Tóth Tihamér: AZ ÖTÖDIK PARANCSRÓL II.:

A testi élet védelme.

(1. Gyilkosság, halálbüntetés, eutanázia.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A XVII. század világhírű spanyol művésze, Murillo érdekes felfogással festette meg a nagy betegápoló szentnek, Istenes Szent Jánosnak képét. A szent sötét éjjel egy igen súlyos beteget visz a vállán, de előtte megy az Úr Krisztus, lámpa a kezében és világít a sötét éjszakában...

Testvéreim! Ilyen nagybeteget cipelünk mi is magunkkal mindnyájan: a mi sok rendetlen vágyunkat, a mi rosszra hajló emberi természetünket, a mi lidércfény után kapkodó ösztöneinket. Az áteredő bűn óta nagybeteg a mi egész emberi természetünk, melyet át kell cipelnünk az élet sötét útjainak szakadékai fölött... Boldog ember, akinek élete útján az isteni törvények lámpája világít! Mert aki a tízparancsolat után jár, az az Úr Krisztus nyomain jár; s aki Krisztus nyomain jár, annak földi útja az örök boldogság tágranyílt kapujánál fog végződni. Dehát a rövidke pár szóból álló isteni parancsok valóban lehetnek-e a még a mai bonyolult emberi élet útjainak is világító fáklyái? Lehetnek, Testvéreim! Az ötödik parancs, amelynek tárgyalását a mai szentbeszéddel kezdem, szintén csak két rövidke szóból áll.

«Ne ölj!» rövidke két szó és mégis – mint látni fogjuk – ez egyik legelső szabályozója az emberi élet tömérdek kérdéseinek.

«Ne ölj!» Az embernek teste is van, lelke is, – kárt ne tégy egyikben sem! De nemcsak a más testét és lelkét kell megbecsülnöd, hanem a magadét is; mert szeretheti-e felebarátját, aki saját magát nem szereti? Hiszen Krisztus Urunknak is ez a mértéke: «Szeresd felebarátodat, mint önmagadat». (Mk 12,31.)

Ily keretekbe beállítva, azonnal hatalmas arányúvá nő előttünk a látszólag oly rövidke parancs. Mit követel a «ne ölj» parancsa? Követeli, hogy se magunk, se felebarátunk testében vagy lelkében kárt ne tegyünk.

Az V. parancs tulajdonképpen részletes kifejtése a felebaráti szeretet általános parancsának s ezért a megbeszélendő gondolatoknak egész tömegét foglalja magában. Úgy gondolom, hogy kb. 11 prédikációra lesz szükségem, míg elmondottam mindazt, amit ez a két rövidke szó: «Ne ölj!», magában foglal.

Válasszuk az első beszédek tárgyául a legelső helyen felötlő gondolat kifejezését. Azt, amit a parancs szavai is elsősorban kifejeznek: «Ne ölj!» Azaz: másnak, ártatlannak életét el ne vedd!

I. Mily nagyra becsüli Isten az ember testi életét, ez legyen első gondolatunk, mely mai beszédünkben foglalkoztat.

II. S ha ezt világosan látjuk, vizsgáljuk meg részben ma, részben a jövő alkalomkor, hogy mi következik ebből; nevezetesen Vajon mai társadalmi intézményeinkben vagy a közfelfogásban nem jövünk- e ellentétbe az isteni gondolattal.

I. Mily nagyra becsüli Isten az ember életét!

A) A hatalmas Isten az ötödik parancsban védőbástyát húzott az emberi élet köré. Vajon honnan ez a különleges megtiszteltetésünk, hogy a teremtett világ százezernyi kincséből Isten egynek életét sem veszi ily különleges pártfogásába, egyetlen egyet sem tart külön megvédendőnek, csupán az emberi életet?

Az első feleletet megadja a Szentírás, mikor ezt mondja: «... mert az ember Isten képére teremtetett. » (1Móz. 9,6.)

Az élet a világ legtitokzatosabb rejtélye. Az emberi tudomány már sok mindent kikutatott, sok rejtélyre rájött, – de mi az élet lényege végső fokon, azt még nem tudjuk, s talán soha nem is fogjuk tudni. Az ember az Isten képére teremtetett. Bennünk, életünkben, van valami isteni vonás, ami semmi más teremtményben nincs meg. Mi teremtésünkkor valami isteni szikrát kaptunk, amit senki más nem adhat nekünk, amit tehát senki más nem is vehet el tőlünk. «Lássátok, hogy egyedül én vagyok s nincs kívülem más Isten, én ölök, elevenítek» (5Móz. 32,29.), mondja az Úr a Szentírásban. Aki az emberi élet ellen emeli a kezét, az az Isten tulajdona ellen tör, – ez az egyik oka annak, hogy az emberi életet ennyire kell becsülnünk.

B) Van ennek azonban másik oka is. Az emberi, földi élet fontos, értékes azért is, mert földi élet nélkül nem lenne örök élet sem.

A földi élet útja bizony szenvedéssel és szomorúsággal bőven van kikövezve. Némelyik ember élete szakadatlan láncolata a csapásoknak és megpróbáltatásoknak; és ilyenek ajkáról szokott elszállani a kétségbeesett panasz: «Minek is él az ember, ha ennyit szenved! Jobb lett volna nem is születnem! »

Testvérem! Panaszkodó Testvérem! Nem tudod, mit beszélsz! Igaz: ha nem születsz, nem is szenvednél. De ez is igaz: ha nem születsz, nem is lenne örök életed sem! Az örök életnek föltétele a földi élet, – s ezért oly fontos ez az Isten szemében is, meg azért nagy érték a keresztény szemében is, mert ez az érdemszerzés ideje az örök életre.

Már most, ha ezt a két gondolatot megfontoljuk, tisztán látjuk az ötödik parancs jelentőségét. Az emberi élet az Istenből kipattant szikra, – senkinek sincs joga azt kioltani. S az emberi élet az Istentől nyert lehetősége az örök élet szerzésének, – senkinek sincs joga attól bárkit is megfosztani. Hogy az emberi élet kioltása, a gyilkosság egyike a legszörnyűbb vétkeknek, ez a tudat különben a keresztény vagy nem keresztény népnek törvényeiben egyaránt él, úgyhogy az V. parancsnak ezt a részét, mely szerint egy ártatlan emberéletet kioltani, megölni soha nem szabad, tovább bizonyítanunk sem kell.

Hogy az élethez, ehhez a titokzatos szent valósághoz, gyilkos kézzel nyúlnunk nem szabad, ez a tétel – hála Istennek – közkincse az egész emberiségnek. Isten az élet adója, csak Ő veheti azt el. (5Móz. 32,39.)

II. Mi következik ebből?

Azonban annál inkább szükséges, hogy részletesen megtárgyaljuk az eddig elmondott igazságok következményeit. Mert ha az Úristen ily magasra értékeli az ember testi életét, meg kell vizsgálnunk, hogy saját felfogásunk, intézményeink, szokásaink megfelelnek-e az emberi élet ily nagyszerű megbecsülésének. Meg kell vizsgálnunk, hogy törvénykezési, orvosi, társadalmi, s nemzetközi vonatkozásainkban nem találunk-e olyan jelenségeket, amelyek ellentétben vannak vagy legalább is ellenkezni látszanak az V. parancs szellemével.

És sajnos azt találjuk, hogy bizony vannak emberek, akik kis és nagy dolgokban sokszor ütköznek össze az V. paranccsal; de vannak társadalmi szokások, nézetek, törekvések is, melyek szintén sértik az V. parancsot.

Nem öltem senkit! – mondják büszkén az emberek. De fontold csak meg, mi mindennel lehet e parancsba ütközni!

A más életében kárt tesz az az asszony is, aki elvállal árvákat, lelenceket a gyermekmenhelyről s aztán azok gyomrán, koplalásán s egészségén gazdagszik.

A más életében kárt tesz az az elárusító is, aki felvizezi a tejet, aki gipsszel keveri a tejfölt, aki téglaport tesz a paprikába.

Más életében kárt tesz az a hadiszállító is, aki papírbakancsot szállít és pókhálószövetet és hús helyett hamut rak a konzervdobozba.

És az a sok veszekedés! És az a sok mérgesítés! Férj és feleség, testvér és testvér, munkaadó s munkás közt!

Ezek mind az V. parancs ellen vétenek. De most nem ezekről lesz szó. Ezek is bűnök ugyan az V. parancs ellen. De vannak sokkal nagyobb, elvi jelentőségű kérdések, s ezeket kell részletesen megvizsgálnunk. Nagy elvi kérdések, amelyek az emberi életről döntenek, amelyekről annál inkább kell mindnyájunknak világosan gondolkoznunk, tisztán ítélnünk, minél szomorúbban látjuk, hogy ezekről a mai közfelfogás éppen nem az V. parancs szellemében vélekedik. Ezeket a nagy, mindnyájunkat érdeklő kérdéses két fogjuk a következő szentbeszédekben az V. parancs fényével megvilágítani. Nézzünk közelebbről már ma két ilyen fontos kérdést.

A) Az egyik a halálbüntetés kérdése. Mint tudjuk, vannak az emberi gonoszságnak oly szörnyű megnyilvánulásai, amelyeket az állami törvényes hatalom halállal szokott büntetni. És a katolikus erkölcstan nem vonja kétségbe az államnak halálbüntetési jogát.

a) Dehát van-e joga az államnak hozzányúlni az emberi élethez? A halálbüntetés nem ütközik-e az

V. parancs tilalmába? A külső látszatra valóban beleütközik. De csak külső látszatra..«Ne ölj!» – hangzik az Isten parancsa, így valóban beleütköznék. De ha más szavakkal fejezzük ki ugyanezt az igazságot: «Ne gyilkolj!», vagyis «ártatlan életet ki ne olts!», mindjárt észrevehetővé válik a parancs tulajdonképpeni lényege. És ez a lényeg nem zárja ki az államhatalom által hozott halálítélet jogosságát. Mondhatná valaki, hogy az V. parancsnak ilyetén értek mezese erőszakolt. De hogy nem az, világosan kitűnik magából a Szentírásból. Mert ugyanaz az Isten, aki Mózesnek kiadta az V. parancsot:

«Ne ölj!», ugyanaz felsorol oly bűnöket is (pl. 2Mózes 21,12.), amelyekért halálbüntetés jár. Tehát az Ószövetségben a törvényes állami hatalomnak maga az élet és halál Ura adta meg a halálbüntetés jogát. És hogy a kereszténység nem vette el ezt a jogot, kitűnik Szent Pál apostol figyelmeztetéséből: «Azt akarod, hogy ne kelljen félned a f elsőbbségtől? Tedd a jót és dicséretet nyersz tőle, mert ő az Istennek a szolgája a javadra. De ha a rosszat cselekszed, félj, mert nem ok nélkül hordozza a kardot; szolgája ugyanis az Istennek, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, aki rosszat cselekszik». (Róm. 13,3. s köv.)

Hangsúlyozzuk, hogy a halálbüntetés az állam kezében csak a végső eszköz lehet; de mégis csak olyan eszköz, amelyet szükség esetén szabad igénybe vennie. Ha válás mely tagom vérmérgezést kap, igyekszem előbb minden lehető módon gyógyítani; de ha nem sikerül, bizony nem marad más hátra, mint levágatni. Már pedig, ha az életet veszélyeztető beteg testrészt szabad levágatni, hogy megmentsük az egésznek az életét, akkor a társadalomból szabad kimetszeni azt a tagot; amelyik a többnek életét veszélyezteti. (S. Thom. 2.2 q. 64. a. 2.)

b) A keresztény felfogásnak mindeneseire inkább megfelelne az emberi élet oly sérthetetlensége, hogy soha, semmi körülmények közt senkinek életét ki ne oltsuk. Ezért, ha bizonyos végső esetben a keresztény erkölcstan megengedi pl. a háborút is – mint a jövő vasárnapi beszédben erre kitérek,– ideálja mégis ez: úgy nevelni a nemzeteket, hogy háborúra soha ne kerüljön sor. Épp így bizonyos végső esetekben elismerjük az államhatalom kivégzési jogát, de megint ideálunk: úgy nevelni az egyeseket, hogy erre soha ne kerüljön sor.

Szent vallásunk érzi, hogy itt a társadalom végső önvédelmi fegyveréről van szó. Ezt sajátságosán kifejezésre is juttatja azzal, hogy a papságra alkalmatlannak (irregularis) jelenti ki azt a bírót, aki halálbüntetést hozott s aki az ítéletet végrehajtotta. (C. I. C. 984. can. 6. és 7. n.) Szent vallásunk mindenesetre jobban szeretné, ha ki lehetne jönni halálbüntetés nélkül is. De nem lehet! Kell halálbüntetésnek lenni azok számára, akik a mások ártatlan életét megfontolt tervszerűséggel ki tudják oltani. Amelyik ország eltörölte a halálbüntetést, ott felszökött a gyilkosságok száma. Azoknak a jogbölcselőknek tehát, akik tiszteletreméltó meggyőződéssel érvelnek a halálbüntetés ellen, csak azt felelhetjük, amit a franciák feleltek hasonló törekvésekre: «Törüljük el a kivégzéseket? Helyes! De kezdjék el ezt előbb a gyilkos urak!»

Igen: ha nem lesz többé gyilkos, nem lesz állami hóhér sem.

c) De ha még azon is lehet gondolkozni és vitatkozni, Vajon egy cégéres gonosztevőt szabad-e az állami hatalomnak kivégeztetnie, hát akkor igazán nem lehet kétséges, hogy ártatlan lélekhez nyúlni soha semmi áron nem szabad! És most talán – az első pillanatban – még nem is tudjátok, mire gondolok itten. Pedig egy egész modern, divatos törekvésre akarok rávilágítani.

Az V. parancs a testi élet megbecsülését követeli. «Testi kultúra!» «Testi élet igénylése!» – halljuk ma a divatos jelszavakat. Hiszen – helyes értelemben véve – a kereszténység programpontjai ezek. Mikor ezeket a jelszavakat még senki sem ismerte, a katolikus Egyház már akkor tömegét állította fel az aggok menhelyének, a gyógyíthatatlan betegek, nyomorgók házainak.

Sőt tovább megyünk és mondjuk: Testi élet? Igen, mi is megbecsüljük! Annyira megbecsüljük, hogy még a béna, a nyomorék, a gyógyíthatatlan beteg testnek is tudjuk értékét és még a végsőket pislákoló életet sem engedjük kioltani. Most már látjátok, mire gondolok itt, Testvéreim. Egy külföldön világba dobott új törekvésre, amelyen egyesek – mint minden újdonságon – azonnal kapnak.

B) Ez az «eutanázia», vagy a «könnyű halál» gondolata.

Egyes országokban – látszólag a felebaráti szeretettől vezéreltetve – megdöbbentő tervnek kezdenek híveket toborozni. A gondolat lényege az, hogy a súlyos beteget hivatalosan tiszti orvosokkal akarják megvizsgáltatni és ha a betegnek életét az orvosok már feladják, azt akarják, hogy a betegnek szabad legyen olyan erős fájdalomcsillapító szereket, mérgeket beadni, hogy ettől az illető csendesen meghaljon s így szenvedése megrövidüljön.

A gondolat hirdetői megható részletességgel tudják kiszínezni, hogy egy ilyen menthetetlen, gyógyíthatatlan beteggel csak jót tesz az ember, ha szép csendesen elküldi az életből és megmenti céltalan szenvedéseitől. «Úgysem ér már az az élet semmit! – mondják. Pár nap múlva meghal! Minek hát engedni, hogy annyit szenvedjen szegény!» Törvénybe akarják tehát iktatni, hogy aki egy ilyen beteget megöl, az jogosan jár el, az felelősségre nem vonható.

Mit szólunk a tervhez, Keresztény Hallgatóim? Lehetséges, hogy sokan talán még nem is hallottatok erről a mozgalomról. De jó lesz előre világosan látni ebben a kérdésben, ha esetleg egyszer valaki nálunk is fölveti ezt a szörnyűséget.

Mert – igenis – szörnyűségesnek kell azt neveznünk! Szörnyűségnek azt, ami az első pillanatban a felebaráti szeretet, a fájdalmat enyhítő részvét munkájának látszik. a) Először is már pusztán emberi, földi tekintetből is kell, hogy igen komoly aggályaink legyenek ellene. Rá kell mutatnunk azokra a beláthatatlan bajokra, amelyeket egyrészt az emberi tudás végessége, másrészt az emberi gonoszság végtelensége itt okozhatnak.

Az emberi tudás végessége! Igaz, orvosi tudásra akarják bízni a hivatalos megölés megengedését. De hát oly egészen biztos az az orvosi tudás? Nem ismertek-e ti is embereket, akikre egyszer az orvos már kimondta, hogy menthetetlenek, s akik ma mégis az utcákon szaladgálnak? És az emberi gonoszság végtelensége! Mert mi lesz, ha majd egyeseknek, a türelmetlen örökösöknek nagyon érdekében áll, hogy a dúsgazdag beteg nagybácsi már csakugyan föl ne épüljön?! Hát azt hisszük, hogy az emberi gonoszság s ravaszság nem fog utat találni egy ilyen «ölési jogosítvány» megszerzéséhez? Nem látjuk, mily hajmeresztő lehetőségeknek nyitunk ajtót! Nem látjuk, hogy ha csak egyetlenegy esetben is átszakítjuk a gátat, amely az ártatlan emberi életet védi, nincs többé megállás! Pedig ez még csak a földi szempontok mérlegelése.

b) Hát ha még az észbeli érvek mellé a vallásos érveket is hozzávesszük, és a merő emberi gondolkozás szűk köréből fölemelkedünk azokhoz a távlatokhoz, amelyeket az úr Jézus nyitott az emberi élet számára! Soha nem olvassuk, hogy az Úr Jézus emberi életet kioltott volna: de igenis olvassuk, hogy meghalt életet feltámasztott.

«Az a gyógyíthatatlan beteg úgyis céltalanul szenved» – mondják a gondolat védelmezői! Mit tudod te azt? Nem hallottál még soha esetekről, mikor egy bűnben töltött élet után valaki éppen a betegágyon tért Istenhez?! Nem ismered-e a híres francia író, Francois Coppée megtérésének történetét, aki hite visszanyerését éppen a szenvedésnek köszönheti, az «üdvös szenvedés»-nek, «la bonne souffrance», mint ahogy azután könyvének címéül is ezt választotta. Céltalanul szenved? Hátha valakinek éppen a halálos ágy fájdalmaira van szüksége, hogy levezekelje előbbi életének sok hibáját, bukását! Hátha ezzel a szenvedéssel rövidíti meg a tisztítóhely vezeklését! Hátha az Isten a szenvedés által éppen azt a kegyelmet adta meg neki, amelyért egy nagy szentünk oly buzgón szokott imádkozni: «Uram, itt égess, vágj, sújts, büntess, csak odaát légy hozzám irgalmas!» (Sz. Ágoston.)

szüksége annak a hátralevő néhány órai szenvedésnek tisztító erejére? Van köztünk valaki, aki nyugodtan elmondhatná, hogy őt régi életéből nem ijesztgetik súlyos bűnök emlékei? Bűnöké, amelyeket már meggyónt ugyan s amelyek miatt már el nem kárhozhat, de amelyekért még eleget nem tett s miattuk vár reá a tisztító szenvedés. Szenvedés itt vagy odaát. Aki helytelenül értelmezett szánalomból csendesen kioltja a nagybeteg életét, a legrosszabb szolgálatot teszi neki.

És csak ne mondja ezért senki, hogy a keresztény erkölcstan kegyetlen, mert szenvedni engedi a beteget! Mert igenis szabad a beteg szenvedéseit alkalmas szerrel csillapítani, még ha az eszméletétől is megfosztaná őt, sőt ha némileg még halálát is siettetné; de egyenesen megölni őt soha nem szabad! Viszont az is igaz, hogy a halál pillanatát teljes öntudattal várni és életünk áldozatát Istennek öntudattal fölajánlani, ez a legszebb befejezése a keresztény életnek. Odaadni életünket Isten kezébe, ahonnan azt vettük, ez oly nagy erény, amilyenre soha máskor alkalmunk nem nyílik.

*

És a mai napra fejezzük is be az V. parancs tárgyalását. Fejezzük be azzal a megkapó jelenettel, amelyet újabban egyre több holland és belga templomban lehet látni, s amelynél szebb kifejezést mai gondolatainkhoz keresve sem találhatnánk. Nem kioltása a beteg életének, hanem megerősítése a beteg lelkének, – ez fönséges keresztény gondolat!

Holland és belga városokban és falvakban megkapó szokást kezdtek el néhány éve a buzgó hívek a betegek megerősítésére. Jól tudják, hogy a testi fájdalomnál sokszor nagyobb az a lelki levertség s az elhagyatottságnak az az érzete, amely erőt vesz a beteg lelkén, aki templomot, szentséget, szent beszédet talán hónapokon, éveken át kénytelen nélkülözni. A találékony felebaráti szeretet tehát itt jött ezeknek segítségére. «Betegek napját» rendeznek számukra, amelyeken autóját vagy fogatját mindenki rendelkezésére bocsátja, hogy a betegeket ülőszékestől, hordágyastól együtt elvigyék a templomba. Az idén nyáron egy belga érseki székhelyen, Tournai-ben volt ilyen «betegek napja». Hosszú sorban feküdtek a szenvedők a templom hajójában s szemük odatapadt a főoltárra, amelyen a tournaii érsek mondta a «betegekért» («pro infirmis») szóló külön szentmisét. Az evangélium után fölbotorkált a szószékre egy jezsuita páter – maga is vak – és lélekbemarkoló szentbeszédet tartott arról, hogy az evangélium világossága mily fényt vet a szenvedésre s mily érték az az örök élet szempontjából! Áldozáskor az érsek elhagyja az oltárt s végigviszi az Urat a betegek ágyai közt s mindegyiket megerősíti az Úr szent testével...

Íme – Testvéreim – nem kioltani a betegek életét, hanem megerősíteni lelküket! Micsoda lelki élménnyel tértek haza ezek a szegény betegek! A test fájdalma talán csak olyan kínzó maradt, mint volt, de a lélek ellenálló ereje megnövekedett. A betegágy szenvedései éppoly fájdalmasak maradtak, de megnyílt lelkükben a szenvedések türelmes és alázatos elviselésének erőforrása.

Úristen, add meg nekünk is, hogy minden betegségünkben alázattal tudjunk szenvedni; utolsó betegségünkben pedig fiúi bizalommal helyezhessük lelkünket irgalmas atyai kezedbe! Ámen.