Tóth Tihamér: A HATODIK PARANCSRÓL IV.

Híven a sírig!

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Hogy sok mai embernek mennyire idegen a tízparancsolat levegője, az nemrégiben egy berlini mozielőadáson nyilvánult meg ijesztő világossággal. «A tízparancsolat?» című nagy filmet játszották, – azt hiszem, tavaly adták itt Pesten is.

Nos hát a publikum csak nézte, habzsolta a film monumentális felvételeit s tapsolt, tapsolt... Előbb jönnek az ószövetségi jelenetek. «A fáraó leánya», – taps. «A piramisok építése», – taps. «Kivonulás Egyiptomból», – taps. «Mózes a két táblával», – taps.

Most jönnek a parancsok. Negyedik parancs, – taps (mindenki jó néven veszi, ha gyermekei tisztelik). Ötödik parancs, – taps (hogyne: védi az életemet!). Hatodik parancs – nos, mi az? Gyér taps ittott... elvétve... Kilencedik! – ...fagyosan, szó nélkül ül az egész publikum. Ez már sok a mai embernek!... Hogy a más feleségéhez semmi közöd? Hogy akik egyszer megesküdtek az oltárnál, azok a sírig egymáshoz vannak kötve? Sőt, hogy még gondolatban, kívánságban, vágyban is tisztalelkű maradj? Nem, ezt megérteni a mai ember már nem akarja!

Hát mit akar? Enyhítést a VI. és IX. parancson! Sőt! Nem is enyhítést, hanem annak egyszerű eltörlését, kifilozofálását a világból!

Párizsban nemrégen jelent meg egy könyv, amely komoly homlokráncolások közt nagyképűsködik a többnejűség és többférjűség gyakorlati lehetőségéről – s a könyv elfogyott 70.000 példányban! Amerikában megjelent egy másik könyv az ifjúkorúak egyik híres bírájától, – az meg a «pajtásházasságot» ajánlja! Berlinben egy neves szexuálpatológus iskolásfiúkat s leányokat biztat az erkölcstelen életre! És így tovább... Hát, Testvéreim, fejetetején áll ez az egész világ?! Minden ösztönt, minden állati vágyat, minden perzselő lávát szabadjára akarunk ereszteni? Csak szép görög nevet kell adni a szemétdombnak s akkor hajrá?! Mi marad még emberies vonás rajtunk, ha levesszük a láncot a bestiáról, amely mindenkiben lakik?!

Mily hálásaknak kell lennünk szent vallásunk iránt azért, hogy a zűrzavaros jelszavak pusztító sodrában meg nem rendülő szilárdsággal védi továbbra is és hirdeti megalkuvás nélkül az Isten parancsait! Az élő Isten nem halt meg! – kiáltja a világba. Nem halt meg, s parancsai el nem avultak! Mindenkitől tiszta, önmegtartóztató életet követel az esküvői oltárig, attól kezdve pedig a házassági hűség megtartását egész a sírig. Tisztán az oltárig! – ez volt címe legutóbbi szentbeszédemnek. Híven a sírig! – ez lesz tárgya a mainak. S amint a múltkori beszédet, úgy osztom két részre a mait is: I. Mit követel Isten VI. és IX. parancsa a házasfelektől s II. miért követeli azt.

I. Mit követel Isten a házasfelektől?

A) Mai kérdésünk tehát ez: Mit követel Isten a házasfelektől, íme, itt van rá a nyílt, világos válasz: Követeli az egymás iránti házassági hűség sírig tartó megőrzését!

a) A legnagyobb csapás, ami a családot – s általa az emberi társadalmat – érheti, a házassági hűség megszegése. Az adott szó hűtlen megtörése más dologban is szégyen, de az esküvel is erősített házassági hűség sárba tapodása – rendkívül súlyos következményei miatt – hatványozottan fokozott bűn.

A frivol világ ugyan könnyű mosollyal napirendre tér fölötte; a színdarabok bengáli tűz dicsfényét vonják köré, – a krisztusi világnézet azonban nem engedi trónjától megfosztani a házastársi hűséget. Figyeld csak meg, mily keményen pattognak a Szentírás szavai: «Tisztességes legyen a házasság mindenben, és szeplőtelen a házas ágy; mert a paráznákat és házasságtörőket megítéli az Isten». (Zsid. 13,4.) Az esküvői oltárnál nem hiába emeli ki az Egyház, hogy a házasfeleket Isten köti egybe és csak a halál oldhatja szét őket. A házasság eggyé teszi a két lelket s a házassági hűség megszegése szentségtörő támadás ez ellen az egység ellen.

Méltán írja erről a bűnről Jób könyve, hogy ez szörnyűség és mindent fölforgató, pusztító tűz. (Jób 31,11. s köv.)

Ti feleljetek rá, Testvéreim: nem így van-e? Nem emiatt robbannak-e szét a családi tűzhelyek? Nem vár-e a bűnös félre a legdöbbenetesebb erkölcsi fertő, ha képes volt megtenni azt a rettenetes lépést, amelyet természet, becsület s vallás egyaránt tiltanak! A bűn hazugsága örömet ígér neki, de a bűn után látja, mily nyomorúság lett osztályrészévé. Szörnyű az a pillanat, amelyben fölébred benne a lelkiismeret szemrehányó szava: a vádoló nyugtalanság! Mint kerüli mitsem sejtő házastársának tekintetét! És főleg, mily névtelén fájdalom, mily szégyen ömlik el lelkén, valahányszor ártatlan gyermekeinek ragyogó szemébe néz, valahányszor az ő hófehér lelkűk ezüstösen csilingelő kacagását hallja! Ő, akinek hűtlenséggel bemocskolt életét rettegve kell takargatnia!

b) A házassági hűség megszegésével vétkezhetik mindkét fél, s ezért mindkettőhöz szeretnék ma komolyan szólani.

Szólok hozzátok, feleségek, akik néha oly könnyelműen kezdetek szóba állni a kísértéssel; akiknek hiúságát oly jólesőén cirógatja az olyan érdeklődés is, amely jóra nem vezethet; akiknek jó, áldozatkész férjeitek vannak, de ő nektek, a szeszélyeteknek nem elég, – szólani hozzátok a Szentírás szavával: «Aki a veszedelmet szereti, elvész abban». (Jéz. Sír. 3,27.)

De szólok hozzátok, férjek is! Férjek, akiknek fogalmatok sincs, hogy meggondolatlan viselkedésiek, kisebb-nagyobb könnyelműségetek miatt hány álmatlan éjszakát könnyezik át feleségetek; feleségetek, aki keféli ruháitokat, akinek kezébe jutnak az ott felejtett fényképek, levelek, színházi páholya jegyek, aki mindenről tud, de a botrány miatt szólni nem mer, csak csendesen vérzik vértanúi kínjaival. Szólok hozzátok, férfiak! Ti egymásnak le vagytok kötve a sírig, egymás iránt hűséggel tartoztok a sírig és jaj – micsoda feneketlen mélység nyílik meg az alatt, aki cserbenhagyja az oltáron Krisztus Urunk feszületére tett esküjét s az Úr szigorú parancsa ellenére megtöri azt vagy felbontja azt, amit Isten összekötött!

Előttünk a házasságkötés nem parádé, nem templomi felvonulás, nem Lohengrin-indulós ellágyulás, hanem a sírig-tartó hűségre erősítő kegyelmi forrás megnyitása.

A tridenti zsinat szavait használom: «Ennek a szentségnek kegyelme azt eredményezi, hogy a kölcsönös szeretettel egymáshoz kötött férfi és nő kölcsönös jóakarattal egymás mellett kitartson, idegen, tilos szerelmet s bűnös viszonyt ne keressen».

Mikor az esküvői oltárnál egymásnak kezüket nyújtják, nincs kettejük közt senki, néni áll köztük senki idegen. S az Egyház áldó imája azt kéri, hogy ne is tolakodjék soha senki kettejük közé.

B) És ezzel elérkeztünk mai témánk legégetőbb pontjához, az Úr Jézus következő szavaihoz: «Aki elbocsátja feleségét és mást vészen, házasságtöréssel vét ellene. És ha az asszony elhagyja férjét és máshoz megyén, házasságot tör». (Mk 10,11. s köv.) va) Az Úr Jézus itt kimondta a kemény szót, amin sokan megbotránkoznak, amin sokan fölháborodnak, ami azonban mégis igaz: nemcsak az vetkezik a VI. és IX. parancs ellen, aki felebarátja jelenlegi feleségét bűnre kívánja, hanem az is, aki egy ú. n. felbontott házasságból vesz magának férjet vagy feleséget! Aki egyszer érvényesen megesküdött, az a másik fél életében többé új féllel házasságra nem léphet; s ha mégis házasságra lép, az nem házasság, hanem bőn a VI. és IX. parancs ellen. Ez a hamisítatlan krisztusi tan, s ez volt szent vallásunk rendíthetetlen tanítása mindig s ez ma is, amikor pedig rajta kívül senki más nem mer alkudozás nélkül kitartani az Isten törvénye mellett.

Hát ez botránykő sokak szemében! Hogy a katolikus Egyház bűnnek bélyegez valamit, amit pedig a mai társadalmi felfogás egész természetesnek tart, sőt amit más vallások templomaiban meg is áldanak! «A katolikus Egyház maradi, merev»... «nem tud haladni a korral!»... «ma már mindenütt egész természetesnek veszik, hogy az elvált felek újra házasodnak, csak az Egyház olyan elmaradt...»

b) Hát – Testvéreim! – az Egyház nem maradi, nem merev, sőt csodálatosan elasztikus, az elváltozott korok lelkét megértő, hozzá alkalmazkodó intézmény. Nyugodtan nézi az emberiség kulturális fejlődését, és higgadtan mérlegeli. Oly higgadtan, mint csak az teheti, aki évezredekben számolja a történelmet.

Tud várni. Ami újat az elméleti tudomány hirdet, nem kap utána, amíg az csak föltevés, de elfogadja, ha bebizonyított igazsággá válik. Jelszava:

«Am guten Alten
In Treue halten,
Aber vöm Neuen
Nicht grundlos scheuen».

Ami értékeset a technika létrehoz, mindazt bekapcsolja lélekmentő munkájába. Hithirdetői egykor éppúgy utaztak Columbus törékeny hajóján, mint ma a 46.000 tonnás «Olympic»-en vagy az 56.000 tonnás «Leviathan»-on.

Az Egyház ma is mondja régi imáját a gyalogos zarándokokért, de külön áldási imája van az automobilokra is. Nézzétek csak meg Rómában minden évben január 11-én, a rómaiak kedves szentjének, Szent Franciskának napján a Santa Maria Nuova templom előtti teret, amely temploma bán a szent ereklyéi pihennek. A tér feketéllik a tömérdek autótól: miniszteri, katonai, tengerészeti autók, diplomata, vöröskeresztes, kardinálisi s magánautók tömege. Mindegyik autón Szent Franciska érme... Jön a templomból a hosszú körmenet s zsoltára és himnusz éneklése közt áldják az autókat. Maradi ez az Egyház?! Afrika pogányai közt ma is tevén jár a misszionárius, de egy magyar püspök már évekkel ezelőtt repülőgépen ment Rómába pápai kihallgatásra. Falusi templomainkban még gyertya pislákol, egyetemi templomunkat pedig már villany világítja, gőz fűti, s rádió viszi szét onnét a prédikációt.

Maradi az Egyház? Követeit elküldte valaha a német-római császárhoz és leveleit így kezdte: «Dilecto filio»... «Kedvelt Fiunknak»... Ma elküldi követeit a köztársasági elnökökhöz is, és a hozzájuk írt levelei megint így kezdődnek: «Dilecto filio»... «Kedvelt Fiunknak». Maradi az Egyház? Nem! Sőt csodálatosan alkalmazkodó, elasztikus, megértő.

c) Nos hát, ha ez az Egyház aztán valamiben mégis megköti magát, ha valamelyik kérdésben keményen áll, mint a gránit, hát ott már igazán fundamentális, alapvető érdekek foroghatnak kockán! És a házassági elválással szemben ezért köti meg magát!

A katolikus gondolat az egész emberiségnek szól, nem lehet azt az egyén kicsinyes horizontjára szűkíteni. Az állam kiveti a nagy adókat, az egyén ugyancsak szenved alattuk, és az állam mégis beköveteli azokat, mert különben megrendül a közösség élete. Éppígy előfordul, hogy egyének fájdalmasan szenvednek a fölbonthatatlan házasság nagy elve miatt, de az egész emberiség javát szolgáló elvet mégsem lehet az egyének érdeke miatt föladni.

Vegyünk csak egy egész konkrét esetet, összevesz két házasfél, amint bizony összevesznek a napsütéses, mosolygós olasz ég alatt éppúgy, mint a ködös Északon, amint összevesznek márványos palotában vagy sárfalú kunyhóban, összevesznek. Mi lesz most? Az Egyháznak és a társadalomnak választania kell: az egyén érdekének tegyünk eleget? – akkor engedjük meg a szétválást; az egész emberiség, a társadalmi együttélés, a közjó érdekét tekintsük? – akkor nem szabad megengedni az elválást. És Krisztus Urunk s az ő igazi Egyháza az utóbbit nézi: az egész emberiség közjavát – és ezért nem engedi az új házasságokat. Persze, jobb megoldás lenne, ha a közjó soha nem követelné az egyén tragikumát. De ezen a földi világon ez lehetetlen. Egyházunk tehát csak a közjót választhatja.

Mert ha megengedné Egyházunk az elválást? Nos, ha megengedné, – összedőlne az egész emberi élet épülete! Talán nem volna egyetlen ép család sem, hiszen hol nincs nézeteltérés? A válás és új házasság lehetősége pusztító tűzvésszé szítaná fel a mindennapi kis összeütközések szikráit is; míg így, ha a házastársak tudják, hogy új házasságra gondolniuk úgysem lehet, igyekeznék magukat átküzdeni az élet tengerének ködös s naphiányos régióin. Igen, Testvéreim! A felbonthatatlanság tudata nyomtalanul elsimít ezer meg ezer oly félreértést, amiből a felbontás mellett a házasság szétrobbanása következett volna.

Ha tehát őszinte akarok lenni, ezt kell mondanom: Szent vallásunknak ez a gerinces viselkedése imponál nekem! Imponál ez a bátorság! Amikor a kereszténységtől elszakadt politika az államok törvénykönyvében megszüntette a fölbonthatatlan házasság eszméjét; amikor minden másféle vallás templomában nehézség s akadály nélkül adják össze a harmadszor, negyedszer «örök hűséget» esküvőket; akkor, amidőn a katolikus Egyháznak tömérdek szemrehányást, elkedvetlenedést, híveinek tömeges elvesztését kell is elviselnie, imponál az a hűség, hogy meg nem alkudva mer kitartani a paráznaságot tiltó isteni parancs, s az elvált felek új házasságát bűnnek tartó krisztusi felfogás mellett! De még világosabbá válik előttünk az Egyház eljárása, ha áttérünk a beszéd II. részére, hogy miért is követeli Isten ezt a sírig tartó hűséget.

II. Miért követeli Isten a sírig tartó hűséget?

A) Először is követeli a házasfelek és főképp a nő érdekében.

a) Ha egy férfi feleségévé tesz egy nőt, de ugyanakkor nyitva tartja annak a lehetőségét is, hogy valaha elválik tőle, nem olyan titkos ajtót vágott-e ezzel a családi szentély falán, amelynek puszta jelenléte is állandóan zavarja a családi boldogságot? Lehet-e nyugodt az a feleség, aki tudja, hogy ura bármikor otthagyhatja? Lehet-e legyőzni a hűtlenségi kísértéseket, ha ott motoszkál a gondolat: «Nem is kell ide hűtlenség! Hiszen ezt törvényes módon is el tudom érni, csak el kell válnom!» És viszont mennyivel könnyebb a csábító bűnt legyőzni, ha tudjuk, hogy eleve lehetetlenség annak teljesítése! Íme, egészen az ellenkezője jön ki annak, amit az ú. n. «próbaházasság» modern hirdetői akarnak; mert ha meg van a lehetősége az elválásnak, akkor lesz csak igazán felfordult világ, amihez képest a mai még semmiség!

Hát tudjátok-e, kiknek kellene leginkább hálásaknak lenniük, hogy az Úr Jézus ily rendkívül szigorú volt ebben a kérdésben és sírig tartó házassági hűséget követelt! Tudjátok, kiknek kellene ezért örökké hálásaknak lenniük? Éppen a nőknek!

b) Ti nők, el sem tudjátok képzelni, mi várna rátok, ha sikerülne a VI. parancs által előírt törvényt a mai világboldogítók esze szerint megreformálni. Akárki beszél a VI. parancs ellen, a keresztény lélek megütközik rajta. De ha nők beszélnek ellene, akkor a megütközéshez még hozzáesszük: Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.

Láttátok már Michelangelo monumentális mennyezet-freskóit a Sixtuszi kápolnában? Az egyiken a nő teremtését festette meg a művész. Amint Éva életre ébred az alvó Ádám mellett, mindjárt a legelső pillanatban esengve nyújtja kezét Isten felé. Mintegy jelképezni akarta a nagy művész ezáltal a nő ösztönös megérzését: a nő menthetetlenül elvész, ha a férfihez való viszonyát nem az isteni törvények védelme szabályozza! Ha valóban szabad lenne egy kis összekoccanás után szétszaladni! A férfi csak talál megélhetést, de mi lesz a nővel? Ha szabad lenne a beteg, lestrapált, megöregedett nőt, mint a kifacsart citromot eldobni.

Nem, Testvérem! Egy nőt feleséggé tenni, s ha aztán már nem tetszik, mint a kifacsart citromot eldobni, ez nem kereszténység! Ez határtalan szívtelenség, közönséges, durva gondolkodás! Az embernek megáll az esze, hogy éppen nők harcolnak ezekért a szörnyűségekért. Hát nem a nő húzná mindig a rövidebbet! A férfi mindig fog új feleséget találni, de fog-e a nő új férjet? Az a nő, aki első férjének odaadta minden értékét?

Íme: a valóságban hogy fest a házasságreformálók orvosszere! Ha az emberiség valaha ezt megpróbálná, a nő ismét visszasüllyedne abba az erkölcsi mélységbe, ahonnan őt a kereszténység kiemelte: a fizikai és szociális kizsákmányoltság állapotába.

B) Pedig még egy rendkívül fontos pontra rá sem mutattunk: a gyermekekre. A sírig tartó hűséget követeli a gyermekek érdeke is. Mi lesz a gyermekekből a «próbaházasság» intézményében? A legvalószínűbb, hogy nem is lesznek gyermekek. Akik meg lesznek, mily kettéhasadt lélekkel, mely fekete felhő nyomasztó terhében fognak növekedni! Ezek az igazi árvák: apjuk-anyjuk él, de – mással él! A családok gyermektelensége már ma is életproblémája az emberiségnek, mi lenne itt a próbaházasságok idején! Egy nagynevű müncheni orvos (Gruber), aki szakember ezekben a kérdésekben, ezért állítja, hogy legnagyobb és legértékesebb ajándék, amit a kereszténység a kultúrának adott, a sírig tartó házasság megteremtése volt.

Igen, mi büszkék vagyunk erre a tettre. Büszkék arra, hogy szent vallásunk nemcsak egy irányban szorítja meg az ember életteremtő erejének működését, hanem még tovább is megy, – és ezzel jutunk el a VI. és IX. parancs teljes lényegéhez. A teremtő erő használása csak oly módon megengedett, helyes és szent, ha nyomában valóban új emberpalánták fakadhatnak; azonban – és ez a másik megszorítás – ez is csak a sírig-tartó, felbonthatatlan házasság keretében történhetik. Tehát nem «szabad-szerelem», nem «leány-anyaság», hanem hűséges házasság!

Mivel lehetne ezt a megszorítást megmagyarázni? Rövidke elgondolással. Az ember minden tettéért felelős, el kell vállalnia minden tettének következményét. Aki életbe hívja a gyermeket, nevelnie is kell azt. Nincs ügyetlenebb, gyámoltalanabb teremtés a földön, mint a kis ember. Éveken, évtizeden át szorul ápolásra, nevelésre, és senki sem hivatottabb ezt neki megadni, mint az a két felnőtt ember, akiket erre a föladatra a természetes szülői szeretet elsősorban képesít. De ezt a két emberre váró, közös föladatot másképp betölteni nem lehet, csupán ennek a két embernek állandó, megszakítatlan közösségében, amit keresztény kifejezéssel fölbonthatatlan házaséletnek nevezünk.

C) Ezek után a harmadik gondolatra csak egész röviden mutatok rá. A sírig tartó hűséget követeli a nő érdeke, a gyermek érdeke, és az emberiség érdeke. Könnyű az újságok vastag húsvéti számának körkérdéseire felelősség nélkül nyilatkozgatni s a házassági bajokat «próbaházasság» ajánlásával elintézni! De ha valaki ismeri az emberi művelődés történetét, nem fog ily fölényesen nyilatkozgatni. A világhatalmú Babylonban is azt hitték a házasságreformálók, hogy a házasság intézménye s az erkölcsi tisztaság nem is annyira szükséges az állam életéhez; istenné tették tehát az ösztönt s istentiszteletté az erkölcstelenséget. Azt a pogány istent, akinek templomában az erkölcstelenség folyt, Baal-nak nevezték (jaj, de veszedelmesen hasonlít a magyar «bál» szóhoz!)... S mi lett a vége? Jött az erkölcsileg magasan álló perzsa nép s elsöpörte az óriási Babylont kultúrájával, züllöttségével, bűnével, házassági reformátoraival együtt. Mert a jelbonthatatlan, sírig tartó házassággal áll vagy bukik az emberi társadalom.

*

Kedves Testvéreim! Ma már beteget gyógyítani csak az orvosnak szabad; ma egyre fogynak a kuruzslók, – de a házasság kérdésében mindenki szakértőnek hiszi magát s bátran jön elő orvosszereivel. Jönnek a modern szexuális etika felcserei, és oly zűrzavart támasztanak, hogy alig lehet kiigazodnunk. A baj kétségtelenül megvan. Dehát ne úgy orvosoljuk, hogy megalkudunk vele és kedvéért felrobbantjuk magát az intézményt, az emberi társadalom legelső sejtjét, alappillérét: a házasságot. Mert azok a ma divatos törekvések, amelyek «próbaházasság», «pajtásházasság», «szabad-szerelem» stb. címén keresik az érvényesülést, kissé – hogy is mondjam szelíden – túlgyökeres orvosságok: a betegen úgy akarnak segíteni, hogy megölik a beteget. Elismerem: valóban megszüntetik a házassági hűtlenséget, de úgy, hogy nincs is többé házasság.

Ezt mondják: «Az érzelmek jönnek-mennek; ma erősen lángolnak, tíz év múlva nyomuk sincs, már most hogy lehet azt követelni, hogy ilyen homoktalajon sírig tartó együttélésre rendezkedjék be két ember!»

Hát ez igaz is! Hogy ily talajon időt állóan épüljenek fel a családi tűzhelyek, az képtelen követelés! De a házasság a katolikus felfogásban nem is a mézeshetek mámoros érzelmi tengere! Az érzelem idővel eltűnik s mindaz a külső kedveskedés, játék és csecsebecse is, ami ebből fakad; de meg kell maradnia két komoly akaratnak, hogy egymásért s a gyermekekért élünk, egymást kölcsönös szeretetben támogatjuk, egymásért lemondást s áldozatot is vállalunk. Ez az akarat, ez a kölcsönös házastársi szeretet foglalja el a fiatal évek érzelmi szerelmének helyét, s ez az idők jártával – ahelyett hogy gyöngülne – a családi élet mindennapi gondjainak tüzében egyre szebbé érik, egyre vihar-állóbbá erősödik.

Az évek a vallásos családi életben csak a házasélet érzéki vonásai fölött suhannak el, de a lelki harmóniát annál mélyebbé teszik.

És amint a házassági hűséget megtartani vallásos gondolkodás nélkül alig lehet, éppúgy az istenfélő és istenszerető házastársak s mai zűrzavaros életben is meg tudják sértetlenül tartani esküjüket; azt az esküt, amelyet a házasságuk napján Krisztus Urunk feszületén nyugvó kézzel, dobogó szívvel, reszkető ajakkal tettek:«... és hogy őt el nem hagyom, holtomiglan, holtáiglan, semminemű szükségében és viszontagságában. Isten engem úgy segéljen!» Testvéreim! Most áll előttünk világosan a VI. parancs kettős értelme: Tisztán az oltárig, híven a sírig! Ámen.