Schneider püspök Seifert professzorról,

Caffarra bíborosról és az ellenállás

kötelezettségéről

Maike Hickson (MH): Josef Seifert professzorral együtt Ön is aláírta a Hívek felhívását az Egyháznak a házasságra vonatkozó hagyományos tanítását megerősítendő. Josef Seifert professzort spanyol érseke eltávolította a spanyolországi granadai Nemzetközi Filozófiai Akadémia Dietrich von Hildebrand tanszékéről - kifejezetten ellenségesen viszonyulva Seifert professzornak az Amoris Laetitia bizonyos állításait érintő kritikájához. Szeretnénk megkérdezni az Ön véleményét erről a büntető intézkedésről, amelyet azzal indokoltak, hogy Seifert professzor aláásta a Katolikus Egyház egységét és megzavarta a híveket.

Bishop Athanasius Schneider (BAS): Josef Seifert professzor nagyon sürgős és dicséretreméltó feladatot teljesített, amikor nyilvánosan és tiszteletteljesen kritikus kérdéseket fogalmazott meg az Amoris Latitia pápai dokumentum nyilvánvalóan kétértelmű állításaival kapcsolatosan, tekintettel arra, hogy ezek az állítások erkölcsi és tanbeli anarchiát okoznak az Egyház életében. Anarchiát, amely már mindannyiunk szeme előtt kibontakozik, és amit nem tagadhat le senki, aki még használja a józan eszét, igaz hite van és becsületes. A Seifert professzorral szemben egy egyházi hivatal által foganatosított büntető intézkedés nemcsak hogy igazságtalan, hanem végül is az igazságtól való menekülést fejezi ki, egy objektív vita és párbeszéd visszautasítását, miközben ugyanakkor a párbeszéd kultúráját hirdetik fennhangon napjaink Egyházának életében. A klérus ilyen hozzáállása egy olyan igaz katolikus értelmiségivel szemben, mint amilyen Seifert professzor, Nagy Szent Vazul szavaira emlékeztet engem, amelyekkel leírt egy hasonló, IV. századbeli történetet, amikor ariánus klerikusok foglalták el a püspöki székek nagy részét: "Manapság egyetlen egy vétket büntetnek nyomatékosan - az atyáktól áthagyományozott tanítás pontos követését. Ezért az igaz istenfélőket elűzték otthonaikból és a sivatagba száműzték. A vallásos nép hallgat, de minden Istent káromló beszéd elszabadult." ” (Ep. 243).

MH: Amikor az Egyház egységéről beszélünk: mi ennek az egységnek az alapja? Folytathatunk-e mindenféle ésszerű és körültekintő vitát a hitet és a tanítást illetően - ha ezek különböző és nem összemérhető tanításból származnak - úgy, hogy nem okozunk vele szakadást az Egyházon belül?

BAS: Az Egyház hiteles egységének alapja az igazság. Az Egyház természete szerint "az igazság oszlopa és biztos alapja" (1 Tim. 3: 15). Ez az elv folyamatosan érvényes az apostolok korától kezdve és objektív kritériuma ennek az egységnek: "az evangélium igazságát jelenti" (ld. Gal. 2: 5.14). II. János Pál pápa azt mondta: "A szeretetben való egység mellett és felett az igazságban való egység mindig sürgető szükség a számunkra" (A Latin-Amerikai püspökök harmadik általános konferenciája, Puebla, 1979. január 28.). Szent Iréneusz gondolata: "Az Egyház egy lélekkel és egy szívvel hiszi, hirdeti, tanítja és hagyományozza az utókorra a Hit igazságait, tökéletes harmóniában, mintha csak egyetlen szája lenne" (Adv. haer., I, 10, 2). Az Egyház életének kezdetén Isten megmutatta nekünk a hit védelmének kötelességét, amikor az az Egyház bármely tagjának a részéről veszélybe kerül, még akkor is, ha az Egyház Legfelsőbb Pásztoráról van szó, mint ahogyan az Szent Péter idejében is történt Antióchiában ( Gal. 2: 14). A testvéri korrekció elve Egyházon belül mindig is érvényben volt, még a pápa ellen is, és ez az elv ezért napjainkban is érvényes. Szerencsétlenségünkre napjainkban azokat, akik ki merik mondani az igazságot, - még akkor is, ha az Egyház Főpásztora iránti tisztelettel teszik is, - az egység megbontójának tekintik, - hasonlóan Szent Pálhoz, aki ezt mondta: "Vajon ellenségetek lettem azzal, hogy igazat mondtam nektek?" (Gal. 4: 16).

MH: Sok főpap most és a közelmúltban a skizmától való félelmében csendben marad, amikor nyilvánosan a Ferenc pápának a házasságra vonatkozó tanítása ellen emelt vádakról kérdezik őket. Mit mondana Ön ezeknek a papoknak a hallgatásukat illetően?

BAS: Először is azt kell szem előtt tartani, hogy a pápa az Egyház első szolgája (servus servorum). Ő az első, akinek példamutató módon engedelmeskednie kell a változtathatatlan és állandó Tanítóhivatal igazságainak, mert ő a katolikus hit elődeitől kapott igazságainak csak egy adminisztrátora, nem pedig tulajdonosa. A pápa sohasem állhat az áthagyományozott állandó igazságok és a rájuk való hivatkozások ellenében úgy, mintha egyeduralkodó lenne, azt mondván, hogy "Az Egyház én vagyok" (XIV. Lajos francia királyhoz hasonlóan: “L’état c´est moi”). XVI. Benedek pápa talpraesetten megfogalmazta: "A pápa nem egy olyan abszolút egyeduralkodó, akinek a gondolatai és óhajai törvények lennének. Éppen ellenkezőleg: A pápai hivatal garancia a Krisztus és Igéje iránti engedelmességnek. Nem hirdetheti saját elképzeléseit, hanem szorosan kötnie kell magát és az Egyházat Isten igéjének a betartásához minden olyan kísérlet ellenében, amely adaptálni vagy felhígítani akarja, és küzdenie kell az opportunizmus minden formája ellen. " (Homília, 2005. május 7.) A püspökök nem a pápa alkalmazottai, hanem Isten által rendelt segítői, bár jogilag neki vannak alárendelve, de mégis kollégák és fivérek. Amikor a pápa széles körben terjeszt egy nyilvánvalóan hitbeli tévedést és a szentségek súlyos megsértését (mint amilyen a bűnbánatot nem mutató házasságtörőknek a szentségek kiszolgáltatása), a püspökök nem maradhatnak csendben, mint szolgalelkű alkalmazottak. Az ilyen magatartás a péteri hivatal súlyos felelőssége iránti nagymértékű közömbösséget mutat és ellent mond a püspöki kollegialitás szellemiségének és a Péter utóda iránti igaz szeretetnek. Utalhatunk Poitiers-i Szent Hilarius szavaira, amelyet a IV. század nagy tanbeli zűrzavara idején mondott: "Manapság hamis jámborság ürügyén, az evangélium megtévesztő hirdetése közepette néhányan megpróbálják elárulni A mi Urunk Jézus Krisztust. Én az igazságot hirdetem, azért, hogy a mindnyájunk által elszenvedett zavar okát mindenki tudomására hozzam. Nem maradhatok csendben." (Contra Auxentium, 1, 4).

MH: Térjünk vissza Seifert professzornak az Amoris Laetitia-ra vonatkozó udvarias kritikájára. 2017. augusztus cikkében felteszi a kérdést, hogy vajon ha azt állítjuk, hogy az, hogy esetenként az elvált és "újraházasodott" párok fenntarthatják szexuális kapcsolatukat az ebből az új kapcsolatból származó gyermekeik java érdekében, nem feltétlenül vezet oda, hogy nincs többé halálos bűn egyáltalán; vagyis, hogy sok esetben a halálos bűn bizonyos esetekben Isten szemében megszűnik bűnnek lenni. Seifert professzor ezt a logikát "erkölcsi atombombának" látja, amely erkölcsi relativizmushoz vezet. Egyetért vele ebben?

BAS: Tökéletesen egyetértek Seifert professzorral ebben a kérdésben, és melegen ajánlom másoknak is, hogy olvassák el ezt a tanító cikket, aminek a címe: "A tiszta logika a Katolikus Egyház teljes erkölcsi tanításának a lerombolását fenyegeti?" " Athanasius és napjaink Egyháza" c. könyvében Rudolf Graber regensburgi püspök ezt írta 1973-ban: "Ami 1600 évvel ezelőtt lejátszódott, az történik ma napjainkban, de két vagy három különbséggel: Alexandria ma az Egyetemes Egyház, amelynek a stabilitása megingott, és amit abban az időben fizikai erővel és kegyetlenséggel tettek, azt ma más szinten végzik. A száműzetés helyett napjainkban mellőzés, hallgatásra ítélés van, ma karaktergyilkossággal ölnek." Ez a leírás tökéletesen illik Seifert professzor esetére.

MH: Ön egy totalitárius országban nőtt fel, mi a véleménye a tudomány szabadságáról Spanyolországban , ahol egy nemzetközileg elismert professzort elmozdíthatnak egyetemi pozíciójából csupán csak azért, mert kérdéseket mert feltenni, udvarias kérdéseket egy pápai dokumentumot illetően, és rámutatott az egyes állításaiban rejlő esetleges veszélyekre?

BAS: Évtizedeken át az Egyházban politikailag korrekt és a "jó modor" jele volt a teológiai beszédek, viták és kutatások szabadságát hirdetni és népszerűsíteni, olyannyira, hogy a gondolkodás és a szólás szabadságának a hangoztatása szlogenné vált. Ugyanakkor azt a paradoxont figyelhetjük meg napjainkban, hogy ezt a szabadságot éppen azoktól tagadják meg az Egyházban, akik napjainkban tiszteletteljesen és udvariasan felemelik szavukat az igazság védelmében. Ez a bizarr helyzet engem arra a dalra emlékeztet, amelyet a kommunista iskolában énekeltünk gyermekkoromban, amely így szól: "A Szovjetúnió az én szeretett hazám, és nem ismerek még egy olyan országot a világon, ahol az ember ilyen szabadon lélegezhet."

MH: Mondana néhány szót arról, amit Carlo Caffarra bíboros személyesen Önnek mondott az Egyház jelenlegi válságát illetően, amely szavak valamiképpen az ő egyfajta örökségének tekinthetők?

BAS: Mindössze kétszer beszéltem Caffarra bíborossal. Még ezek a rövid találkozások és beszélgetések is mély benyomást gyakoroltak rám. Őt Isten igaz emberének ismertem meg, a hit emberének, a természetfeletti látásmód emberének. Az igazság mély szeretetét láttam benne. Amikor arról beszéltem vele, hogy a házasság feloldhatatlansága és a szentségi házassági kötelék szentsége elleni széleskörű támadás ellenében a püspököknek fel kell emelniük a szavukat, ezt mondta: "Ha mi, püspökök tesszük ezt, senkitől és semmitől nem kell félnünk, nincs veszítenivalónk." Egyszer egy mélyen hívő és nagyon intelligens USA-beli katolikus hölgynek elmondtam Caffarra bíboros fenti szavait, nevezetesen, hogy a püspököknek nincs semmi veszítenivalójuk , ha kimondják az igazságot. A hölgy ezekkel a felejthetetlen szavakkal válaszolt: "Minden el fognak veszíteni, ha nem teszik meg ezt."

MH: Helyesli-e azt, hogy más bíborosok - mint például Christoph Schönborn vagy Óscar Rodrígez Maradiaga bíboros - elmarasztalják a négy bíborost a dubia nyilvánosságra hozataláért?

BAS: A dubia megfogalmazása és közzététele a négy bíboros részéről nagyon nagyszerű tett volt, és bizonyos értelemben történelmi tett is volt, megtisztelve vele a bíborosi szent kollégiumot. A jelen helyzetben a szentségi házasság szentségét és feloldhatatlanságát ássák alá, és a gyakorlatban, a nem bűnbánó bűnösök szentségekhez járulásának irányadó engedélyezésével a házasságot, a bűnbánatot és az Eucharisztiát tagadják. A tét végső soron az isteni parancsok és az egész erkölcsi törvény érvényessége, mint ahogyan Seifert professzor helyesen állapította meg a fent említett cikkében, és amelyért őt sűlyosan megbüntették. Összehasonlíthatjuk a helyzetet egy hajó helyzetével, amely a viharos tengeren hánykódik, és a kapitány nem számol a nyilvánvaló veszéllyel, és közben a tisztjeinek a többsége csendben van, mondván: "Minden rendben van a süllyedő hajón." Ha ebben a helyzetben a hajó tisztjeinek egy kis része felemeli a hangját az utasok biztonsága érdekében, furcsa módon és igazságtalanul kritizálják őket a kollégáik, mint ravaszkodókat vagy kártevőket. Még ha a kapitány is zavarónak ítéli meg ennek a kevés tisztnek a hangját, hálásan meg fogja nekik köszönni később, amikor ő is észreveszi szemtől szemben a veszélyt , és amikor megjelenik majd az Isteni Bíró előtt. És a veszély elmúltával ugyancsak hálásak lesznek az utasok és a Történelem. A bátor cselekedet és annak a kevés tisztnek a neve mint önzetlen és hősies tett fog fennmaradni; és nem fog fennmaradni azoknak a tiszteknek a neve, akik tudatlanságból, vagy opportunizmusból, vagy szolgalelkűségből hallgatásba burkolóztak, vagy éppen abszurd módon azokat kritizálják, akik menteni akarják a süllyedő hajót. Ez nagyjából megfelel a mostani helyzetnek, ami a dubia és a négy bíboros körül történik. Emlékeztetnünk kell Nagy Szent Vazul szavaira, amelyeket az ariánus válság idején mondott: "A hatalmon lévő emberek félnek beszélni, azok, akik emberi érdekből jutottak hatalomhoz azoknak a rabszolgái, akik az előmenetelüket egyengették. És most a hit tanításának (az ortodoxiának) a védelmezését egyes helyeken úgy tekintik, mint egy lehetőséget a kölcsönös támadásra; és az emberek eltitkolják privát rosszindulatukat és azt mondják, hogy mindez az ellenségeskedés az igazság érdelében történik. És eközben a hitetlenek nevetnek; a gyenge hitűek meginognak; a hit bizonytalanná válik; a lelkek tudatlansággal vannak átitatva, mert a szócsalók az igazságot majmolják. A laikusok legjobbjai elkerülik a templomokat, amelyek a vallástalanság iskoláivá váltak, és a sivatagban könnyekkel a szemükben az égnek emelik kezüket Istenhez. A hitet az Atyáktól kaptuk; a hit, amit ismerünk, az apostolok kézjegyével van ellátva; azt a hitet is, amit elfogadunk, és azt is, amit a múltban kanonikusan és törvényszerűen kihirdettek" (Ep. 92, 2).

MH: Most, mivel már csak két dubia-bíboros maradt - Carlo Caffarra és Joachim Meisner bíborosok halála után - mi az Ön reménye, hogy a többi bíboros közül ki mer majd előlépni és betölteni a helyüket?

BAS: Remélem és bízom benne, hogy több bíboros is, a viharos tengeren hánykódó hajó tisztjeihez hasonlóan , fel fogja emelni hangját a Négy Bíborosé mellé, függetlenül attól, hogy dicséretet vagy szemrehányást kapnak érte.

MH: Általánosságban mit tehetnek a katolikusok - mind a laikusok, mind a klerikusok - , ha nyomás alatt vannak az Amoris Laetitia bizonyos ellentmondásos aspektusait tekintve, például az "újraházasodott" elváltakat és az ő szentáldozáshoz járulásukat illetően.? Mi lesz azokkal a papokkal, akik visszautasítják ezeknek az "újraházasodottaknak" az Oltáriszentség kiszolgáltatását? Mi lesz azokkal a laikus katolikus tanárokkal, akiket azzal fenyegetnek, hogy eltávolítják őket a katedráról, mert kritikával illették az Amoris Laetitia-t? Mit tehetünk most mi mindnyájan, amikor lelkiismeretünkben szembekerülünk azzal, hogy vagy eláruljuk a Mi Urunk tanítását vagy határozottan megtagadjuk az engedelmességet elöljáróinknak?

BAS: Amikor a papok vagy a laikusok hűségesek maradnak az Egyház állandó, megváltoztathatatlan tanításához és ennek a gyakorlatához, egységben vannak az elmúlt 2000 év összes pápájával, ortodox püspökével és szentjeivel, különleges egységben Keresztelő Szent Jánossal, Morus Szent Tamással, Szent John Fischer-rel és az összes elhagyott házastárssal, akik hűségesek maradtak a házasságkötéskor tett esküjükhöz, elfogadva a mértékletes életet, hogy ne sértsék meg Istent. A 2000 év óta állandóan, ugyanabban az értelemben és jelentéssel (eodem sensu eademque sententia) hangoztatott és az ennek megfelelő gyakorlat nagyobb erejű, mint a házasságtörőket a Szentáldozáshoz engedő disszonáns hang és gyakorlat, még ha maga a pápa vagy a megyéspüspök támogatja is ezt a gyakorlatot. Ebben az esetben az Egyház állandó tanítását kell követnünk, mert itt az igaz hagyomány működik, az "elhunytak demokráciája" , ami azt jelenti, hogy a bennünket megelőzők többségének a hangja. Szent Ágoston a hagyományt tagadó, téves donatista újrakeresztelést és az újraszentelést illetően azt felelte, megerősítve, hogy az Egyház megváltoztathatatlan tanítása az apostolok kora óta megfelel az egész világ biztos ítéletének: "Az egész világ ítélete a helyes." “Securus judicat orbis terrarum” (Contra Parmenianum III, 24). Ez azt jelenti, hogy az egész katolikus tradíció ítél biztosan és helyesen az olyan kérészéletű és összefabrikált gyakorlattal szemben, amely egy lényeges pontban ellene mond minden idők Tanítóhivatalának. Azok a papok, akiket most az előljárójuk arra kényszerít, hogy szolgáltassák ki az Oltáriszentséget a bűnüket meg nem bánó házasságtörőknek, vagy egyéb notórius vagy nyilvános bűnösnek, ezzel a szent meggyőződéssel feleljenek : "A mi viselkedésünk megfelel annak a viselkedésnek, amelyet az egész Katolikus Egyház tanúsított kétezer éven át." ; "Az egész világ ítélete a helyes ítélet", “Securus judicat orbis terrarum”! Boldog John Henry Newman mondta az Apologia pro sua vita-ban: "A megfontolt ítélet, amelyen az egész katolikus Egyház nyugszik és pihen, tévedhetetlen előírás és végső szó minden időleges újdonsággal szemben." Ezért a jelen történelmi kontextusban a papok és hívek mondhatják egyházi elöljáróiknak és püspökeiknek, mint ahogyan szeretettel és tiszteletteljesen a pápának is, azt, amit Szent Pál mondott: " Az igazság ellen nem tehetünk semmit, csak az igazságért. Örülünk, hogy gyöngék vagyunk, csak ti legyetek erősek. Imádkozunk is tökéletesedésetekért. (2 Cor. 13: 8).