Tóth Tihamér: Az antimodernista eskü

és a tudomány szabadsága. Az eskü előzményei

A kérdés terén tájékozatlanok előtt bizonyára feltűnést fog kelteni az az állítás, hogy az antimodernista eskü semmi új dolgot nem tartalmaz; aki ezt az esküt leteszi, az semmis féle új egyházi tan elfogadására nem kötelezi magát, csak annak a pár ősrégi, a katolikus Egyház által minden időben vallott főbb igazságba vetett hitének ad kifejezést, amelyet a modernizmus néven ismert eretnekség kezdett ki napjainkban; továbbá: hogy a modernizmusnak nem sok közössége van az igazi tudomá-nyossághoz s ezért az antimodernista esküben se lehet az igazi tudományos kutatás korlátozását vagy elitélését látnunk.70

Állításaink igazolására szolgáljanak a következő sorok. 1907. szept. 7-én jelent meg X. Pius pápá-nak világhírűvé vált, «Pascendi dominici gregis» kezdetű enciklikája, amely nyíltan és erős elítélő szavakkal mutatott rá a katolikus Egyház kebelében rejtőző, egy új, az enciklika által «modernisták»-nak keresztelt eretnek csoportra, amely eltérően az eddigi eretnekek szokásától, nem szakadt el az Egyház tói, hanem mint veszedelmes pusztító féreg rágott annak kebelén már évek óta.71

Tanaik rendszerbe se voltak még foglalva; maga a körlevél adta először ezeknek rendszeres fogla-latát és aki vette magának azt a fáradságot, hogy átdolgozza magát ezen a kétségkívül nehéz encikli-kán, a végén megdöbbenve látta be, hogy a körlevél által «modernizmus»-nak nevezett eretnekséget méltán tarthatjuk mindennek, csak modernnek nem; hiszen az alapjában, legbelsőbb lényegében nem más, mint az eddig fölmerült herezisek össze-foglalata – «errorum omnium summa», «haereseon omnium conlectus» – mint a pápa írja; nem más az, mint nyílt vagy palástolt istentagadás. Mert, ha a modernisták egyik főelve alapján, amely az érzékelhető dolgokon kívül mást egyáltalán nem akar is-merni, megingatjuk a minden vallás alapját képező személyes Isten létezésébe vetett hitet, a vallás te-rületét áttettük reális alapjairól a szubjektív illúziók világába, ahol aztán lehet beszélni a vallásról, mint «általános pszichológiai tényről», mint «az emberi érzelemvilág követelményeiről» stb., csak ar-ról nem, aminek egyedül kell és szabad a vallásnak lennie: a Szent Pál «rationale obsequium»-áról, az emberi ész öntudatos meghódolásáról Teremtője előtt. Mert hogyan hódolhat meg az ész egy olyan Is-ten előtt, aki tulajdonképpen nem is létezik, vagy akinek létezéséről semmi tudomást nem szerezhetek! Vallások azonban élnek és fognak élni s mivel azok alapját az észben nem találhatjuk, meg kell azt ta-lálnunk az érzelmek világában, még pedig kizárólag itt; abban az öntudat-alattról fölfelé emelkedő, homályos érzésben, hogy mégis csak függök én valami fölöttem álló fensőbb hatalomtól, akivel azon-ban én tulajdonképpen egy vagyok. Ezt a Lényt én meg nem ismerhetem, mert minden, ami az emberi tapasztalat körén túlesik, meg ismerhetetlen (unerkennbar, inconcerable, unknowable). Számomra csak az érzékileg megfogható létezik. Ez a modernizmus egyik sarkalatos tana: az agnosticizmus, amelyben bennrejlik a pozitivizmus, a relativizmus, a szubjektivizmus s a fenomenalizmus.

Ezzel a kiinduló ponttal azután ráléptünk arra az útra, mely feltartózhatatlanul vezet a panteista vi-lágnézet hívei közé, ahol természetfölöttiről beszélni nem lehet, ahol isteni kinyilatkoztatás számára nincsen hely, ahol a természet keretén kívül történő eseményekben, csodákban hinni nem szabad, mert hisz itt minden isten és maga isten a mindenség. Itt tehát természetet és természetfölöttit megkülön-böztetni nem szabad, a kinyilatkoztatás fölösleges, csodákat fölvenni nem lehet. De nincs is szükség ezeknek a tanúskodására. A léleknek gyönyörteljes rejtelmei, a «benső átélések és tapasztalatok», «a vallási érzés», «a benső világosság», «a lélek közvetlen tanúskodása» stb. elég bizonyítékai a vallás igazságának. A modernista hívőnek kizárólag ezek bői az átélt lelki-folyamatokból, azaz a léleknek önmagából kell az ő «kinyilatkoztatásá»-t fölépíteni és minden vallás, mely az átélt érzelmeken alap-szik, igaz vallás. A léleknek ez az önmagában maradása a modernizmusnak egy másik sarkalatos téte-le, az ú. n. vitális immanencia. Ha már most ezeket, az öntudat-alattról fölfelé törő érzéseket szimboli-kus formákba öntve szabatosan megfogalmazzuk, megkapjuk a katolikus Egyház dogmáit. A dogmák-nak ilyetén módon való származtatása természetesen eleve kizárja, hogy azok bán örök értékű igazsá-gok kijegecesedését lássuk; azok értéke és értelmezése együtt változik a korszellemmel, az emberek-nek a külvilág dolgairól vallott tudományos nézetével, s főleg az emberek érzelmi világával.

Mi sem természetesebb, mint hogy a személyes Isten létezésének tagadásával magától elesik mindaz, amit a katolikus Egyház vall Alapítójának istenségéről. A modernisták szerint Krisztus épp-úgy ember volt, mint bárki más; csak abban áll az ő rendkívüli jelentősége, hogy a vallásos érzés va-lami feltűnő tisztasággal, tipikus módon jelentkezett az ő lelkében. Aki tehát elmerül az ő életének ta-nulmányozásában, hasonló vallásos érzelmek tüzének lángját fogja lelkében fellobogni érezni. A názá-reti nagy Mester nyomán elindult tanítványok, az első keresztény hívek lelkében tényleg elemi erővel is éltek a vallásos érzések; szükségét érezték annak, hogy belső vallási élményeiket egymással közöl-jék. Ezen a merő szubjektív alapon kifejlődik egy vallási közösség, az Egyház, az ilyen társaságoktól elmaradhatatlan, a tagok által önként választott vezetőkkel, az egyházi hierarchiával.

Ezek a modernizmusnak alapvető tanai, amelyeket aztán híveik rendíthetetlen következetességgel alkalmaznak az egyházi élet valamennyi megnyilatkozására.72 E tanok vázlatos előadása is alkalmas annak bemutatására, hogy a 2000 éves egyháztörténet folyamán kevés oly veszélyes eretnekség merült fel, mely minden pozitív vallást annyira éltető gyökerében támadott volna meg, mint az ú. n. modern-izmus. De viszont ezek után arról a határtalan tájékozatlanságról is lehet fogalmunk, amely a modern-izmus kárhoztatásában s az antimodernista eskü előírásában a modern haladás kárhoztatását, az új kor gyönyörű technikai progressziójának, a szabad tudományos kutatásnak elítélését, vagy – Uram bocsa' – a német klasszikusok olvasásának eltiltását látja.

Szent X. Pius pápának a modernizmust elítélő Pascendi Dominici Gregis kezdetű enciklikája honlapunkon ITT olvasható, az antimodernista eskü pedig ITT.