Tóth Tihamér: AZ ELSŐ PARANCSRÓL III.:

Imádd a te Uradat, Istenedet!

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Sokszor kerül szóba a társaságban, vajon melyik nyelv a legszebb a világon. Vannak, akik a franciát teszik az első helyre; mások az olasz nyelv elsőségét védik; ismét mások – akik már hallottak spanyol beszédet – legjobban azért lelkesednek.

Tudjátok, én mit gondolok, Testvéreim? Minden nyelv szép, amikor imádkoznak rajta! Legyen az még olyan egyszerű nyelv is, legyen az még olyan primitív, fejletlen nyelv is, azonnal valami titokzatos természetfölötti szépség ömlik el rajta, mihelyt gyarló szavait a gyarló ember szárnyakul veszi, hogy általuk a fönséges Isten trónja elé emelkedhessek. Szép minden nyelv, mikor az édesanya gügyög rajta nekünk, felnőtteknek érthetetlen szavakat játszó kisgyermekéhez. Szép a nyelv, mikor a jegyes jegyeséhez önti ki általa szívének meleg érzéseit. De minden nyelv akkor a legszebb, mikor az emberi beszédet, az Istentől kapott ezt a páratlan emberi kincset, arra használjuk, hogy általa a fönséges mennyei Atya előtt ontsuk ki lelkünk érzelmeit, vagyis: mikor imádkozunk. «Amikor imádkozunk!...» Az imádkozás a legfönségesebb munka, amit az emberi szellem kifejteni képes, és éppen ezért a világ valamennyi szépsége közt a legmegkapóbb látvány: a fönséges Isten előtt térdelő, imába merült ember arca.

«Én vagyok a te Urad, Istened! – hangzik az Isten parancsa. Mintha csak mondaná: Teremtőd vagyok, s te teremtményem vagy! – elvárhatom, hogy hódolj előttem imádsággal. Fönséges vagyok s te picinyke pont vagy! – tartsd örömödnek, hogy hozzám fordulhatsz imádsággal. Erős vagyok s te gyönge vagy! – kérj Tőlem erőt, segítséget, vigasztalást az imádság által. Íme, a mai beszédem hármas beosztása: I. Imádkozom, mert ez kötelességem. II. Imádkozom, mert ez nagy megtiszteltetésem. És III. Imádkozom, mert ez erőm forrása.

I. Imádkozom, mert ez kötelességem.

A) «Én vagyok a te Urad, Istened!» Testvéreim, tudjátok, mily kötelességet sürget ez a rövidke mondat? Sürgeti, hogy imával hódoljunk Isten előtt és ezáltal töltekezzünk a mi Urunkkal! Sürgeti a meleg, bensőséges egybetapadást az Istennel és nem éri be a hideg, kimért pillantással, aggodalmas rátekintéssel úgy néhanapján «a messziségben trónoló Istenre». Messze van tőlünk az Isten? Dehogy! «Benne élünk, mozgunk és vagyunk.» (Ap. Csel. 17,28.)

Uram, mondd, hol lakozol? – kérdezték egy ízben az apostolok az Úr Krisztust. Hogy nekem kötelességem imádkozni, tudjátok, mit jelent ez? Azt, hogy mi is kérdezzük ezt gyakran az Istentől: «Uram, hol lakozol?»

S mi lesz az első felelet? «Dicsőségeddel telve van ég és föld», Istennel telve az egész világ. Ő mindennek eredete. Ő minden nemes gondolatnak forrása, Ő minden jótettünk szerzője. Ó, hát nem kötelességem-e hódolni az Isten előtt?!

«Uram, hol lakol?» Minden tiszta, bűntelen lélekben. Minden tiszta lélek templom, oltár, monstrancia. Az én lelkem is, a tiéd is az? Ó, mily finom gyöngédséggel szabad csak a lelket érintenem!» «Theophoros» vagyok, «Krisztust-hordozó»; és én az «Istenhordozó», én a «Krisztust-hordozó» letérdelek és hódolok Istenemnek, Krisztusomnak!

«Uram, hol lakozol?» A mindennapi élet apró kis alkalmaiban. Mikor jót teszel s mikor szó nélkül szenvedsz, – Isten lakozik benned, ha Érte végzed a jót s tűröd a szenvedést. Mikor jön egy kellemetlen vendég, egy nem várt akadály, ágyhoz szegző betegség vagy kelletlen kötelesség, – Isten lakozik benned, ha Érte végzed a jót, s tűröd a bajt. És ez mind imádság, mind hódolat a fönséges Isten előtt. Mindez imádság is! Tehát nemcsak szóval lehet imádkozni és hódolni Isten előtt, hanem gondolattal is, sóhajjal is, tettel is, élettel is!

B) Ám viszont ez a hódolat az imádkozás legelemibb, legkatolikusabb kötelességem is. Testvéreim! Talán csodálkozni fogtok azon, amit most mondok: Az Úristen alázatos imádása, a mindennapi imádkozás annyira szerves része a katolikus hitéletnek, annyira kötelességünk, hogy nem szokott imádkozni, azt a katolikusok közé jogosan nem is számíthatjuk. Lépten-nyomon hallja az ember a panaszokat világi testvéreink ajkáról, hogy a katolikusokat az állások betöltésénél manapság minden téren mellőzik, visszaszorítják. Sajnos, tökéletesen így van! Azonban!... Akárhány ilyen panaszkodónak nincs joga vallási sérelmet emlegetni. Mert ha valaki csak akkor ébred katolikus vallásának tudatára, mikor egy állást nem kapott meg, annak nincs joga panaszkodni! A mi vallásunkban nem elég az, hogy valaki anyakönyv szerint az Egyházé; hanem kell, hogy életével, erkölcseivel, felfogásával is becsületet hozzon katolikus nevére. Hadd mondjam ki: nem lehet az katolikus, aki nem szokott imádkozni! Mert az imádkozás legemberibb kötelességem!

II. Imádkozom, mert ez megtiszteltetésem.

A) Az imádkozás azonban nemcsak kötelességem, hanem egyúttal nagy megtiszteltetés is számomra. Ezt a gondolatot – azt hiszem – bővebben nem is kell kifejtenem. Még elgondolni is felemelő, hogy én, a földi jelentéktelen porszem a fölséges Istennél bármikor, bármilyen ügyben audienciát kaphatok. Nem kell ajánlólevelet vinni hozzá, nem kell előszobázni, nem a titkárát küldi hozzám tárgyalni, hanem azonnal személyesen fogad minden ügyben.

Testvéreim! Micsoda fönséges demokrácia van az Egyháznak abban a tanításában, hogy az imának egyforma az ereje akár kunyhóból, akár palotából emelkedik az ég felé! Akár egy darab kenyérért eseng, akár országok kormányzásának gondját hordja szárnyain! Nem számít, milyen környezetből jött: szegénységből vagy gazdagságból; csak egy számít: milyen szívből jött!

B) De ha az imádság reám nézve megtiszteltetés, az ember nem tudja elképzelni, mi lehet azon szégyelleni, takargatni való. Pedig ugye, mi tagadás benne, sok ember érzi magát feszélyezve, mikor nyilvánosan imádkoznia kellene!

Két évvel ezelőtt tibeti lámák csoportja járta Európa nagy városait. Kölnben is megfordultak s a kölni lapok nem győztek eléggé csodálkozni azon, hogy a lámák a teájuk előtt imákat énekeltek s a kölni dóm előtt, meghatva annak szépségétől, fönségétől, nem törődve a bámészkodó tömeggel, megint csak vallásos énekbe kezdtek. Talán mondanom sem kell, mit fogok én ebből kihozni. A tibeti lámák dicséretét, akik bátrak, mint a Mount Everest, ahonnan jöttek, – nos, meg a mi szégyenkezésünket, akik a civilizáció elpuhultjai vagyunk! Mert nem tudom, mi európaiak, keresztények, katolikusok, magyarok meg mernők-e tenni: nyíltan imádkozni!? Mondjátok: nem gyávaság az, hogy egy tál lencséért, a környezet bámészkodó tekintetéért étteremben, vonaton, kirándulóhelyen nem merjük elmondani imánkat, amit pedig odahaza el szoktunk mondani, s ami pedig reám nézve megtiszteltetés!

Nem hagyhatom megemlítés nélkül azt a példát, amit e tekintetben a holland katolikusok adtak. Néhány éve holland szülők jártak itt meglátogatni magyar gyermekeiket, akiket hónapokon át gondoztak szerető ápolással Hollandiában. Egyik csoportot én vezettem a fővároson keresztül. Ebédelni az Astoriába tértünk. Az egész társaságban csak én voltam pap. És mikor elkezdtük az ebédet, az egész társaság, a legtermészetesebb gesztussal, semmi rendkívülire nem is gondolva, az előkelő étterem kellős közepén keresztet vetett s elmondta evés előtti imáját. Nem tudom, mit gondoltak a hazai vendégek; de, hogy a hollandusok csak következetesen jártak el, azt nem lehet tőlük elvitatni. Utóvégre, aki kommunista, az vörös szegfűt visel: akárhol vagyok, hadd lássák, ki vagyok! Aki magyar ember, fölteszi a trikolórt: hadd lássák, ki vagyok! Csak aki katolikus, csak az szégyellje magát?! A katolicizmus hit és kultúra! A katolicizmus nagy múlt és biztató jövő! Van ezen restellni való?! Igen: hogy én imádkozom és katolikus módon imádkozom, az reám nézve nemcsak kötelesség, hanem nagy megtiszteltetés is!

III. Imádkozom, mert ez erőm forrása.

Azonban imádkozom nemcsak azért, mert ez kötelességem, nemcsak azért, mert ez megtiszteltetésem, hanem imádkozom azért is, mert ez erőm forrása.

«Ahová a napsugár be nem megy, bemegy az orvos» – tartja egy közmondás; ami azt akarja jelenteni, hogy a testnek, hogy egészséges maradhasson, szüksége van a nap fényére s melegére. Tudjátok lelkünknek mi az éltető fénye, melegítője? Az imádság! Az emeli fel, tisztítja, melengeti, élteti. Mily mély megfigyelés rejlik Szent Ágoston szavaiban: «Aki jól tud imádkozni, jól tud élni. Aki meg abbahagyja az imádkozást, az elkezd bűnösen élni.»

Testvérem! Te szorulsz rá az imára, nem az Úr Isten!

Szoktál-e imádkozni, vagy nem, – azért kísértés bizony csak támad reád, reád tör a mai élet ezernyi kísértése, de hogy ellen tudsz-e állni a bűnnek, vagy elbuksz benne, ez már nagyon függ attól, hogy szoktál-e imádkozásodban ellenálló erőt szerezni magadnak vagy sem. Imával kezdted-e a napot, vagy nem kezdted, – a napnak talán csak ugyanannyi baja, küszködése lesz, de nem lesz annyi a te elviselő-, teherbíró-képességed, életenergiád, kedved, kötelességtudásod! Íme, imádkozzunk azért, mert nagyon rászorulunk, mind lelki, mind testi küzdelmeinkben.

A) Rászorulunk az imára lelki harcaink között.

Ki nem került még olyan helyzetbe, amelyben úgy érezte, hogy éppen róla készültek a Szentírás szavai: «Istenünk!... Csak annyink maradt, hogy szemünket Hozzád fordíthassuk.» (Paralip. II. 20,12.) Hányszor fakad panaszra az ember ajka: Rettenetes kísértések kínoznak! Nem lehet kitartani! Ennyi csábító kísértés között, ennyi rossz példa között, ilyen üldöző gondolatok között, a testi vágyak ilyen pergőtüze között... nem lehet a becsület útján kitartani!

Testvérem! Ne panaszkodjál! Megpróbáltál-e már az imádság acélpajzsa alá menekülni, mikor a kísértő gondolatok, vágyak, ösztönök jégesője kopogott lelkeden? – Hogyan? – mondod; igazán szolgálhat az imádság gyönge, finom szála ilyen áthatolhatatlan védőpajzs gyanánt?

Igen: az Isten kezében a pókháló szála is lehet ércpajzs. Nolai Szent Félix élettörténetében olvassuk, hogy mikor üldözői halálra keresték, bárhová menekült, mindenütt nyomában voltak. Végre halálra fáradtan egy sziklabarlangba szaladt be... A következő pillanatban egy pók ereszkedett le a fáról s szép hálót font a barlang bejárata elé. Nemsokára megérkeztek az üldözők is, de látva a pókhálót a nyíláson, tovább rohantak, abban a hiszemben, hogy ahol pókháló van a nyíláson, oda biztosan már régen nem ment be senki.

Testvéreim! Az Isten kezében a pókháló is védőpajzs lehet. Minél többször támad reád kísértés, annál többször menekülj az imádság védelme alá.

B) De rászorulunk az imára földi, testi, anyagi küzdelmeink között is. Az ember szétnéz a mai nagy nyomoron... a földre horgasztott fejeken... a barázdás arcokon... a, küzdelembe belefásult emberek tömegén s aztán felkiált: Úr Isten, mi lenne itt, ha még a benned való hitet is elveszítenék az emberek. Hisz úgy is nehéz az élet terhe, úgy is ijesztő az összetört életek s öngyilkosok száma: de mi lenne itt akkor – Nélküled!

Nem tudom, Testvéreim!– ti nem látjátok azokat a néma összeroppantakat, akik itt vonszolják köztünk nyomorúságos életüket? Itt az utcasarkokon, a zálogházak előtt, az olcsó áruházak legolcsóbb holmijai előtt!... Tisztes úri hölgyek kopott cekkerrel... diplomás emberek, családapák rojtos nadrágban... Akik tizenöt évvel ezelőtt jobb napokat éltek... s most mint a nagy világomlás legmélyebbre sújtott áldozatai némán, szó nélkül mennek mellettünk. Már nem is panaszkodnak...

Jaj, Testvérek, mi tud rajtuk segíteni? Törvényjavaslat? Pártszervezet? Jótékony egylet? Agitációs beszédek? Nem elég, nem elég! Az istenbevetett hit értékét soha jobban mások még nem látták, mint a nélkülözésnek ezek a némán szenvedő hősei. Ó, aki vagyonának s földi reményeinek e nagy összeomlásából megmentette legalább istenhitét! Micsoda áldás, erőforrás az, akinek keresztrefeszített Krisztusa van! Krisztusa, de nem olyan, aki előkelő villában lakik zárt ajtók mögött; Krisztusa, de nem olyan, aki az Olympos gőgös elvonultságában trónol; Krisztusa, de nem olyan, akinek szeme előtt ismeretlen az emberi élet és emberi nyomor tengere, – hanem Krisztusa, aki beleágyazta magát az emberi földi életbe s nyomorúságba; Krisztusa, aki meghall mindent, az elfojtott panaszt is; Krisztusa, aki lát mindent, az ágy szélén virrasztva töltött könnyes éjszakákat is; Krisztusa, aki fénye vakoskodó szemünknek, támasza erőtlen lábunknak, óhaja s kielégítése szomjas szívünknek.

Testvérek, szenvedő Testvérek, imádkozzunk!

Nehéz szenvedés szorongatja szívünket... és nem bírjuk elkerülni a bajt. Testvérek! Krisztus velünk van, szívünkben van s erőt fog adni a győzelemhez, csak tanuljuk el Tőle, a szenvedők Királyától, hogyan kell elviselnünk, amit elkerülnünk nem lehet.

Krisztus hogyan viselte el a szörnyű szenvedést? Imádkozott! «Ki az ő földi napjaiban könyörgéseket és esedezéseket mutatván be hangos kiáltással és könnyhullatással Annak, ki őt a haláltól megszabadíthatta, meghallgattatott az ő mély tiszteletéért». (Zsid. 5,7.) Meghallgattatott. Hogyan? Az Úr elvette tőle a keserű kelyhet? Nem; hanem: adott neki erőt, hogy áldozatát beteljesíthesse. Testvéreim! Tanuljunk imádkozni az imádkozó Krisztustól! Mennyit szenved a kereszten és mégis hogyan tud imádkozni szenvedése közt is! Dühös csőcselék az öklét rázza felé s Krisztus – imádkozik! Felszakadt sebéből hull a vére, hull, s Krisztus – imádkozik! Ráborul a legrettenetesebb sötétség, úgy látszik, még az Atya is elhagyta, s Krisztus – imádkozik! Igen, e rettenetes percben panaszkodik is, de panasza is imádság volt.

Jaj, Testvérek! Megtanulni ezt a csodás bölcsességet; tűrni, szenvedni imádkozva, és ha már úgy látszik, nem bírjuk tovább: hát panaszkodni Istennek, de azt is imádkozva! Testvérek: imádkozva, és nem lázadozva! Nem öklöt mutatva az égnek! Nem sztrájkkal fenyegetni az Istent! Nem öngyilkossá31 got emlegetni! «Legyetek a szenvedésben béketűrők, az imádságban állhatatosak.» (Róm. 12,15.) «Ha valaki szomorú köztetek, imádkozzék.» (Jakab, 5,1.) Nem tudom, szabad-e kimondanom, amit lelkem mélyén érzek: Elviselhetőbb lenne sorsunk még ebben a tönkretett szegény hazában is, ha több volna köztünk az imádkozó ember, s kevesebb a zúgolódó, panaszkodó, káromkodó.

*

Kedves Testvéreim! Ha össze akarnék foglalni a mai szentbeszéd gondolatait, ezt kellene mondanunk: Az Isten első parancsából, hogy Isten az én Uram, világosan következik, hogy az imádkozás kötelességem; Isten fönségéből következik, hogy az imádkozás megtiszteltetésem; az imádság áldásaiból meg az következik, hogy az imádság saját hasznom s erőforrásom is. A szomjas föld a harmattól kapja termő erejét; lelkünk beharmatozása az imádság áldott ideje. Az imádság szent perceiben belenézünk hatalmas Istenünk arcába, s ki minél többször néz reá, annak lelkén annál élesebben alakul ki az Isten képe. Márpedig az egész földi lét célja: Kialakítani magunkon az Isten szent képét. Mikor az Úr Jézus a földön Járt, egy ízben áldott karjaiba vett egy kis gyermeket s apostolaihoz ezeket az örökemlékezetű szavakat mondta: «Ha nem lesztek mint kisdedek, nem mentek be a menynyek országába». (Máté 18,3.) Azt tartja a legenda, hogy ebből a gyermekből lett később Szent Ignác, Antiochia vértanú püspöke. Hát hogy mi igaz belőle, nem tudni. De azt tudom, hogy Szent Ignác igen sokat imádkozhatott és imádsága közben igen sokszor nézhetett Krisztus Urunk arcába. Honnan tudom?

Onnan, mert egyébként megfejthetetlen az a lelki erő, többet mondok: az az epedő sóvárgás, amellyel az ősz püspök a szörnyű szenvedések közt kitartott s a biztos halált hónapokon át várta. Elfogták s viszik Rómába a kivégzésre Syrián, Kisázsián, Macedónián, Dalmácián át. Útjában azt hallja, hogy a római előkelő keresztények a császárnál közbenjártak megkegyelmeztetéséért. Smyrnából azonnal levelet ír hozzájuk:

– Szerettek engem? – írja nekik. – Azzal mutatjátok meg, ha engedtek áldozatul esni... Ó, jó nekem, ha a világnak meghalok, hogy Istenbe elmerülhessek… Isten gabonája vagyok; kell, hogy a vadállatok foga őröljön meg, hogy Krisztus tiszta áldozati kenyerévé lehessek... Már előre örülök a vadállatoknak... Jöjjön reám tűz és kereszt, fenevadak szaggatása, minden kín jöjjön reám, csak Jézus Krisztushoz juthassak!... Élő vizek forrása szökken bennem magasra és mindig csak azt susogja: Jöjj haza Atyádhoz!... Jöjj haza Atyádhoz!

Az ősz püspök vágya teljesült: 107. dec. 20-án a római aréna porondján kiéheztetett fenevadak valósággal lisztté morzsolták...

Úr Isten! Sokszor fogok szent arcodba nézni reggeli, esti és napközi imáimban. S ugye, majd halálomkor én is fogom hallani: Jöjj haza,... haza... Atyádhoz! Ámen.