Tóth Tihamér: AZ ELSŐ PARANCSRÓL IV.:

Miért nem imádkozol?

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Az elmúlt hét folyamán, amikor mai szentbeszédem anyagáról elmélkedtem, különös gondolatom támadt. Furcsának elég furcsa volt, de azért csak elmondom...

Először is visszagondoltam arra, miről beszéltem a múlt vasárnapon. Beszéltem az imádkozásról. Isten teremtménye vagyok, tehát: az imádkozás kötelességem. Kicsinyke földi lakos vagyok, tehát: az imádkozás megtiszteltetésem. Gyönge, küszködő ember vagyok, tehát: az imádkozás erőm forrása... Igen, ezt mind világosan elmondtam az én kedves hallgatóimnak...

De, édes jó Istenem – jutott most hirtelen eszembe –, már ne haragudjál, hogy olyan kíváncsi vagyok: úgy szeretném tudni, hogy hát hallgatóim közül azóta a beszéd óta ugyan többen imádkoznak-e, mint azelőtt? Vajon ezen a héten több imádság érkezett-e Hozzád? Vajon, akik azelőtt nem imádkoztak, most elkezdték-e?...

És akkor az Úr intett annak az angyalnak, aki az «élet könyvét» kezeli; azt a nagy könyvet, amelybe minden szavunk, tettünk, sóhajtásunk, imánk fel van jegyezve... És az angyal kinyitotta előttem a nagy könyvet... és én nagyon-nagyon elszomorodtam! Hogy beszéltem a múlt vasárnap: Testvéreim! imádkozzunk! Milyen figyelemmel hallgattak is! – és mégis, az eredményen a valóságban alig-alig látszik meg, hogy az emberek csakugyan megszerették volna az imádkozást.

Mielőtt azonban nagyon nekiszomorodhattam volna, szerencsére eszembe jutott: Hopp! Hiszen ezt én csak úgy álmodom! Talán még sincs ez így! Talán mégis csak többet és jobban imádkoznak azóta az én hallgatóim!... Talán!... De talán mégsem imádkoznak! Talán sok nehézséget, kifogást, előítéletet kell még az imádság felől eloszlatnom, hogy megnyerhessem őket az imádkozó élet számára!... Igen, úgy van! Érzem – Testvéreim! –, hogy még ezt a mai beszédet is az imádság megszerettetésére kell fordítanom. A múltkori beszédben megmondtam ugyan, hogy aki nem imádkozik, az nem tartja meg az Isten I. parancsát. De hát a való tényállás mégiscsak az, hogy a mai emberek egy része – merjem mondani: katolikusok egy része? – keveset vagy semmit sem imádkozik. Semmit! Fölteszem tehát az ilyen emberhez mai beszédemben a nagy kérdést: Testvér, miért nem imádkozol? – Erről fog szólni a mai beszédem: Miért nem imádkoznak az emberek?

I. Akiknek nincs idejük imádkozni... Miért nem imádkoznak az emberek? Hát a legtöbbször előhozott mentségük néhány rövidke szó: «Kérem, nincs időm imádkozni! Nem vagyok én vallástalan; nem «elvből» nem imádkozom én; ha utam templom előtt visz el, be is nézek oda egy-egy percre... De hogy minden reggel és este pontosan elvégezzem az imádságot, az az én agyonhajszolt életem mellett teljes lehetetlenség!» «Nincs időm imádkozni!» – hallja az ember lépten-nyomon a mentegetőzést, ami más szóval annyit is jelent: Nincs időm arra, hogy lelkem legyen...

A) És sajnos, be kell ismernünk – Testvéreim! –, hogy a modern élet rohanó árjában ez nem mindig csak üres kibeszélés, hanem gyakran szomorú valóság. Fejünkre nőtt a modern élet! A gyár! A gép! A technika! Addig büszkélkedtünk vele, addig hívogattuk szellemét, amíg most aztán nem szabadulunk tőle: fog és nem ereszt a modern élet hajszája!...

Tudjátok, hány autóbusz szalad itt a pesti utcákon? No, nem sok: talán ha százon felül. És hogy mennyi jár New-Yorkban? Tizenkétezer! És hogy mennyi automobil rohan össze-vissza az Egyesült Államokban? Húsz millió! Hajrá, tempó!... – kiáltja fülünkbe a mai élet. Folyton csak rohanni! Ma még ez van kiírva az utcákon: «Itt 5 km-es gyorsaságnál nagyobbal nem szabad hajtani». De úgy hallom, a jövő forgalma már ilyen föliratokat fog követelni: «Itt 30 km-es gyorsaságon alul nem szabad hajtani».

Hajrá, tempó! Előre!...

Hány emeletes volt eddig a legnagyobb ház? Ötvennyolc. De a napokban olvastam, hogy New- Yorkban elkezdik egy száztízemeletes ház építését. Hajrá! Előre!... Előre? Nem! Álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk.

Kell ez a szédületes iram? Testvéreim, kell ez az őrült rohanás? Igen: kell a gép, hogy segítsen az embernek; kell, hogy fölösleges izommunkától megmentse. De jaj az embernek, mihelyt a gép úrrá lesz fölötte!... Mikor hajszol s nem enged megállást... csak egy ötperces imára megállást, hogy legalább addig erezzem, hogy ember vagyok.

A technika zúgó tempója!

Ő, amire oly büszkék vagyunk! Vajon megfelel-e az élet nagy, legfőbb, örök kérdéseire? Arisztotelész még nem tudta a vérnyomást megmérni, – mi tudjuk. Tudjuk, de boldogabbak vagyunk-e? Raphael még nem tudott oly pontosan lefesteni egy tájat, mint ahogy a fényképezőgép egy pillanat alatt elvégzi, de – boldogabbak vagyunk-e? A végső kérdésekre, a legfőbb kérdésekre, a tulajdonképp egyedül fontos kérdésekre: honnan jöttél s hová mégy – tudunk-e felelni? Nem! Pedig nem ezek a kérdések maradtak-e továbbra is az élet első kérdései? És nem azok lesznek-e akkor is, amikor a mai büszke technikai alkotásokra a még előrehaladottabb ember oly fölénnyel néz le, mint ahogy ma nézi a repülőgép utasa a múlt századi delizsánszot? De szent meggyőződésem, hogy akkor is, ma is és mindig csak az imádkozó ember tud felelni a lét nagy kérdéseire!

B) «Nincs időm imádkozni, mert éjjel-nappal dolgoznom kell a megélhetésért.» Hát nézd csak, Testvérem. Az egyik óceánjáró hajó nagy viharban indult útjára s – mint minden induló hajót – ezt is a sirályok egész felhője követte. Bár teljes gőzzel feküdt neki a hatalmas hajó a tomboló hullámoknak, mégis igen megérezte az ellenkező szelet; reszketve dolgozott minden gép s a hajó mégis igen nehezen haladt előre. «Szegény, kis sirályok! – szánakozott az egyik utas. A mi hajógépeink itt nem tudom hány száz és ezer lóerővel dolgoznak s mégis alig jutunk előbbre ebben a nagy viharban ! Hát ti mit akartok itt a két törékeny szárnyatokkal s parányi izomerőtökkel!» De itt hirtelen megállott a szánakozó ember s most már a csodálkozástól nem tudott hova lenni. A sirályok u. i. kecsesen kifeszítették Istentől kapott két szárnyukat, ráfeküdtek a tomboló szél hátára s míg a pusztán munkára, erőfeszítésre, gépre, technikára hagyatkozó földi ember küszködve, verítékezve alig-alig haladt előre, addig a sirályok pehelykönnyen hagyták el a küszködő hajót, mert gyönge izomerejüknek az ügyesen kiterjesztett két szárnyukkal jöttek segítségükre...

A hajó, a pusztán munkával boldogulni akaró ember. A sirály két szárnya az embernek imára emelt két keze.

Mondd, Testvérem, még most is elveszett időnek tartod, amit munkádból az imádságra fordítasz? Még most is mondod, hogy «nincs időd imádkozni?»

II. Akik nem is akarnak imádkozni...

De nézzük most már a nem imádkozó emberek másik csoportját: az imádkozás sztrájkolóit. Ez még szomorúbb képet fog mutatni.

A) Valahol uzsonna alatt az imádságról esett szó (milyen ritkán jön elő vallásos téma!) és az egyik hölgy egész könnyedén, magától értetődően odavetette: «Tudjátok, amióta meghalt az egyetlen leányom, azóta nem hiszek az Istenben, templomba nem járok és nem imádkozom!» Így! «Azóta sztrájkolok!

» Nem ugyan ilyen sértő formában, de bizony valamiképpen hasonló gondolatokkal küszködik sok más testvérünk is.

«Amióta elvesztettem a férjemet – mondja egy levert özvegy, – elvesztettem a lelkem egyensúlyát is és nem imádkozom!»

«Annyit kell nélkülöznünk! – mondja egy másik. – Folyton imádkoztam; Isten nem segített meg; most már nem imádkozom...»

Testvéreim! Mikor az idén hosszabb nyári távollét után visszajöttem lakásomra, valami ügyben telefonálnom kellett volna. Leemeltem a kagylót: semmi, a központ nem jön. Gondoltam: majd jön később. Ismerem a pesti közmondást: «Türelem kapcsolást terem.» Várok. Semmi! Végre is más állomásra kellett mennem; arról kapcsoltak és hallom is a választ: «Kérem, nem tetszett befizetni a havi díjat s az állomást kikapcsoltuk.»

Hát persze, hogy kikapcsoltak! Ezt értem! Ha nem fizetek, a központ kikapcsol! De hát szabad-e nekünk is így tenni az Úristennel?! «Imádkoztam, kértem valamit az Istentől. Nem kaptam meg. Alászolgája! Kikapcsolom magamat, megszakítom Istennel az érintkezést!»... Helyes, józan eljárás ez? Pedig így tesz sok ember. És milyen helytelenül teszi! A csapások s megpróbáltatások fájdalmával, sok mindent meg tudok magyarázni, csak ezt az egyet nem, hogy éppen akkor hagyjuk abba az imádkozást, mikor arra leginkább szükségünk volna, mikor legjobban kell birkóznunk a ránk szakadó csapásokkal.

A görög mitológia azt tartja, hogy mikor Herkules és Anteus, a Föld fia, birkóztak, valahányszor a kimerült Anteus megérintette a Földet, édesanyját, mindig új erőre kapott. Hát hiszen ez csak mítosz. De az már nem mítosz, – Testvéreim! – hanem szent igazság, hogy ahányszor megpróbáltatásaim között meg tudom ragadni Isten karját, győzelmes erő száll már-már lankadó lelkembe.

B) «De kérem – panaszkodik talán valaki, – hányszor kértem én Istent, könyörögtem valamiért, mégsem hallgatott meg! Pedig az Úr Jézus ezt ígérte: «Amit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Hányszor imádkoztam valamiért, s mégsem nyertem el!

Bizony úgy van: nem nyerjük el mindig, amit kérünk.

De meg is magyarázom, miért van így.

Hát figyelj csak ide, Testvérem! Kis gyermekeddel mégy és sötét erdőn visz át az utad. «Apám, félek! Add ide a kezedet!» Persze, hogy odaadod, mert szereted a gyermekedet! «Atyám, elfáradtam. Végy az öledbe!» Megteszed: mert szereted gyermekedet! «Atyám, éhes vagyok. Adj kenyeret a hátizsákból. » Megteszed; mert szereted gyermekedet. Most azonban a bokrok közt csábítóan pirosló mérges bogyókat lát meg a fiad. «Atyám, adj azokból, nagyon szeretnék enni belőlük!» Megteszed? Nem! Éppen azért nem teszed, mert szereted gyermekedet. S a tudatlan kisgyermek makrancoskodni kezd és duzzogni. Erre megteszed? Erre sem; éppen azért, mert szereted gyermekedet!

Testvéreim! Magyarázzam-e még, hogy miért nem úgy kapunk meg mindent, amint azt imáinkban kérjük; nem úgy, amint a mi kis földies gondolataink szerint kitervezzük; hanem úgy, amint azt az örök Isten az egész világot áttekintő gondviselésével számunkra a legjobbnak látja. Merném-e még ezek után is azt mondani: Nem imádkozom, mert úgyis hiába!?

C) «Úgyis hiába imádkozol?...»

Hát nézd csak, Testvérem! A halász kiveti hálóját… nem fog semmit. Mi sem természetesebb, mint hogy ott hagyja a munkát – «úgyis hiába minden!» Mi emberek, mindent az eredményért teszünk; a látható eredményért. A politikus, a kereskedő, a munkás, a katona, a nevelő... mind-mind látni szeretné munkája eredményét. S ha nincs eredmény, elmegy a kedvünk: «Úgyis hiába!» Hát ez emberileg mégcsak érthető, sőt földi viszonylatban el is fogadható. De gyökeresen félreismeri az imádság egész természetét az; aki annak értékét a külső, látható eredmények után ítélné meg; aki, ha kivetett hálója üres marad, mindjárt kész az ítélettel: «hiába imádkoztam»; aki sztrájkot kezd, ha egy darabig látszólag «hiába» imádkozott.

Nincs alaptalanabb panasz, mint az, hogy «hiába imádkozunk». Kötelességből imádkozunk és nem üzleti számításból. Imádkozunk, mert teremtett lelkünket a meleg hála hajtja Teremtője felé. Imádkozunk, mert Istennel beszélni nemcsak legelső kötelességünk, hanem a legmegtisztelőbb emberi kiváltságunk is.

«Tudom, tudom! De tessék csak meghallgatni panaszomat! Beteg volt a férjem és oly meleg imával ostromoltam az eget: Uram, csak még most ne! Csak most ne haljon meg!... És mégis meghalt!...» – így panaszkodik az özvegy.

«Istentől messzire vezető utakon jár a felnőtt fiam. És meg nem szűnöm érte könnyek közt imádkozni: Uram, csak add vissza őt, a tékozló fiút, add vissza nekem és Magadnak!... és a fiú lelke mégsem mozdul!...» – így panaszkodik egy anya.

Érzem, hogy ezek s hasonló esetek mélységes tragédiái az életnek! És mégse mondd, – Testvéreim! – ne mondd, hogy «hiába imádkoztál». Hidd el, légy meggyőződve, hogy egyetlen levelet sem küldesz az Istenhez, amelyre válasz nem érkeznék: Talán nem olyan válasz, aminőt vártál, de akkor is mindenesetre jobb, mint ahogy a te földi kis látóköröddel magadnak kigondoltad.

Hogy ne haljon meg a férjed? Hiszen egyszer úgyis meghal! És ha most hal meg, – Uram, Te tudod, miért éppen most!

És a tékozló gyermek nem jön vissza, tehát «hiába imádkoztál?» Nem! Hogy az Isten hogyan válaszol az imára, sok esetben nem is tudjuk megállapítani. Imádkozzál, imádkozzál; meglesz a termés! Mikor? Azt hagyd az Úr Istenre. Hallottad már, hogy mikor a régi egyiptomi sírboltokat felbontották, a múmiák közt 4000 éves gabonás szemeket is találtak. Elvetették. S a 4000 éves mag kihajtott! A te könyörgő imád is, a te könnyeid is, a te szakadatlan aggódó szavaid is ki fognak hajtani!

A IV. században élt Szent Mónika és fia: a csodás eszű, de meg nem keresztelt lelkű és pogány életű Ágoston. Szegény anyja reszketett fiáért, látván annak földies ambícióit és léha életét. A fiatal Ágoston hitetlen volt, rossz barátai voltak s erkölcstelen élete. Szakadhat-e ennél több csapás egy anyára?! Anyja korholta, – nem használt semmit. Fenyegette, – hiába. Sírt és imádkozott – eredménytelenül.

Más anya felhagyott volna minden reménnyel. De Mónika csak imádkozott elveszett fiáért, éjjel- nappal, hónapokon, esztendőkön át imádkozott. Tizenhat éven át!... S a mag mégis kihajtott s a megkeresztelkedett és megtért fiúból az Egyház egyik legnagyobb szentje lett: Szent Ágoston.

Testvérem! Csak ne sztrájkolj! Csak ne hagyd abba! Csak ne mondd, hogy hiába imádkoztál!

III. Akik nem tudnak imádkozni...

Íme, végignéztünk a nem-imádkozó emberek két csoportján: azokon, akik nem imádkoznak, mert «nincs rá idejük», s azokon, akik azzal mentegetik magukat, hogy «úgyis hiába» imádkoznak. Nincs időd? Kell lennie! Minél uzsorásabb marokkal szorítja ki belőlünk verítékező munkánkat az élet sodra, annál inkább kell néhány percet reggeli és esti imánkban az Istennek s halhatatlan lelkünknek biztosítanunk. Hiába imádkozol? Minél sötétebbre borult fölötted az ég, annál erősebben kell kapnod az imádság által Isten segítő keze felé.

De van az embereknek még egy harmadik csoportja is, komoly, vallásos lelkek egész tömege, akik másképp panaszkodnak s panaszuk nem alaptalan: «Kérem, én akarnék imádkozni, de – nem tudok! Úgy szeretnék egészen elmerülni Isten imádatában, de a mindennapi élet gondjainak ezernyi aprósága folyton betolakszik legmelegebb imáim közé! Úgy szeretnék ima alatt repülni és Istenen kívül semmiről sem tudni, és mégis folyton azon veszem magam észre, hogy az anyagias test visszaránt a földre! Úgy szeretnék a legszebb szavakkal kifejezést adni Isten iránti érzelmeimnek, de nem tudom magamat kifejezni. Úgy szeretnék jobban imádkozni, de nem tudok!...

Így panaszkodnak néha a legjobb lelkek is, – hát ezekhez nem lesz ma egyetlen szavam sem?

De igen, Testvéreim!

Szeretném megvigasztalni őket Szent Ágoston szavaival: «Ha fáj, hogy nem tudunk jól imádkozni, már ez is imádság.» («Si vel dolemus, iam oramus.»)

De szeretnék egyúttal elmondani nekik egy kis elbeszélést is; hadd lássák, hogy az Úristen előtt nem a szépen stilizált, szóvirágos imádság a kedves, hanem kedves minden imádság, – legyen az még oly naiv szó, legyen az még oly ügyetlen mondat, legyen az egy bátortalan gondolat, cselekedet, életmód, – csak: szívünk mélyéből fakadjon az és igyekezzünk Őt a legjobban imádni, ahogy csak telik tőlünk. Úgy szól az elbeszélés – és ez legyen egyúttal a mai beszédem befejezése is, – hogy élt valahol egy ünnepelt cirkuszi bohóc, aki kunsztjaival s mindenféle bolondságaival halálra nevettette a közönséget, de mikor vége volt az előadásnak s az öltözőben a szegény «dummer August» lemosta arcáról a fehér és vörös festéket, fejét tenyerébe hajtva végtelen szomorúság fogta el lelkét. «Mily üres, mérhetetlenül sivár az ilyen élet!...» – fakadt ki lelkéből a keserű panasz.

Egy napon aztán felugrott: Nem! Nem bírom tovább!

Tudjátok mit tett? Bekopogtatott egy kolostor ajtaján s felvételét kérte a szerzetbe!

Felvették...

Végtelen boldogság töltötte el lelkét. Hogy most már Istennek szolgálhat! Hogy most már sokat fog imádkozni! És valóban: mindennap kora hajnalban, délelőtt, délután, este ott térdelt a sok imádkozó barát között a szentélyben s szeretett volna velük imádkozni. De csakhamar csüggedés szállta meg lelkét: ő, a szegény, tanulatlan bohóc nem tudott latinul, nem értett egy szót sem az imákból és akárhogy szeretett volna, mégsem tudott Istennek úgy hódolni, mint többi társai...

Addig-addig töprengett-vergődött a szegény bohóc, míg a maga egyszerű eszével valami egészen furcsa dolgot talált ki. Csendes éjjeleken, amikor mindenki aludt a zárdában, nagy titokban előszedte régen félretett cirkuszi ruháit, magára húzta azokat és lábujjhegyen beosont a néma templomba. Az Örökmécses titokzatos fénye ide-oda lobbant, amint a bohóc-barát odaállott a Szűz Anya szobra elé s minden régi kunsztját, ügyességét, hajlongását bemutatta neki, a Szűz Anyának, de oly szépen, oly odaadással, mint azelőtt sohasem.

És így ment éjjeleken át,... a bohóc-barát csak így tudott imádkozni...

Hanem egyszer valaki megneszelte a dolgot és suttogni kezdtek a kolostorban, hogy az új szerzetes megbolondult. Az apát utána akart járni a dolognak s egy éjjel lesbe állott az oratórium ablakában. Vár... vár... egyszer csak nyílik a templom ajtaja s a titokzatos csendben belép cirkuszi ruhájában az új barát. Meghajlik a Mária-szobor előtt s elkezdi ügyes cirkuszi mutatványait. Az apát megdermedve nézi egy ideig aztán fel akar ugrani, hogy a bolondot eltávolítsa a szent helyről... Már éppen megindult az apát, amikor... amikor azt látja, hogy lassan, csendben megmozdul a Mária-szobor karja és a bohóc homlokáról Szűz Mária keze szelíden letörli a csurgó verítéket.

Az apát mozdulatlan maradt; mert világossá lett előtte, hogy a fönséges Isten előtt imádságnak számít minden szavunk, gondolatunk, tettünk, amelyet legjobb akaratunk szerint és Isten dicsőségére végzünk el...

Testvéreim! Katolikus Testvéreim! Imádkozzunk! («Miatyánk...»)