író fantáziája is kevés lenne megfejteni Ferenc hinta-taktikájának gyökerét. Egyszer ultramodernista, máskor már-már katolikus. Tudom, ez a kérdésfelvetés bizonyos magyarázatot lel abban a tényben, hogy jezsuita – akikről a régi vicc szerint még a Jó Isten sem tudja, hogy mi jár a fejükben. Sőt a Jézus Társasága, ma kifejezetten Anti Jézus Társasága – avagy ahogyan szintén régi papi vicc mondja: vagy az első, vagy az utolsó társaságbéliek (t.i.: elsők voltak az istálló barmai, az utolsók pedig a latrok.)

Ezen gondolatsor végére illenek az Úr Jézus ismert mondásai: „Mózes tanítószékében farizeusok ülnek… tegyétek amit mondanak, de a tetteiket ne kövessétek!” Az Úr Jézus tanításából nem lehet kihagyni – még a modernisták sem merik ezt tenni – a sokszor felhangzó figyelmeztetést: „tartsatok bűnbánatot!” – illetve: „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!”