Schneider püspök: Még ha egy püspök, vagy maga a pápa

parancsolna is olyant, ami bűn, "vissza kell utasítanom"

Maike Hickson írása a onepeterfive honlapon jelent meg, és az Athanasius Schneider kazahsztáni püspökkel készült videóból idéz. A videó rengeteg kényes kérdést érintett. Az előzőekben már írtunk az interjú egy részletéről, ITT », amelyik azt a friss vatikáni dokumentumot érinti, amely az eretnek Luther Mártont mint az evangélium tanúságtevőjét mutatja be. A Katolikus Válasz honlap pedig ismerteti ugyanennek az interjúnak egy másik fontos részletét arról, hogy ha Szent Pál ma élne, az interneten keresztül figyelmeztetné Szent Pétert.

Schneider püspök: A II. Vatikáni Zsinat iránymutatását korrigálni kell a jövőben; időnként a papoknak is ellen kell állniuk.

2017. február 16-án a Rorate Caeli közzétett egy Mexikóban készült interjút Athanasius Schneider püspökkel. John-Henry Westen a LifeSiteNews-ban már említette Schneider püspök egyik fontos kijelentését, azt, hogy katolikusok nyilvánosan is bírálhatják a pápát. Az alábbiakban Schneider püspöknek az interjúban elhangzott további fontos kijelentéseit tesszük közzé, amelyeknek nagy erkölcsi súlyuk van az Egyház jelenlegi doktrinális és erkölcsi válságában.

Több téma vonatkozásában a főpap beszélt a II. Vatikáni Zsinatról és arról, hogy egyes elemei vajon korrigálva lesznek-e a jövőben; a papok jogairól és kötelességeiről, hogy ellenállhatnak-e a püspökeiknek, ha a hit forog veszélyben; a Szent X. Piusz Társaságról (SSPX), és arról a kötelességükről, hogy megőrizzék integritásukat és identitásukat az Egyház érdekében.

A II. Vatikáni Zsinatról kérdezve Schneider püspök rámutatott, hogy "a Zsinat elsősorban - mint azt több ízben is kijelentette XXIII. János és VI. Pál pápa - pasztorális zsinat volt; nem pedig doktrinális vagy dogmatikus zsinat"; majd hozzátette: "az Egyháznak nem állt szándékában a zsinat dokumentumaival határozott tanítást adni. " Schneider folytatta: "És mivel nem adott határozott tanítást, ezért lehetséges a fejlődés, sőt, némi korrekció is ezekben a kérdésekben. És ez teljesen normális."

Schneider püspök ezután egy példát hozott fel az Egyház életéből a Florence-i Ökumenikus Zsinatra vonatkozóan, amelyik úgy döntött, hogy a papszentelés tényét a jelöltnek a kehely tényleges átadása jelenti, Szent Tamás tanításának megfelelően. Azonban, mondja Schneider püspök, más középkori teológusok úgy tartották, hogy a papszentelés tényét a jövendő pap kézrátétellel kapja. Schneider megmagyarázza:

De az egy ökumenikus zsinat volt. Azonban, jelenleg, a Zsinat után, az Egyház megengedi a vitát, még az egyházi állásponttal szemben is. Voltak ilyen vitázó teológusok és a pápák sohasem tiltották. [...] Mintegy 400 évig, XII. Piusz pápáig, 1947-ben az volt a döntés, hogy a papszentelés tényét egyedül - egyedül! - a szentelendő pap fejére helyezett kéz jelenti.

Ezután a történelmi példa után Schneider püspök így folytatta:

Így, ezért, még a II. Vatikáni Zsinat szövegei és formulái között is akad olyan, amelyeket meg lehet változtatni - a Florence-i Zsinatéhoz hasonlóan - mivel ezek nem kötelező érvényűek. Ezért meg kell teremetünk a vita légkörét még a II. Vatikáni Zsinatot illetően is. Ez nem áll szemben a Tanítóhivatal tekintélyével.

Ebben a szövegösszefüggésben egyetértését fejezi ki Marcel Lefebvre érseknek a Zsinatot illető kritikájával:

Úgy gondolom, hogy a Monsignor Lefebvre és a Szent X. Piusz papi társaság igazságos kritikája az Egyház - de nem az egész Egyház! - bizonyos megnyilatkozásaival szemben nagy segítség, és az Egyház megsegítését szolgálja. És amikor a Szent X. Piusz Papi Társulat, mint kanonikus intézmény, teljesen beintegrálódik az Egyházba, nagyban és jó irányban hozzá fog járulni az Egyházban jelenleg szükséges teológiai vitákhoz és az Zsinat bizonyos szemléletének az elmélyítéséhez, amely az ideiglenesség bélyegét hordozza - mindössze 50 évvel ezelőtt volt.

Schneider püspöknek ezek a megjegyzései két szempontból jelentősek. Először is támogatja az az elképzelést, hogy a II. Vatikáni Zsinat bizonyos szemléletén változtatás lehetséges a jövőben; másodszor, elismeréssel szól a Szent X. Piusz Papi Társulatnak a zsinatot illető differenciált kritikájáról, és reméli, hogy hozzá fog járulni a jövőben az Egyházban erről folyó vitákhoz.

Azt is hasznos látni, ahogyan Schneider püspök általánosan nyilatkozik az SSPX-re leselkedő azon esetleges veszélyről, ha Ferenc pápa - vagy bármely jövendő pápa - nyomást gyakorolna rájuk, hogy változtatásokat eszközöljenek, miután megkapják a személyi prelatúrát [1]. Ha ez megtörténne - mint "feltételezett lehetőség" - akkor az SSPX-nek ellen kell állnia, és meg kell őriznie identitását, [...] azt kell mondaniuk: "is nem jogos, ez a személyi prelatúrát elfogadó mi szándékaink ellenében van, és lerombolja a karizmánkat", és a véleményem szerint így kell ellenállniuk, és tiszteletteljesen ezt kell mondaniuk a Szentszék felé: "Elvehetik tőlünk a prelatúrát. Nekünk nincs szükségünk erre a prelatúrára, az a legfontosabb, hogy megőrizzük identitásunkat ez Egyház javára - az Egyház, és nem pedig a magunk javára - az Egyházéra. " És akkor, ebben a feltételezett esetben , fel kell mondaniuk a prelatúrát és folytatni a létüket úgy, mint eddig; és akkor semmit sem veszítenek. Az ő felelősségük, hogy megőrizzék az identitásukat.

Így Schneider püspök megnyitja egy jogos ellenállás lehetőségét abban az esetben, hogy ha a Vatikán esetleg elnyomná az SSPS tevékenységét és egyúttal indirekt módon jogossá teszi múltbeli ellenállásukat , amelynek során felépítették a szervezetüket és tevékenységüket, úgy ahogyan az ma is folyik, beleértve a tradicionalista papok képzését is.

Ezután Schneider püspök védelmébe veszi az erkölcsileg igazolt engedetlenséget az egyházi hatóságok iránt két jelentős esetben: a kézbe történő szentáldozásra és az "újraházasodott" elváltaknak kiszolgált Oltáriszentségre vonatkozóan. Schneider püspök mindkét esetben világosan kimondja, hogy a papoknak ezekben az esetekben szembe kell szállniuk a feljebbvalóikkal a katolikus hit megőrzése érdekében.

Arra a kérdésre, hogy egy pap megtagadhatja-e a kézbe történő szentáldozást, Schneider püspök II. János Pál Redemptoris Sacramentum (2004) útmutatását idézi. Ezen dokumentum szerint a papnak jogában áll megtagadni a kézbe történő szentáldozást , "ha a megszentségtelenítés (vagy még rosszabb!) veszélye" fennáll. Példaként a főpap megemlíti , hogy a Szentostya darabkái a földre hullhatnak, vagy fennáll az ellopásának a veszélye. A pap ilyen esetben "visszautasíthatja a kézbe történő szentáldozást". Schneider azt javasolja, hogy a pap ezután tartson erről a plébánián a híveknek egy jó hitoktatást, amely megmagyarázza a döntését. És azt gondolja, hogy a hívek többsége követni fogja a pap útmutatását.

Az elvált "újraházasodottak" szentáldozáshoz engedésére abban az esetben, ha a lelkiismeretük megengedi, Schneider ezt mondja:

"Ez teljesen szemben áll az Egyház állandó tanításával. Ez a szubjektivizmus elve, amely Luthertől,a protestantizmustól ered. [...] Nem, a lelkiismeret nem a [végső] bíró; meg kell hallani Isten szavát: ez az igazi lelkiismeret. [...] Istennek vannak világos parancsai, és az Egyház tanítása nem engedi meg, hogy házasságtörők a kegyelem állapotában legyenek - sem objektíven, sem szubjektíven - és ezért a Szentostya vételét sem engedi, mert a szentségek nem az ember magánügye. A szentségek közösségiek, az Egyház legközösségibb tevékenysége.

Schneider megemlíti, hogy a szentségek vételének vannak a Szentíráson (Szent Pál) és az Egyház állandón Szenthagyományán alapuló "objektív kritériumai". Arra a kérdésre, amely a jelenleg Máltán az a divinis felfüggesztett papra vonatkozott, akit azért függesztettek fel, mert nem szolgáltatta ki az Oltáriszentséget egy "újraházasodottnak" Schneider nagyon világosan válaszolt:

Amikor egy püspök ilyent tesz, [kényszeríti papjait, hogy szolgáltassák ki a Oltáriszentséget az "újraházasodottaknak"]; bűnt parancsol. És amikor egy püspök - vagy akár a pápa - azt parancsolja, hogy bűnt kövessek el, vissza kell utasítanom [ a parancsot], mert nekem Istennek kell engedelmeskednem. Ezért, ebben az esetben a papnak ezt kell mondania: "Excellenciás Püspök Úr, Ön azt parancsolja nekem, hogy bűnt kövessek el, és ezt én nem tehetem, nekem Istennek kell engedelmeskednem. Ezért ebben az esetben nem tudok Önnek engedelmeskedni."

Schneider püspök reményét fejezte ki, hogy ez, a papokra gyakorolt nyomás "nem fog elterjedni az egész Egyházban [...] ilyen drasztikus és gyalázatos módon." A kazahsztáni német főpap, aki gyerekeként a Szovjetúnióban nőtt fel a kommunizmus alatt, ezután néhány fontos tanácsot és megerősítést adott:

"Ennek a [nyomásnak kitett] papnak még akkor is ellen kell állnia, ha emiatt elveszíti hivatalát. Ebben az esetben jobb mindent elveszíteni, mint bűnt követni el Isten parancsa ellen."

Itt érdemes megemlíteni Müller bíboros szavait a Pápa - Küldetés és megbízatás című új könyvéből:

Még a legmagasabb egyházi méltóság sem "avatkozhat be a szentség lényegébe" [idézet a Trentói Zsinatból]. Az Egyház inkább elszenvedett nagyobb károkat, és elszenved ma is, mintsem hogy egyetlen érvényes házasságot is felbontson - mint pl. az anglikán egyház elszakadása Rómától VIII. Henrik alatt . Az Egyház Istennek kell, hogy engedelmeskedjen, és nem az embernek, és nem áldozhatja fel az evangélium igazságát - amely felülmúlja a pusztán természetes érvelést - emberi okoskodásoknak.

A továbbiakban a német bíboros ezeket mondja:

Müller ezután azt mondja, hogy még a pápa sem változtathatja meg "a szentségek kiszolgáltatásának eredendő kritériumait" és "nem adhat szentségi feloldozást és nem engedheti szentáldozáshoz járulni azt a katolikust, aki a halálos bűn állapotában bűnbánat és azon szilárd elhatározás nélkül van, hogy felhagy bűnös életmódjával, anélkül, hogy magát vétkesnek tekintené, az evangélium igazsága és azon hívek üdvösség érdekében, akik ezáltal így ezért tévútra vannak vezetve. "

Egy püspökkel - vagy akár a pápával - szembeni ellenállás kritériuma az evangélium igazsága és a lelkek üdvössége. Itt Müller bíboros és Schneider püspök ugyanazt az igazségot védi. Ami azt jelenti, hogy ha úgy adódik, Istennek és nem az embernek kell szót fogadni. Jean d'Arc jut az eszembe itt példaként.

Visszatérve az SSPXnek az Egyház jelenlegi válságában betöltött szerepére, Schneider püspök világosan kimondja, hogy "válság esetén mindannyiunknak a jó erők mellé kell felsorakoznunk." Ez azt jelenti, hogy "Lefebvre érsek műve az Egyház épülését, a hit megőrzését és főleg a papképzést fogja szolgálni." Mint ahogyan beszámoltunk róla, 2016. december 12-én Schneider püspök az SSPX Szentszék általi múltbeli elnyomásáról, mint igazságtalan lépésről beszélt. Megemlítette az SSPX személyi prelatúrájának a lehetsőségét is:

"Ez csupán az SSPX 1975-es - a Szentszék által történt - igazságtalan elnyomásának a - elég késői - megszüntetése lenne.

A továbbiakban szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét egy másik fontos kezdeményezésre , amelyet Guido Pozzo püspök, a Pápai Ecclesia Bizottság (PCED) titkára tett 2016. augusztusában. Azt mondta egy interjúban, bizonyos II. Vatikáni Zsinatra vonatkozó, nem dogmatikus, csak pasztorális dokumentumokra, - nevezetesen a vallásközi párbeszédről szóló Nostra Aetate-re ; az ökumenizmusról szóló Unitatis Redintegratio-ra ; és a vallásszabadságról szóló Dignitatis Humanae-re - vonatkozóan (ezzel kapcsolatban ld. még honlapunk Simon Galloway: Nincs válságban az Egyház? c. írását):

Ezek nem tant vagy végleges nyilatkozatot fejeznek ki, inkább útmutatások és vezérelvek a pasztorális gyakorlatban. Lehetséges [így jogos is] vitatkozni ezekről a pasztorális kérdésekről az [SSPX] kanonikus elismerése után, azért, hogy további elfogadtatható megvilágosításhoz vezessenek bennünket.

Reményt keltő, hogy ezek és az ehhez hasonló nyilatkozatok újabb teret jelentenek az Katolikus Egyház számára a hitre és az erkölcsre vonatkozó viták számára, amelyek jelenleg ostrom alatt állnak, és amelyek egyúttal kiállást kívánnak tőlünk Krisztus szavai és tanítása mellett, nem csak a házasságra, hanem az Egyház természetére, más egyházakhoz fűződő kapcsolatára vonatkozóan is, amely az utóbbi időben zavarossá vált. Felbátorodva Athanasius Schneider püspök kemény igazságán és szeretetteljes tanúságtételén, mi laikus hívek is maradjunk állhatatos tanúi hitünknek ha lehet, mindenütt.

[1] A személyi prelatúra a területivel szemben a papok megfelelő elosztásának elősegítésére vagy különös lelkipásztori, illetve missziós feladatok ellátására bizonyos területeken vagy bizonyos társadalmi csoportok körében az Apostoli Szentszék az érdekelt püspöki konferenciák meghallgatásával alapított, saját, az Apostoli Szentszéktől kapott (értsd: a pápa által jóváhagyott) szabályzattal rendelkező szervezet. Mivel élén klerikus áll (prelátus), jogi személy. [CIC 294-295. kán.].