Pater Anonymus: Quo vadis Domine?

A Szenthagyomány tudtunkra adja az ősegyház meghatározó eseményét: Péter menekül, de Jézus újra halni készen az aréna oroszlánjai, a Nero-i mulatságokat megvilágító fáklyaként égő vértanúk sora, az új Golgota felé veszi lépteit.

A történelem ismétli önmagát? Soha nem fogadtam el igazán ezt az állítást, inkább úgy fogalmaztam meg magamnak, én szajkózom újra a történelem „jól bevált, vagy gyalázatos” adatait. Kétezer év alatt – és ma mindennap – szembetalálkozom menekülésemben az értem újra halni kész Krisztussal. Ám nekem van-e annyi erőm, hogy megkérdezzem (sejtve az igazságot): hová mész Uram? Inkább nem teszem fel a kérdést, ráhagyom: a Te dolgod Uram.

Kétezer év alatt – és ma mindennap – Pétertől kezdve mindenki menekül és nem hajlandó a szembejövővel szóba állni. Ne kelljen hallani, hogy helyettem és értem… Ott, akkor a kis galileai halász, még mert kérdezni… Lehet, hogy nem is hallotta tisztán Jézus szavát, hanem megint a kakasszót, mint évekkel korábban azon a Nagycsütörtök éjjelen. Ama éjjeli kakasszó miatt – ahogy a Szenthagyomány mondja – barázdákat vágott arcán a sok bánatkönny. E találkozás eredménye pedig: nem tartja magát még arra sem érdemesnek, hogy úgy feszítsék keresztre, mint a Mestert, hanem kéri, fejjel lefelé függhessen a szégyenfán.

Én pedig – kétezer éve sok-sok társammal együtt – menekülök a kakasszók, a barázdáló könnyek, a kérdések és válaszok elől. A Te dolgod Uram… Hiszen rettegek Temiattad a megszólások oroszlánfogai, a gyűlölködések égő tüze, a napi Golgota-lépcsők miatt – mert a Téged megvető világgal együtt fejreálltam.

Quo vadis Domine? A legújabb-kori – már nem is annyira szent – hagyomány szerint a kis galileai halász kérdése (a sírja fölött magasodó roppant kupola alatt) másként hangzott el csaknem háromezer ajakról: hová megy a világ? Akár azt is kérdezhették volna: melyik úton kerülhetünk ki Téged, a Golgotádat? A kis galileai halászbárka nem rendelkezik luxuskabinokkal, nem találkozhatunk a fedélzeten vadidegen „evangéliumokkal”. Az új Titanic báli zajában nem kérdezzük a táncpartnertől: olyan ismerős vagy, nem te fogtad a korbácsot a helytartóság udvarán, akkor niszán hónap egyik estelén?

Nem kérdezem: az ott a Golgota? S meg sem hallom, amikor azt felelik: az nem a Golgota, hanem az örök halált hozó hitetlenség jéghegye. Jéghegy? Ugyan már, hiszen az csak egy kis fehér kupac. S a kis fehér kupac alatt meghúzódó hitetlenségből, erkölcstelenségből, árulásból, közömbösségből összetömörödött roppant erő léket vág rohanó élet-Titanicom páncélján. Halálos fagy, dermesztő mélység – evilág óceánja.

Verejtékben, könnyben riadtam fel, még a jeges örvény fölött ott szólt a halálig kitartó zenekar árva dallama: Közelebb, közelebb Uram Hozzád…

Quo vadis Domine? Had’ kövesselek… nem akarok idegen és halálos utakra térni… nem akarom a hitet elveszíteni… nem akarok teológiákat, filozófiákat ismerni – csak Téged. Vezess vissza az Utolsó vacsora termébe, mosd meg a fejemet és a lábamat, add Megtört Testedet és Kiontott Véredet, hogy vágjon barázdát arcomon a bánatkönny, hogy a fejreállt világ ellenében világító-égő fáklya legyek.
Vezess vissza üres sírodhoz, hogy „lássak és higgyek”. Vezess vissza Önmagadhoz – mindnyájunkat, akik Misztikus Tested tagjai vagyunk.