Dr. Tóth Zoltán: Mindszenty József védelmében

Forrás: http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/mindszenty-jozsef-vedelmeben-12-2
Gondolatok Somorjai Ádám és Zinner Tibor köteteihez

A magyarországi közélet történéseivel és hatásaival akarva - akaratlan érintettek, a keresztény hitet élni kívánók különösképpen, valamint a magyarság történetére érzékenyen odafigyelők azzal szembesülhettek az elmúlt évtizedekben, hogy Mindszenty József személyisége és életműve, sőt esetenként életszentsége is ”problematikus”. Illetve problematikusnak mutatkozik. Feltűnő, hogy valamiért meg kell magyarázni azt, értelmezni és ”megfelelően” elhelyezni az éppen aktuális rendszer „diszkurzus – terében”. Ezek a hiányos és torz diszkurzus – terek a jó szándékú keresőt is téves pályára vihetik éppenséggel. Egy torz világban ugyanis a tények nem elegendőek, azokat rendszer konform módon tálalni kell, illetve tálalják. Semmiképpen sem engedni, hogy önmagát, a maga teljességében tárják elénk a bíboros személyiségét, életművét, életszentségét. Szükség esetén bizonyos tényeket kiemelni, elhallgatni, sőt megmásítani se haboznak a feladatra, vállalkozók, kijelöltek. Pedig igazolni sem kell a bíboros életművét, mert igazolja az saját magát, ha lefejtjük a magyarázatokat. Ezek a magyarázatok megtörténnek időről – időre, korszakról korszak, azonban érezhető, hogy a kialakított kép továbbra sem teljes, vagy éppenséggel gonoszan torz, égbe kiáltóan igazságtalan. Sérti az alapvető igazságérzetet.

Ha azonban megfordítjuk az optikát, lehet, hogy azzal szembesülünk, hogy az adott korszak rendszere torz, igazságtalan, illetve finoman kifejezve: problematikus. A problematikus rendszernek kell egy neki megfelelő Mindszenty-kép, amely segítheti elkerülni a tükörbenéző igazságkeresést, vagy éppenséggel hazugsággal fedez egy a becsapásra létrehozott politikai rendszert és annak oligarchikus vezetőségét. Mindszenty József a náci és szovjet megszállás évtizedeiben volt reakciós, a nép ellensége, beteges személyiségű hatalom mániás, hazaáruló, stb., sőt alpári módon köztörvényes bűncselekményekkel és műveletlenséggel is megvádolt főpap. Ezek a vádak és jelzők először, mint tudjuk 1919-ben, a kommün időszakában tűnnek fel először. Az 1944 óta a megszálló hatalmak által támogatott, sőt előhívott diktatórikus totális rendszerek jelző készlete, bár finomítottan újrafogalmazva, de nem kevésbé felháborítóan tovább él a Magyarország hetilapban, 1986-ban megjelent főpapi programadó cikkben is. Ugyanakkor, megjelenik egy új meghatározás, amely 1989-90 után is úgy látszik, a rendszerváltozás egyes politikai elvárásaihoz simuló új a bíboros személyiségének ”értelmezési keretét” kívánják adni, amely akkor válhat igazán hitelessé, ha egyházi személyektől származik. 1989 után már nem lehetett eltagadni Mindszenty József mártíromságát, a vértanúságát. Ha a lelki, hitbeli hősiességet nem lehetett, illetve nem lehet kétségbe vonni, akkor marad a szellemi, tudatbeli állapot megmagyarázása, az állítólagos rossz tulajdonságok vegyítésével. Lehet mondani, a „hát nagy hős volt (szegény), de buta paraszt” jól ismert analógiájára, hogy intranzingens, makacs, korlátolt, erőszakos, türelmetlen, a haladás által lelépett anakronisztikus nézetekkel, tévképekkel megrögzött szerencsétlen, sajnálatra méltó ember, aki a hatáskörén is túl lép és így tovább. „Láthatatlan, mert általa nem látott bilincsek… fogva tartották, s egyben az önigazolás kényszerébe vitték.” Ezek után még egy lépés: nagy szent volt ő bizonyára, de nem kell sietetni a boldoggá, illetve szentté avatást, rá ér az mondjuk 500 év múlva, amikor ezek a kérdések már nem lesznek kérdések. Addig is vannak másik hősök, példaképek: boldog Salkaházi Sára, esetleg Meszlényi Zoltán… Így aztán szembe állítódik az, ami egymáshoz tartozik. (Egy kicsit sánta hasonlattal: mintha az egykori aranycsapat tartalék játékosait dicsérjük, de a csapatkapitányról, Puskás Öcsiről nem szólunk) „Egy boldoggá avatás során azonban szükséges az igazság, mégpedig a teljes igazság kiderítése. Ha nehézségek merülnek fel az erények hősies fokon való gyakorlásának kimutatása során, akkor ezeket a nehézségeket számba kell venni és meg kell oldani.” Most megint megmagyarázzuk Mindszenty Józsefet, de lehetőleg úgy, hogy most jó időre kivonjuk őt, mint vonatkoztatási pontot, hogy öröksége ne legyen ható tényezője se az egyházi – hitbeli aktualitásnak, se a politikai jelennek.

Ez és az előző idézet Somorjai Ádám OSB: Ami az emlékiratokból kimaradt. VI. Pál és Mindszenty József 1971-1975, a Bencés Kiadó által 2008-ban kiadott kötetben olvashatóak. A következő kételyek megfogalmazása, pedig Somorjai Ádám és Zinner Tibor: Majd’ halálra ítélve. – Dokumentumok Mindszenty József élettörténetéhez (Magyar Közlöny Lap és Könyvkiadó Kft, 2008) monumentális munkához köthetően olvashatóak. „Csodálkozhatunk-e azon, hogy egyre korosabbá válva, térben és időben a való világ fő folyamataitól elszigetelve, a társadalmi formációváltások, politikai berendezkedések széles tárházát mindennapjaiban tapasztalva megkeseredetté, esetenként anakronisztikussá vált elveihez való ragaszkodásával? A történelem száguldott el mellette, vagy az elvtelen kompromisszumok gyűrték maguk alá? Vajon, ő nem értette-e meg a 20. század fő folyamatait, vagy az e századon véres nyomokat hagyó akarnokok nem értették meg őt?”

Abban bizonyosan egyetért az olvasó és a cikk szerzője, hogy amíg a korábbi évtizedekben a nagyon is hatékony propaganda eszközével ábrázolták (és járatták le Mindszenty Józsefet), addig most az érveléshez talán egy még hatékonyabb eszköz társul. Mégpedig a tudomány, és tudományosság megkérdőjelezhetetlen érvei. A tudomány ugyanis, mint tudjuk a felvilágosodás óta ”szent” és amit a tudomány állít, az, tulajdonképpen megkérdőjelezhetetlen. A tudományosság szempontjai alapján ”nincs is semmi baj” a két megjelent kötetnek. Ezek a dokumentum gyűjtemények hosszú, fáradságos és tiszteletet érdemlő munkával, kutatott, összeállított és megírt alapművek. A Mindszenty életmű és a korábbi évtizedek történéseinek feltárásához, megértéshez, kutatásához nélkülözhetetlen korszakos könyvek. Csak egyetlen ezt igazoló példa: a „Majd’ halálra ítélve” kötet egyedül 379 rendszerezett dokumentumot bocsát az olvasó, illetve a kutató rendelkezésére. Talán ezért is volt szükséges a kiváló és megkérdőjelezhetetlen történész Zinner Tibor hatalmas munkáját ”csatolni” az egyházpolitikai és hazai közéleti álláspontot képviselő új értelmezési irány megfogalmazása mellé. Az ellentmondás, a konfliktus, a dokumentumoknak főleg az egyházpolitikai és közjogi kérdésekhez köthető magyarázataival, következtetéseivel, mintegy megkérdőjelezhetetlen és kizárólagosan elfogadható értelmezésként szánt, majdhogynem ítéleteivel kapcsolatban merülnek fel, amely ugyanakkor kiváltja, akár követeli is ezeknek a következtetéseknek a megkérdőjelezését. Ezek az állítások azon túl, hogy vitathatóak, sőt nézetem szerint tévesek, az egész életmű torzításához vezetnek. A kötetekben keveredik a történészi munka a jelenbe aktualizált egyházpolitikai magyarázattal.

Somorjai Ádám könyvében úgy gondolom, hogy található egy mély ellentmondás. Megállapítja, hogy Mindszenty József megítélésében a problematikus kérdés a Szentszék a bíboros konfliktusa, amelynek háttere még csak nem is a Vatikán új keleti politikája általában, hanem annak a magyarországi rezsimmel folytatott, a magyar egyházra és azon belül a bíboros egyházi és közjogi helyzetére is kiható politikája. Ebben a helyzetben vállalt szerepéért a főpásztort a kötet szerzője egyértelműen hibáztatja. Az ellentmondást ott látom, hogy bár a szerző álláspontja szerint e szerepéért lehet kritizálni Mindszenty Józsefet, ugyanakkor a szerző óv attól, hogy ezt a kommunista rezsimmel folytatott viszonyt boncolgassuk. Megtörtént, ami megtörtént, majd a Gondviselés meghúzza a mérleget. Ez igaz, azonban a probléma az, hogy az, ami akkor történt az nemcsak a múlt, hanem nagyon is a jelen. Tulajdonképpen a jelen helyzet miatt kell a bíboros életpályáját a mához alkalmazkodva ebben a tálalásban bemutatni. A kényes helyzetek tárgyalását úgy lezárni, hogy őt elmarasztaljuk, de óvni a kérdés tárgyának átfogó, és a megszabott határokon túllépő boncolgatásától. Ez nem történészi magatartás. Nem véletlen, hogy Sodano bíboros egykori (és szerepét tekintve részben ma is) államtitkár a 90-es években maga kérte a Horn kormányt (!), hogy titkosítsa a 60-as évek államközi tárgyalásainak vonatkozó dokumentumait. Hova tovább, a szerző sokat mondóan azt is leírja, és igazat ír, hogy amennyiben ezt a kérdést feszegetjük: „Éltet bennünket a remény, hogy… nem lesz szükséges hazugsággal vádolnunk az Apostoli Szentszék diplomatáinak keleti politikáját, mert ha ilyen áron akarnánk tovább vinni a boldoggá avatást, nem kizárt, hogy zsákutcába jutunk.” A szerző megállapítása jóindulatú és elgondolkodtató. A „Majd’ halálra ítélve” mű bevezetőiben ugyanakkor megtalálhatjuk, elolvashatjuk azt az útmutatást, amely a mai egyházpolitikai és közéleti viszonyok között „politikailag korrektté”, elfogadhatóvá teheti a bíboros személyt és életművét. Várszegi Asztrik írja bevezetőjében: „Mindszenty József hat évtizeddel előzte meg korát. Számára az emberi szabadságjogokért való kiállás egész emberi egzisztenciáját kockára tevő küzdelem volt.” Továbbá Bölcskei Gusztáv szavai szerint az ökumenizmust megteremtő főpásztor személyét tisztelhetjük Mindszenty József személyében. Ez a két útjelzés és meghatározó keret alapján ma is elfogadható lehet Esztergom egykori érseke, de csak így. Ez most a konszenzus tartalma.

Nézetem szerint a bíboros mind két esetben nem csupán a jogokért, hanem többért, az igazságért állt ki. Az emberi jogok értelmezése és az igazság közé nem tehető egyenlőség jel. Az emberi jogok értelmezéséből ugyanis kimarad a felelősségvállalás belső követelménye és a külső intézményszerű, elsősorban az egyházi állandó közösségi és közéleti jelenlét. A szólás, a tulajdon, a lelkiismeret és egyéb szabadságjogok nem tartalmazzák az egyéni felelősség elvárható jelenlétét, ugyanis nem tesznek különbséget és jó és rossz között. A tulajdont következmény nélkül lehet használni, nézetet és szót következmény nélkül lehet képviselni, kimondani, stb. Az egyház, a világhoz alkalmazkodás új politikája jegyében, mint egy a sok civil szervezet között elveszti kiemelt helyzetét, lényegi jelentőségének egy részét, világítótorony szerepét. A hit átadás és képviselet kérdése, és így az igazságért való kiállás jelenkorunkban sajnálatosan, a társadalomban elsősorban, sőt kizárólagosan a civilek ügye. Az egyház főpásztorai alkalmazkodnak a világhoz, vagy rosszabb esetben kollaborálnak. A határ az elmosódhat és el is mosódik. Az igazságért kiállás, azonban maga az üdvösség elnyerésének feltétele, hiszen akkor magát Jézust törekszünk követni. Sőt a politikai közösség fennmaradásának is ez az elsődleges feltétele. Az igazság pedig tartalmazza a jogok mellett a kötelezettséget, a felelősséget is. A jogok és kötelezettségek arányát. Az igazság, pedig feltételezi a szeretetet, amely az áldozatvállalás és a szenvedés elfogadása, felajánlása. Sokkal inkább kemény munka, és a hitelesség adta tekintély, mint nyájas, üres szentimentalizmus, tudóskodó képmutatás, mosollyal leplezni kívánt gyávaság, valamint a jámborság, az alázat összemosása a meghunyászkodással, a hazugsággal és a hívőket ez irányba vezető szerepvállalás. Természetesen a szeretet gyakorlása nem zárja ki a férfias megjelenést, és helytállást, az eleganciát, vagyis a szépséget, annak megjelenítését. Hiszen a saját példát, magatartást tekintik és mutatkozik általában követendőnek. Az áldozatkész tevékenység mindig tagadja az önbecsapásra és mások becsapására épülő kegyes hazugságokon és szemfényvesztésre épülő életeket.

Mindszenty József ökumenizmusa is nézetem szerint ekként értelmezhető. Az igazságért való kiállás, így a szociális igazságért, a magyarságért való felelősségvállalás a keresztény egyházak elsődleges felelőssége és közös, kötelező szerepvállalása. Hiszen, ha az igazságért állunk ki, akkor Krisztus jelenlétéért küzdünk a világban. A hittérítés és az igazságért vállalt üldöztetés minden keresztény kötelessége és sorsa, nem is beszélve a pásztorok, és főleg a főpásztorok alapvető felelősségéről. A vezetők helytállása nélkül nehezen várható, illetve nehezebb a laikusok helytállása is. Kétségkívül, ahogy nem mindenki alkalmas papnak, szerzetesnek, mert nincs ilyen jellegű hivatása, úgy nem minden egyházi személy alkalmas főpásztornak. Az ökumenizmus nem a hitelvek és egyház szervezetek egymásközti elmosását, relativizálását, feloldását jelenti, hanem a közös ”értékek”, így az igazság, a szeretet, a gondoskodás közös vállalása a világban.

Éppen az igazságért, Krisztusért áldozott életnek kiemelkedő példája Mindszenty József. Az 1919 és 1944 közötti zalaegerszegi plébánosi működése bizonyítja, hogy a hittérítő tevékenység mennyire nem elválasztható, illetve kiegészítője a szociális igazságosságért való hétköznapi küzdelemnek. Ennek sikeres felépítése és működtetése, pedig egy racionális, zseniális személyiségre utal, akinek munkabírása, szervezőkészsége mellett a gazdasági, pénzügyi, gazdálkodói hozzáértése, mondhatni profizmusa jelenik meg. A hittérítő és szociális közösség építés, pedig maga a közéleti állásfoglalás, közéleti részvétel és befolyásolás. Somorjai Ádám könyvében – a felsorolás teljessége nélkül – leírja, hogy tizenhat lelkészséget alapított, felépített kilenc új plébánia templomot, hét plébániaházat, kilenc ideiglenes miséző helyet. Nézzük tovább: tizenkét új iskolát alapított, a Notre Dame nővérekkel a tanítóképzőt, középiskolát, polgári, elemi és háztartás iskolát nyitottak a városban. És még nincs vége, sőt. Az egyházi vagyon gazdálkodásából évente harmincöt szegény sorsú diák tanulmányi ösztöndíját fedezte. A rendelkezésre álló egyházi birtokot mintagazdaságként működtette. Napi lapot indított: a Zalaegerszegi Újságot. Mindezekhez – figyelem!: nem volt, illetve nem fogadott el állami támogatást.

Talán az egyik leglényegesebb és ma különös aktualitással bíró gazdasági szerveződésről még nem írtam. Ma a globalitás kiszolgáltatottságának világában különösen alapvető, hogy a személyi és közösségi megmaradás feltétele az önkormányzó közösségek létezése. Az önkormányzáshoz szükséges egy bizonyos mértékű gazdasági függetlenség, önellátás biztosítása is. Ennek az egyik eszköze, amit ma közösségi, vagy helyi pénznek neveznek. (Lásd: Bogár László, Csath Magdolna, Mándoki Andor, Varga István, Vezér-Szörényi László és mások írásait, munkáját). Ezt több fajta gazdasági jellegű szervezet is alkalmazhatja, amelynek működése kötődik a helyi önkormányzathoz. Az egyik klasszikus formája a hitelszövetkezet. Mindszenty József Zalaegerszegen hitelszövetkezetet, helyi pénzt biztosító bankot működtetett, amely a kor színvonalának megfelelő családi házak sorát építette fel az egyébként szerény jövedelmű családoknak! Mellesleg azt is megszervezte, hogy minden utcának meg volt a szociális felelőse, aki figyelemmel kísérte, és a működtetett egyházi és civil szerveződések útján segítette a bajba jutókat. Lelki és anyagi segítséggel.

Ez úgy gondolom ma is, akár egy főpásztori programnak is méltó lehetne. Lehetne ezt most is Mindszenty József után csinálni, illetve helyi közösségek, plébániák, papok, szerzetesek, civilek ez irányú céljait felkarolni, kiállni mellettük, majd aztán hiteles véleményt mondani. Ma talán még aktuálisabb, mint akkor, és az állam sem korlátozza az ez irányú kezdeményezéseket. (Csak egy „eretnek” ötlet: az egyházak kártérítése még nem fejeződött be. Vagyont az egyház csak szociális – oktatási célra kérhet. Ha a vagyont földben kapná vissza, akkor az már nem lesz nyugati bankok tulajdona 2011 után, viszont fedezet lehet széles körű közösségi: hittérítő és szociális tevékenységnek, stb.) Mindszenty József a Zalaegerszegen eltöltött éveiben követte azon egyháziakat, a korábbi évszázadokból, akik Magyarországon gazdálkodni tanítottak, iskolákat építettek, írni tanítottak, ispotályokat és könyvtárakat alapítottak, ösztöndíjjal támogatták a tehetségeseket. De ugyanakkor a gyakorlatban alkalmazta az egyház modern szociális tanítását is.

1944-ben megtörténik veszprémi püspökké emelése, szentelése. Elgondolkodhatunk azon, hogy hála az akkori pápai nunciusnak is, Angelo Rottának, milyen kiváló püspöki kara volt ekkortájt a magyar katolikus egyháznak. Ha jött a farkas, többségében nem futott széjjel, hanem helytállt, mint ahogyan korábban nagyszerű nemes lelkű magyar elődeik Muhinál, Mohácsnál és más válságos korszakban, esetekben is tették. Megjegyzendő, hogy veszprémi püspökként, Mindszenty József egyfajta hitel és értékesítő szövetkezet-szerű gazdasági egységgé kívánta átalakítani a püspöki nagybirtokot, földosztással, vagy bérleti rendszerben, amit a hadi gazdálkodásra tekintettel az akkori kormányzat ellenzett és megakadályozott.

Elgondolkodtató, hogy mi mindent tehetett volna és tett volna Mindszenty József, mint esztergomi érsek, ha nem egy magyar- és egyház-, keresztényellenes rezsim diktatúrája következik 1944-45-től. A Gondviselés, azonban most egy más fajta helytállásra hívta el szolgáját. Bebizonyíthatta - és ezzel jelenünknek is hiteles, követendő példát adott -, hogy nemcsak a hétköznapok hőse tudott lenni Krisztus és embertársai szemében, hanem az igazságért, Jézusért azt a harcot is képes vállalni, ami vértanúk küldetése.

Itt most elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, ahhoz az egyik vádhoz, amit az elmúlt évtizedekben, különböző formában elmarasztalóan ismételten a fejére olvasnak. Az érthetetlenség és értetlenség üzenetét hordozó botrány, hogy Mindszenty József nem haladt a korral és nem ismerte el az államforma változásokat, illetve megrögzött királyság párti volt. Továbbá, hogy ez az álláspontja a kibontakozás gátja volt és a prímás tragikus sorsának egyik előidézője. Somorjai Ádám hangsúlyozottan is idézi állításának igazolására a bíborostól: „A Szentszék vitatott keleti politikájának folyományaképpen és az otthoni kommunista rendszer nyomására…elmozdításomat az esztergomi érseki székből tudomásul kell vennem az indok elfogadása nélkül…Az elmozdítással nem szűntem meg Magyarország prímása lenni… Elérkezik majd a nap, amikor a Nemzetgyűlés visszavonja az 1974. évi döntést, azt alkotmányellenesnek, törvényen kívülinek és a hagyomány megerőszakolásának ítéli, mert a Nemzetet egyáltalán nem kérdezték meg egy olyan fontos kérdésben, amely pedig őrá tartozik.” (Ezt a levelet, mint a műből kiderül, véleményem szerint ezzel is alázatát mutatva, nem küldte el a Szentszéknek.)

A bíboros által ebben az írásában felvetett kérdés egy olyan alapvető probléma, ami a mai alkotmányos helyzetet is érinti. Azt gondolom, hogy Mindszenty József nagyon jól ismerte a magyar közjogot és reálisan értékelte a körülötte bekövetkező változásokat. A magyar közjog, illetve a nemzetközi közjog, (bizonyos kivételektől eltekintve) nem ismeri el azokat a rendszereket törvényesnek, amit egy külső hatalom saját katonai kényszerítő erejével egy másik országra kényszerít. Alkothatnak azok akármilyen közjogi rendszereket, állam és kormányformákat, a külső katonai megszállás miatt az még megmarad törvénytelen rendszernek, és ahogy Deák Ferenc erre a helyzetre is mondja: törvénytelenségre nem lehet jogot alapítani. A törvényességet, az azt gátló tényező megszűnésével helyre kell állítani, mert ha nem történik meg, az a nemzet a végzetét idézi elő.

Nos Magyarországot 1944 márciusában megszállták, és ez az állapot 1991-ig tartott. Sőt hazánk a fegyverszüneti egyezmény értelmében a párizsi békéig (1947) a nemzetközi jog alanya sem volt. Ebben az értelemben az 1946-os köztársasági alkotmány – tekintettel a megszállásra, törvénytelen. Ez nem a bíboros magánvéleménye, ez sajnos tény. Az ő kinevezése, és felszentelése csak azért tekinthető törvényesnek, mert a Szentszék, a megszállás előtti magyar alkotmány erejénél fogva, annak következtében saját hatalmánál fogva megtehette ezt. Az esztergomi érsek pozíciója a történeti közjog szerint az ország egyik első közjogi méltósága, így miután az ő kinevezése tekinthető egyedül törvényesnek, ő tölt be egyedül Magyarországon törvényesen pozíciót 1944-45 után. Az ő álláspontja elsősorban nem királyságpárti, hanem az, hogy egy független, megszállás alól felszabadult ország és nép tud törvényesen állam és kormányformát választani, amit ő is elfogad. Erre utal többek közt az előbbi idézet is. (Megjegyzem: biztos, hogy olyan anakronisztikus ma királyságról beszélni Magyarországon? A választójoggal rendelkezők negyede szerint a felmérés szerint, biztos nem.) Az esztergomi érseki pozíció a történeti, az utolsó törvényes jog szerint, egyszerre egyházi és közjogi. Az egyházi pozícióból a pápa eltávolíthat, de a magyar közjogiból, csak az arra hivatott szerv, így egy szabad nemzetgyűlés. Tehát tévedés Mindszenty József gallikanizmusáról beszélni.

Meg kell jegyezni, a volt úgynevezett szocialista országok nemcsak politikailag, hanem alkotmányjogilag is szakítottak a korábbi megszállt rendszereikkel. Új alkotmányokat fogadtak el, és a megszállás előtti rendszereikkel jelentették ki a jogfolytonosságot. Magyarországon ma a törvénytelen diktatúra országgyűlése által elfogadott 1949-es, és az ugyanazon törvénytelen diktatúra által 1985-ben módosított alkotmány a hatályos alkotmány. Igaz, hogy a szöveget teljesen kicserélték, de a korábbi törvénytelen rendszer alkotmányának elfogadása, hatályossá tételes azt jelenti, hogy a korábbi törvénytelen rendszerből úgymond törvényeset csinálunk. A gyakorlatban: így törvényessé tesszük utólag az államosítást, a spontán privatizációt, az addigi államadóságot, a rendszer által elkövetett bűncselekmények elévülnek és így tovább. Ezt kerülték el a volt megszállt államok, amikor is felhatalmazták magukat arra (rendszerváltás!), hogy a korábbi törvénytelen rendszerből, amit nem akarnak nem fogadnak el. Ez Magyarországon elmaradt. Sőt, marcipán a tortán: miközben a 49-es rezsim szakít az ezeréves magyar állammal, jogelődjének 1919-et teszi meg! A mai rendszer ma ezért ”lebeg” és ez alapvető oka a mai közéleti bizonytalanságoknak és az alapvető igazságtalanságoknak.

Tehát Mindszenty József álláspontja kristálytiszta és megalapozott. Más kérdés a Szentszék keleti politikája és sietése. Somorjai Ádám szemére veti Mindszenty Józsefnek, hogy nem bízta ügyét a Gondviselésre és saját igazának bizonyítására, kiadta az „Emlékirataim”-at. Maga a mű – ne feledkezzünk el erről – hozzájárult a kommunista diktatúra bomlásához, sokaknak magyaroknak, nem magyaroknak, papoknak és hívőknek adott lelkierőt.

Miért, a Vatikán a Gondviselésre bízta Mindszenty József ügyét? Elmozdította posztjáról néhány hónappal a halála előtt. Ezzel is legitimizálva az egyébként törvénytelen rendszert. (Mintha általános gyakorlat lenne a nyugdíj korhatárt betöltött püspökök nyugdíjazása.) Azt gondolom, hogy egyébként a prímásnak ebben is sajnos igaza volt. Ki tudja, ki adták-e volna az emlékiratait, és nem fektetnék ma is, ezt az írását is, egy cipős dobozban? Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy nem így lenne. Ugyanis máig nem adták ki lelki naplóját, további feljegyzéseit, sőt: Mindszenty József a nagykövetségen töltött éveiben írt egy monumentális történeti munkát nemzetének történetéről, „Egy különös nemzet története” címen. Ugyan, miért nem adják ki ezeket az írásokat is a „teljes” és „árnyaltabb kép” kialakítása érdekében? Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a műből 50 oldalnyi fénymásolt szöveget elolvashattam. Jogászként, (jogtörténészként) politológusként, és olvasó emberként el kell mondanom, hogy megdöbbentem.

Azt már korábbról tudtam, hogy Mindszenty József veszprémi püspök elődjéről írt történeti munkája a szakma számára fontos alapmű. Ez a magyarság történetéről írt munka, a kortárs amerikai, német és más külföldi forrásokra, valamint magyar, kiemelten a népi írók munkájára alapozott alkotás. Tárgyszerűen írja le a korszak viszonyait, tárgyszerű kritikával ír a korszak szereplőiről, akkor is, ha katolikus főpapról, vagy Habsburg családhoz tartozók politikai cselekményeit elemzi. Meggyőző és hiteles adatok felhasználásával írt munka. Soraiból kiderül, nagyon is érti, nagyon is ismeri a finom politikai játékokat, összefüggéseket és érdekeket, érdekérvényesítési mechanizmusokat. Tisztán látja korszakonként a meghatározó érdekcsoportokat és azok céljait, eszközeit, a történések összefüggéseit. Izgalmas, tárgyszerű, pontos képet adó olvasmányos műről van szó. Illik Mindszenty József egyházszervező, gazdaság és közösség építő profizmusához, a mártíromságot is vállaló, a rábízottak kárára kompromisszumnak nevezett kollaborálást nem vállaló magatartásához. Önfegyelme, következetes szigorúsága, puritánsága, pontossága, összegzően: „keménysége” feltétele egy ilyen hatalmas hitvallás megtételéhez. Alázatára jellemző, hogy emlékirataiban sem magáról, hanem az esztergomi érseket, vagyis az országot ért megaláztatásáról ír, amit történetesen ő szenved el, neki kell elszenvednie. Mindszenty József nem ment el ”pihenni”, ”szabadságra”, hanem életének minden része a hitből fakadó tudatos áldozat vállalás. Élet Krisztusért. A szerző Somorjai Ádám írja, hogy a bíboros „lépéskényszerbe került” és „az önigazolás kényszerébe vitték.” Valóban, ez a kikészítés egyik rég bevált módszere. Ha valakit állandóan támadunk, illetve nem megalapozott állításokat teszünk, részigazságokat mondunk, akkor az érintett, vagy hallgat, vagy válaszol. Mindenképpen előnytelen, védekező helyzetben van. Nézetem szerint is ez a különös helyzet, vele kapcsolatban is előállt, főleg Magyarországról történő távozásával, és máig tart.

Igaza van a bíborosnak, nem lehet mindig csak hallgatni! Miért? Kinek? Ha a magam sorsát Isten kezébe teszem, az igazságért való küzdelem ugyan, kinek árt? Csak akinek takargatni valója van. Miért kell cinkosnak lenni? Azt gondolom, hogy az ismertetett források alapján és helyzetét tekintve, 1956-ban megnyilatkozása tárgyilagos, megfontolt és biztató és együttműködő volt mindazokkal, akik a szabad nemzeti élet elkötelezettjei voltak. A nagykövetségről írt levelei, így a Kennedy elnöknek írt, lelkiismeret ébresztő, országáért és nemzetté szenvedve aggódó személy írásai, aki nagyon jól ismerte a kommunista embertípust és tudta, hogy hatalmuk pusztulást hoz. Ez bűn, amit a bíboros fejére kell olvasni? (És ma, mi a helyzet itthon? Mindszenty József személye és intelmei nem időszerűek-e most is?) 1971 után, pedig kimondottan önmérsékletet és alázatot mutató főpap volt, akit azok hoztak váratlan és méltánytalan helyzetbe, akiktől legkevésbé várta. Azt gondolom, hogy a katolikus egyház számos szentje került szembe a gonosz játékaként, időlegesen az egyházi hatalommal, vált tevékenysége „gyanússá”, kétségbe vonhatóvá. Ez szinte a szentek sorsa, amely lényegtelenné válik az egész életszentség tükrében. (A tavaly elhunyt Dr. Molnár Gyula mariológus mondta, hogy Szőkefalván, ahol az elmúlt években Gyula bácsi szerint is jelenések történtek, van egy festmény, amely a hazahozatalakor exhumált bíboros romlatlan testét ábrázolja…)

Alapvetően leszögezhetjük: Mindszenty József, mindig alávetette magát és elfogadta a pápa egyházfői hatalmának jogköréből következő rendelkezéseit, és ez a legfontosabb. Egy püspöknél sem, így Mindszenty Józsefnél sem merülhet fel, hogy nincs egységben Péter utódával. Ez azonban, nem azt jelenti, hogy egyet kell érteni egyes politikai lépésekkel, amelyek lehetnek elhibázottak, illetve ”kényszerpályásak”, még ha maga a pápa lépi is meg azokat. Mindszenty József – mint ahogy a kötetekből következtetni lehet - nem támadta a nyilvánosság előtt és személyes körben sem a pápa személyét és elhatározásait, viszont őszintén kiállt álláspontja mellett, nem a színfalak mögötti álságos intrikát ”művelte”, amit később jobb, ha titkosítanak. „Huzakodása” a pápával akkora bűn? Szent László is vitatkozott a kortárs pápával. Szent Lászlóból szent lett, de ki emlékszik arra a pápára? Sőt Szent Pál is huzakodott Szent Péterrel (Gal. 2. 11-14.), de ettől csak gyarapodott az egyház. Meg kell még jegyezni, hogy Mindszenty Józsefet püspökké, majd esztergomi érsekké és bíborossá kinevező XII. Pius pápa boldoggá avatása folyamatban van, de VI. Páléról még nem hallottam…

Jó volt-e következményeiben, illetve és jó-e ma a Vatikán magyarországi politikája? Erre a választ nyilvánvalóan egyedül a Gondviselés tudja. Az is igaz, azonban, hogy gyümölcséről ismerhető meg a fa. Ez a másik kritikus kérdés, mert Mindszenty József ezzel kapcsolatos állásfoglalásai, magatartása miatt sokak számára ezért nem tekinthető példaképnek, illetve kimondottan zavaró, a figyelem középpontjából kiiktatandó tényező.

Alapvető kérdésként merül fel ma is, hogy a mai egyházi vezetés tekintettel a püspökök kinevezésére, és külföldi tanulási lehetőségekre, mennyire követik, mennyire részesei az 1960-as, 70-es években, a korábbi prioritásokkal szakító mechanizmusnak, az újonnan kialakított kapcsolatrendszereknek? Történt-e alapvető változás, rendszerváltás 1989 után ezen a területen? Helyes-e ha az egyházi vezetés szellemisége inkább csak internacionalista, ”nemzetközi” és nem magyar? Nem került e- szemben az elmúlt évtizedekben a szellemi és a hitéletben a katolikus és a magyar? Lehet-e valaki öntudatos magyar és katolikus egyszerre? Nem vezet-e lelki meghasonláshoz ez a kétértelműség, vagy inkább nagyon egyértelműség? Sajnálatosan ez a hazai uralkodó egyházi szellem közvetve táplálja azokat a népszerű mozgalmakat, amik a magyarság öntudatból kizárni kívánják a kereszténységet, a keresztény-katolikus hitet, szembe állítva ezen az oldalon is a magyar és keresztény öntudatot. Ez a két oldalról jövő nyomás, sőt támadás, nézetem szerint, jelenleg a legveszélyesebb történések közé tartozik, amelyek még jobban aláássák a magyarság egészségesnek nem mondható lelkiállapotát.

Mit szolgál továbbá, ha a hagyományos, latin és népi egyházi életet szembe állítom az úgynevezett új közösségi és térítési formákkal? Van-e magyar karakterük ezeknek a közösségeknek? Nem hamis-e a szociális igazságosság közéleti és gyakorlati képviselete helyett a hallgatás racionalitásról beszélni? Mit szolgál ez? Van félni való?

Felmerül a kérdés: akiknek ezekben a kérdésekben az egyházon belül meghatározó súlyú döntési lehetősége van, azoknak esetlegesen múlt béli okok miatt, a nyilvános megszégyenülés, vagy a karrier a választási lehetőség? Ki lehet-e ebből törni? És az üdvösség? Legutóbb, például miért nem lépett a budapesti diplomácia és a magyar(?) katolikus egyház a szlovák egyházmegyei rendezés ellen? Helyette, utána, mintegy azt helyben hagyva, spongyát rá, közös ima valahol a Mátrában? Jogfeladás itt is, mint a közélet és a nemzetközi jog más területén is? Miért nem lehet a magyar katolikus egyház legalább annyira nemzeti, vagy szociálisan érzékeny és aktív, mint Európa túlnyomó részében az ottani helyi egyházak? Az a kérdés is válaszra vár, hogy van-e magyar szempont a XII. Pius pápa utáni évtizedekben, a Vatikán egyházpolitikájában, vagy mi mindig csak a nemzetközi egyház helyi egyháza vagyunk? Elfogadható-e ez az álláspont a magyarországi egyházi vezetés részéről? Gondolok itt az egyházmegyék határainak a trianoni határhoz igazítására; a felvidéki magyar püspök(ök) kérdésére; a romániai ortodoxiának, a magyarság megbántásával, tudatos háttérbe helyezésével tett gesztusok, magyar eredetű és tevékenységű szentek más népek szentjeivé avatása, és így tovább. Melyik egyházpolitikai álláspont a hitelesebb, a mai, vagy a korábbi?

Egy bizonyos: Mindszenty Józsefet (aki akkor sem törődött a személyes fenyegettetéssel, amikor fellépett, mindig az aktuális rezsimmel szemben, az üldözött zsidók, majd németek és magyarok érdekében is) az a helyi egyház és az a politikai rezsim csak tudja nehézség nélkül vállalni, amely elveivel és gyakorlatával, személyes példáival nem áll szemben a bíboros, hercegprímás érsek életszentségével. Mindszenty József küzdelmei, alkotó munkája és mártíromsága – a történelem így hozta - szimbólumává vált mindazoknak, akik 1918-1919 óta máig, ismertként, vagy ismeretlenként életüket szentelték, áldozták és ajánlották egymástól elválaszthatatlanul keresztény hitükért, magyarságukért és az igazságért. Nemzeti példakép. Ezért hatalmas fontossággal bír, hogy mit írunk róla. A Vatikán álláspontját régóta ismerjük és talán értjük. Reméljük, hogy egyszer eljön az idő, amikor Mindszenty József álláspontját is megértik, meg szeretnék érteni, illetve megértetik velük.
Forrás: http://www.irodalmilap.net