Zakar András: Az angyal bűne

Ha az áldozatot bemutató Istenember a Teremtő első, legértékesebb gondolata, felmerül az a nehézség, hogy milyen helyet foglal el a bűn, amely a lelki szenvedéseket okozza. Itt tehát az angyal és az ember bűnbeesését kell közelebbről szemügyre venni.

Mindenekelőtt lényeges különbséget kell megvonni. A kinyilatkoztatás forrásaiban kifejezetten nem esik szó arról, hogy az angyal számára többé nincs helye a bűnbánatnak. Egyenértékű tanítása azonban ez a Szentírásnak, mert sohasem beszél azok megtéréséről, sőt: „Isten a vétkező angyaloknak sem kegyelmezett” és „távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, mely az ördögnek készíttetett és az ő angyalainak”. A bukott angyal biztosan örökké Istentől eltaszítva él. Az ember számára azonban van szabadulás a bűnből a Megváltó halála árán. Lényeges különbségnek kell lenni a két bűn között és ennek gyökere abban lehet, hogy az angyal előtt sokkal nagyobb értékek (talán a legnagyobb teremtett érték) állott a próbatételkor, mint az ember előtt.

Nem lehet célja ennek a munkának az angyali bűnt a szóbajöhető összes szempont szerint feltárni. Csupán az érték gondolatának segítségével néhány részlet megfogalmazásáról lesz szó.

Az első angyali bűn módszeres vizsgálatát Szappanyos fokozatok szerint végzi el. A felszereltség szempontjának nevezhetnénk az elsőt. Ez azt mondja: „lehetetlen, hogy az angyal vétkezhetnék, amikor Isten hatásos kegyelemmel a természetfeletti jóra hívta”. Másrészt lehetetlen, „hogy tisztán természeti állapotban, természeti célját tekintve, vétkezhetett volna az angyal”. – A jelen üdvrendben ugyanis az angyalok a teremtés alkalmával egyszersmind a kegyelmi felszerelést is megkapták. A végleges állapotukat érdemszerzési idő előzte meg. Itt történt a döntő állásfoglalás, mely után Isten színe látására vagy kárhozatra jutottak.

A próbatétel cselekvést kívánt. Ennek célja kettő lehet elvileg. A természeti cél a kegyelmi rendbe emelt angyal számára nem kielégítő, noha önmagában jó. A természetfeletti célt jelölte ki neki Isten. A hittudósok nagyrésze joggal utal arra, hogy az angyal természeti kiválósága miatt is az elérhető legmagasabb értékek felé tör, annál inkább a teremtés alkalmával kapott kegyelem világánál és erejében.

A bűnt tehát az utóbbi cél körül kell keresni. Ennek alapján a tárgy vizsgálata lehetne a harmadik fokozat. Egyesek az Istennel való lényegi egyenlőségre törekvésben nevezték meg az angyal bűnét. Már Szent Tamás azzal utasítja ezt vissza, hogy egy teremtmény sem kívánkozhatik olyan jó után, mely önéletének megszűnésével jár. Suarez szerint a Fiúval való személyes egységre vágyódott Lucifer. Érvelése a következő: „a bukott angyal Istennel való egyenlőségre törekedett. Ha valamire, akkor a kinyilatkoztatás alapján (Is. 14; Ez. 28.) az angyali kevélység erre törekedhetett elsősorban. Csakhogy az Istennel való egyenlőség abszolút fokon ellentmondás lenne..., míg az unio hypostatica értelmében” nem ellentmondó. Ez ellen Szappanyos azt a komoly nehézséget hozza, hogy az Istenember láttára először az irigység ébred fel az angyalban, az irigység azonban első bűn nem lehet. „Tehát, ha egyáltalán szóba kerülhet az irigység, ezt szükségképpen meg kellett előznie a gőgnek, amelynek tárgya viszont, ,még nem' lehetett az unio hypostatica.”

A harmadik jelentős vélemény Szent Tamásé és úgy szól, hogy az angyal „azáltal akar hasonló lenni Istenhez, hogy a végső boldogság után kívánkozik, amelyet saját erejéből is elérhet, miközben elfordítja figyelmét a természetfeletti végső céltól, amely Isten kegyelméből van”.

Ebbe a legutóbbi véleménybe nyugodtan beszőhetőnek látszik Suareznek krisztocentrikus gondolata. Nem olyan értelemben, hogy Lucifer hiposztatikus egységre vágyott volna Istennel, mert ennek az előbb említettnél súlyosabb nehézségei is vannak. Ha ugyanis az angyal meglátja az Istenember titkát a hit világánál, meglátja ugyanakkor, hogy Krisztus a teremtés koronája, közvetítő a teremtmények és Isten között. De ugyanebben a hittényben benne van az is, hogy Krisztus a főpap, aki a teremtett világ áldozatát mutatja be Istennek és közvetít minden kegyelmet. És ez az a pont, amelyben szabatosan megjelölhetőnek látszik az angyali próbatétel tárgya.

Duns Scotus véleményét követve ugyanis az angyal állásfoglalása elsősorban nem az engedelmesség megtagadása (actus nolendi), hanem pozitív (actus volendi) szeretettény. A szeretet ugyanis az akarat első és alaki ténye. Istennel szemben a szeretet nem túlozhat, a teremtményekkel szemben először magával túloz. Így a bukott angyalnál is „az akarat önmagával eltelik és mintegy ,beleszeret' önmagába (luxuria spiritualis)”. Kell azonban tárgyat is keresnünk az akarati állásfoglaláshoz, más szavakkal: az értékeléskor egy jó és egy jobb között történik a választás. Az angyalok előtt feltárult a hit világa és benne az Istenember. Látták, hogy az ő kegyelmi gazdagságából származik minden kegyelem. Az Istenember azonban nem tiszta szellem. Ők azok. És mégis nekik is ez az Istenember ad kegyelmet. Az az Istenember, aki a testhez kötött életet vállalta, szenvedékenységgel, szenvedésekkel, hogy áldozatot mutasson be Istennek. Lucifer a szellemi teremtményt mértéken felül nagyobbra értékelte. Úgy értékelt, hogy a szellem többet ér, mint az anyaghoz kötött Istenember. Kegyelmi kiválóságát magának a szellemnek erejéből is elérhetőnek tartotta, megvetve az Istenembert, nem mint Istent, hanem mint embert.

Az Istenember titka valóban olyan magasan felülmúlja az értelem erejét, hogy az angyal is csak a hittényben felfogva tartja kétségtelen igazságnak és értéknek. Minthogy a természetfeletti életcélra törekszik, formálisan nem veti meg őt, de mellőzi a cél eléréséhez szükséges Krisztus közvetítette kegyelmet. Boldogságra vágyik, de a boldogságot maga erejéből akarja elérni.

Az angyali bűn neme kevélység, fajalkotó jegye az önistenítés. A faja szabatosan: az (Istenember közvetítette) kegyelemnek a tiszta szellem kiválóságai alá rendelése. Formája, mint minden szeretetténynek a formája, a boldogságkeresés. Mikor az angyal döntés előtt állt, értékélményében legalább két érték szerepelt. Mindkettőnek igen kiválónak kellett lenni, hiszen a helytelen választáskor a tiszta szellem szeretete mellett döntött. Ennél tehát sokkal értékesebb (tárgyilag) valaminek kellett lennie az előtte álló másik értéknek. Az emberi értelem előtt a tiszta szellem után maga az Istenember következik a teremtett világ kincsei között. Márpedig, ha a legnagyobb teremtett kincset is feltárta a kinyilatkoztatás, akkor az erkölcsi állásfoglalás szempontjából fontos és a tiszta szellemtől az Istenemberig terjedő létterülethez kapcsolódó értékeket is – ha lennének – feltárta volna. Azonkívül, minthogy létvalóság nincs is ezen a szakaszon, nem is lehet megvalósítandó és megvalósuló érték sem ebben a mezőben. Valószínűnek látszik tehát, hogy az angyal értékélményének másik eleme az Istenember volt.

Kiváló szellemi ereje mellett hogyan lehetett mégis vak ezzel szemben? Említettük, hogy formálisan nem is vetette meg az Istenembert, de az általa közvetített kegyelemnél többre becsülte saját erejét. A kettős élményből következik, hogy szenvedékeny volt, nem volt meg képességei között a tárgyi értékrendhez feltétlen és szükségszerűen igazodó alá- és fölérendeltség. De a szenvedést nem vállalta, amelyet az isteni akarat előtti meghajlás kívánt volna. Ez egyben a „nem-akarás” oldaláról való szemlélet, mely tökéletessé teszi az angyali bűn képét. Nem akart az áldozó, a főpap Istenember ajándékából gazdagodni. Ő boldogságot akart, de nem azt, amely reá Isten ajándékából várt volna, ha vallotta és vállalta volna a szín-értéket: Isten akarata szerinti részesedést a kegyelmi életből.

Természetesen a legnagyobb titok, mi a belső oka a bűnnek, ezzel nincs megoldva. Az előreelrendelés titkával együtt Istennek tervében emberi értelmünkkel elérhetetlen mélységben van a jelen üdvrend kulcsa. Csupán azt igyekeztünk vázolni, hogy az Istenember mint középpont áll az angyalvilágban és mint főpap osztja ott is a kegyelmet és jutalmat a hűségeseknek.

Lélektanilag hogyan magyarázható, hogy olyan kiváló teremtmény, mint az angyal, ennyire megfeledkezett teremtmény voltáról és Isten ellen lázadt? Figyelembe kell venni, hogy az, amit kapunk, sokszor milyen hamar sajátunkká válik. Az ember életében általános bűn a hálátlanság. Előbb még beismerte szegénységét, talán kért és könyörgött is valamiért, amit ha megkapott, lassan elfeledkezik arról, hogy kapta. Először gondolja, majd állítja, végül biztos meggyőződéssé formálja ki, hogy nem is olyan nagy dolog az, amit kapott, talán, sőt biztosan, saját erejéből is el tudta volna érni. Szent Pál apostol intése minden emberhez szól, hogy az alázatosságban mindennap őszintén előrehaladjon: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?”

Az angyal bűnéből nincs visszatérés. Nemcsak azért, mert sokkal kiválóbb természete miatt jobban is óvakodhatott volna a bukástól, mint az ember, hanem és talán inkább azért, mert sokkal sarkalatosabb tételt tagadott az üdvösséghez vivő úton. Ez előbbiek alapján a Krisztus főpap közvetítésével kapott kegyelmet akarta pótolni sokkal kiválóbbnak látszó, mert tiszta szellemi, természetének erejéből. Aki pedig magával a kegyelemmel fordul szembe, az az üdvösséget szerző egyetlen lehetőséget veti el magától nyíltan. Erről a bűnről már a Szentírás is kifejezetten vallja, hogy „minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek, de a Lélek elleni káromlás meg nem bocsáttatik”. Ha Lucifer az Istenembert tagadta volna, vagy az ő méltóságára vágyott volna, vagy a Fiúval való magánvalós egységet kívánta volna magának, talán nem lett volna olyan súlyos a vétke, mint mikor a Fiú közvetítette kegyelmet, a Szentlélek ajándékát veti el: „Ha valaki az Emberfia ellen szól valamit, megbocsáttatik neki; de aki a Szentlélek ellen szól, annak meg nem bocsáttatik sem ezen a világon, sem a jövendőben”.

A Sátán megtartott sokat az angyali természet kiválóságaiból és minthogy bűnében megrögzött, később is szembeszáll a kegyelemmel felkent Istenemberrel. Az Úr Jézus megkísértésekor leleplezi önmagát: titokzatos, nagyhatalmú, csodás embernek ismeri, látja sok kegyelmi kincsét, – mégis felszólítja őt a még olyan kiváló, de teremtett szellem felsőbbrendűségének vallására: „Mindezeket neked adom, ha leborulván imádasz engem”. Az Úr pedig nyíltan kimondja a megfellebbezhetetlen ítéletet: ez az alacsonyabbnak tartott emberi természet, melyben az egész teremtett világ nevében áldozatot mutat be Istennek: az Igéhez kapcsolt eszköze minden kegyelemnek és ezért feltétlen meghódolást kíván: „Távozzál Sátán, mert írva vagyon: a te Uradat Istenedet imádjad és csak neki szolgálj”. „És íme angyalok jövének és szolgálának neki.” Az állhatatos tiszta szellemek meghódoltak az Istenember előtt.