Városi István: Az új hajlék dicsérete

Vércsék, galambok, héják közt lakom,

Három tenyérnyi lett az ablakom.

Cibálja szél ezüstös üstököm,

Ha látna, sírna szegény püspököm.

Fölöttem égbolt, alattam szemét,

Máról-holnapra fordul a kerék.

Felhőkbe rúg a jámbor hintaló

És a felhőkből sárba hull a hó.

A barna föld is magamra hagyott,

De a Dunától el nem szakadok,

Sötétségben is villogó szalag,

Halálomig a szívemen marad.

Fogyatkozom és nagyobbra növök,

Nem ártanak a zúzmarás ködök,

Leszek szegényebb, mégis gazdagabb:

Őszi vetéskor szólhat így a mag.

Közel a hold és csillogó hada.

Tüzes fogas a menny sok csillaga,

Halandóságom rongyát szaggatom,

A csillagokat teleaggatom.

Az este szép, de szebb az éjszaka.

Fölszáll odúm párás penész szaga

És illatát az álom önti rád

Kemény sorsom, mint nyári gyöngyvirág.

Jövő ilyenkor hordócskád se lesz...

Csúnya madár vagy, szólok és karom

Lendítésével messze zavarom.

Bátran élek a tűnt világ fölött.

Foszlott emlékek gallya nyöszörög.

Könny paskolja a hallgató eget,

Erős a könny, mint ezer hadsereg.

Örök fényekre várok én s alig

Látok ma még a szomszédos falig,

De hitem nem csal, nem csalódhatik

És Magyarország lelke itt lakik.