Bálint Zsolt: Jövőkép: szentségi élet

Pár évszázad és nyoma se lesz az Isten által teremett világnak. Az emberiség saját önző tevékenységébe veszve, reménytelenül kusza kapcsolatok hálózatában él. És már önmaga se az, akit az Isten megteremtett, férfinak és nőnek. A gépek által szabályozott környezetben különféle „fejlesztések” által felismerhetetlen nemű és személyiségű szupermenek küzdenek nagy önfeláldozással az emberi jogok világméretű megvalósításáért.

Ami az isteni teremtésből megmarad, azt elzárt területeken, pénzért mutogatják. Növények és állatok, kalickákban, üvegházakban egymástól elkülönítve tengetik életüket. Már senki se tudja mi volt az eredeti hivatásuk az élők szövetében. Kiválasztott emberek egy csoportja azzal foglalkozik, hogy ezt próbálja kitalálni, és genetikai állományaikat arra használni, hogy az emberiség számára valamiképpen hasznosíthatók legyenek. Egy másik csoport hangosan azon jajong, hogy ezek az élő organizmusoknak joga van a szabad élethez. De nem képes felismerni, hogy minden, ami él, az az ember rabságában sínylődik. Akárcsak maga az ember.

Ebben a világban nincs rend. Ezért nincsenek évszakok. Se nappal se éjjel. Nem látják a Napot, a Holdat, se a csillagokat. Nincsenek felhők, nincs alkonyat sem. Minden kiegyenlítetten és unalmasan folyik, energiatakarékosan olyan organizmusok számára, amit az ember saját maga korcsosított az „emberiség közös örökségéből”. Ebben él az átlagember, aki az unalmát és félelmét zajjal és kábítószerrel nyomja el. Ennek az embertelen életnek a vége biztos halál. Társadalmát a pénz irányítja, ami elektronikus úton terjed, megfoghatatlanul, akár egykor a sejtekbe ojtott élet.

Ebben a társadalomban él hét kis közösség, elszigetelve, elzárva, utolsó reményként. A közösségek életét áthatja egy olyan hagyomány, amit a halálból feltámadt Jézus Krisztusra és rajta keresztül az életet teremtő mennyei Atyára tudnak visszavezetni. Jézus Krisztus nevéhez a végletekig ragaszkodnak, mert nélküle nem érthető meg semmi. Isten milliárd neve csak puszta szofizma. A közösségek szentségi életet élnek. Keresztelnek, gyóntatnak, utolsó kenetet adnak. Kiengesztelődnek, áldoznak, nősülnek vagy életüket Istennek ajánlják. Tudják, a lelkük a legnagyobb kincs, amit az örök életre teremtettek. Papjaik vannak, akik jó pásztorok, mert nem a világ, hanem az Úr Jézus nyelvén beszélnek.

A közösségi életet átható hagyományt liturgiának nevezik, ami betölti az ő különös módon felépített szellemi katedrálisukat. Ennek szegletköve Jézus Krisztus személye. Ez a liturgia rendezett, ciklikus és Nap járásához igazodott. Bár a Napot és a Holdat is elrejtették, ez a liturgia megtartja a kis közösségeket nemzedékről nemzedékre az Isten által teremtett rendben. Az életük középpontja az Oltáriszentség, ami megint csak Jézus Krisztus személye: titokzatos, felfoghatatlan valóság, aminek segítségével magukhoz veszik az élet forrását. Így emlékeznek az ő Urukra, és várják eljövetelét, amikor új eget és új földet alkot. Megsemmisíti a hazugság pénzre épült társadalmát és mindenütt visszaállítja az isteni rendet: új eget és új földet alkot, amit megint beborít az élet palástjával. Gyönyörű kert lesz újra lakóhelyük, a Föld. Virágzó fákkal és folyóvizekkel. Minden élni fog.

Amikor az Úr Krisztus Jézus visszajön, ők lesznek azok, akik felismerik a felhőkön érkezőt. Nem egy újabb varázslatra alapult fejlesztést látnak az egekben, hanem azt, akire ők annyira vártak. De örömük mélyén ott a szívfájdalom, hogy lelkek milliárdjai vesztek el, mert a népeket a varázslás elvezette az élet forrásától. Ezért mindaddig, amíg az ő Uruk fel nem tűnik a felhőkben, így imádkoznak: „Jézus, hiszek benned. Imádlak, reméllek, szeretlek. Kérlek, bocsáss meg mindazoknak Jézus, akik nem imádnak, nem szeretnek, és nem remélnek.”