Tóth Tihamér: AZ ELSŐ PARANCSRÓL II.:

«Idegen isteneid ne legyenek!»

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A Ma a bálványimádókról fogok prédikálni.
– Hogyan? Nem jól értettük!... Kikről?
– A bálványimádókról!
– Miféle bálványimádókról? A totemjeik előtt táncoló sziú-indiánokról? A fétisektől reszkető hot24 tentottákról?...
– Nem, nem! A budapesti bálványimádókról!
– A budapesti bálványimádókról? Hát, kérem!... Csak nem lehet komolyan azt állítani, hogy a fölvilágosodott XX. században, itt a legmodernebb kultúra közepén, könyvtárak, iskolák, egyetemek, laboratóriumok árnyékában még bálványimádó emberek élnek?...

Várjatok csak, Kedves Testvéreim! Előbb feleljünk meg erre a kérdésre: Mit tartunk bálványozásnak? Minden tettünk, szavunk, értékelésünk bálványozás számba megy, ha azzal emberi dolgoknak isteni tekintélyt, isteni tiszteletet adunk. A régi pogányok köveket és fadarabokat, napot és csillagokat, tehenet, fekete bikát és macskát imádtak – megborzadunk ettől a gondolattól. Az ószövetségi zsidó nép, mikor elhagyta az igaz Isten tiszteletét, Baal, Dagon, Moloch és az aranyborjú előtt borult le, – szomorú eltévelyedés! Igen, a civilizált ember ezt nem teszi.

Azonban!...

A bálványozáshoz nem kell okvetlenül durva kődarab vagy faszobor, amely előtt meghajlunk; hanem bálványozás az is, ha valamit Istennél jobban becsülünk, szeretünk, ha valamiben Istennél jobban bízunk. Az a mi istenünk, aminek szívünkben az első helyet adjuk. Már pedig ha ez igaz, bizony akkor saját korunkról is szomorú megállapításokat kell tennünk. Városainkban nem állnak ugyan bálványszobrok, mint Athén s Róma utcáin állottak; lakószobáinkban nincs ugyan 50.000 bálvány, mint a Pantheonban volt; de ha benézünk szívünk utcáiba s lelkünk, gondolkodásunk titkos redői mögé, nem kell-e igen sok emberről – szegényről s gazdagról, tudósról s tudatlanról – megdöbbenve megállapítanunk: Jaj, mennyi halvány torzarca vigyorog a mai ember lelkében is!

«Én vagyok a te Urad, Istened! Idegen isteneid ne legyenek énelőttem!» – hangzik az Isten I. parancsa. A múlt vasárnapi szentbeszédben vizsgáltuk a parancs első felét; nézzük most a másodikat. Vizsgáltuk, hogyan kellene az embernek az Úristenről gondolkoznia. Nézzük a mai alkalommal azt, hogy a valóságban hogyan gondolkozik sok mai ember Istenről. Végignézünk a mai emberek különféle csoportjai között s megdöbbenve fogjuk látni a sokféle bálványimádás pusztítását.

I. Akiknek nincs idejük az Istenre...

Kezdjük talán a szemlét a modern ember legszerencsétlenebb típusán: az élettől agyonhajszolt, a megélhetés gondjai közt földhöz tapadó emberek megfagyott lelkén. Lépten-nyomon akadunk embertestvérekre, akikre a felületes ítélet után azt lehetne mondanunk: ezek hitetlen, istentagadó emberek!

Valóban hitetlenek? Szó sincs róla! Istentagadó a mai ember? Alig egy-kettő! Hát akkor micsoda? Szárnyas szegett madár, földhöz láncolt sas, kubikos gödörben földre horgasztott fejjel ásó napszámos, akinek a modern élet rohanó tempójában nincs arra ideje, hogy lelke és Istene is lehessen. Azt hiszem, ez a helyes megállapítás, Testvéreim! Nem megátalkodott istentagadó a mai ú. n. «hitetlen» ember, csak nincs rá ideje, hogy tíz percet is szenteljen Urának, Istenének. Mert ha csak tíz perce is volna, nem hogy hitetlen nem maradhatna, hanem mind katolikussá válnék és mind ott térdelne a Sínai-hegy fönséges törvényhozója előtt.
– Igazán? Tíz perc is elég? – kérded csodálkozva.
– Elég! Egy rövidke elmélkedés, egy távirat-stílusban fogalmazott elgondolkodás is elegendő volna arra, hogy az ú. n. hitetlen ember istenhívő keresztény katolikussá váljék. Nem hiszitek? Próbáljuk meg!3 Figyeljetek csak ide tíz percig!
– Te tehát, Testvérem, nem hiszel semmiben?
– Nem! Semmiben!
– Hát nézd, kérlek; ha elmégy a Szaharába s ott egy elejtett nadrággombra akadsz, vagy elmégy az Északi Sarkra s ott egy rozsdás tollhegyet találsz, mit mondasz?
– Hát azt mondom, hogy itt civilizált embernek kellett járnia.
– Egészen helyesen! És tudod, úgy-e, azt is, mit kiáltott Kolumbus, mikor hosszú, reménytelen tengerrút után végre egy megszenesedett fadarabot pillantott meg a víz tükrén!
– «Föld! Föld!» – ezt kiáltotta.
– Nos hát, édes barátom, ha nézem a szédületesen rohanó világtestek pontos menetrendjét, vagy nézem egy lepkeszárny utolérhetetlen tervszerűségét; ha nézem a világegyetem pompás óraművét, vagy egy függőcinke művészi fészekrakását, nem kiálthatok-e föl én is: «Ég! Ég! Isten! Isten!» Hiszen ha a világegyetem olyan óra volna, amelyik minden héten lejár s újra fel kell húzni, akkor sem lehetne azt készítő órás nélkül elképzelnünk. De úgy-e, ez mily gyönge hasonlat! Minden héten lejár?! Sőt! Évezredek, talán százezredek óta jár hajszálnyi pontossággal!
– Jár, jár – mondod –, de vannak hibái is!
– Igen, vannak. Mint a Napnak is vannak foltjai. De éppen ezek a hiányok is kiáltanak olyan magyarázat után, amelynek útja az Isten trónusánál végződik. Nézd a szenvedést, nézd a küzdelmeket, nézd a nélkülözést, nézd... nézd... és mondd: Ha nincs Isten, ha nincs folytatása a földi életnek, nem bolondokháza-e ez az egész földi világ?! Eszem is, szívem is, gondolkozásom is, érzelmeim is csak a Sínai-hegy magyarázatában nyugszanak meg: Én vagyok a te Urad, Istened!
– Hát hiszen jól van, Istent én is elismerem. De ti azt beszélitek, hogy lelke is van az embernek!...
– Lelke? Hát nézd csak: nem érezted még soha, mikor a jó és rossz közt habozva, ingadozva, megkísértetve valami nagy harc indult meg benned?
– De igen. Valami nagy küzdelem...
– Nos, látod. A test küszködik. De kivel? A küzdelemhez, úgy-e, ketten szükségesek! És mikor olasz pergőtűz pokla zúdult az Isonzó partján álló magyar katonákra és a test reszketett s fedezékbe bújt volna, hát ki parancsolt mégis fa, a reszkető testre, hogy «Előre! Neki a harcnak!» Nem a lélek-e, mely tud a testnek is parancsolni!
– Igen, igen... De hát Isten és az ember között, a végtelen Nagyság és a jelentéktelen porszem között mégis csak óriási a távolság! Törődik az a fönséges Isten azzal, hogy a picinyke Föld még picinykébb hangyái mint nyüzsögnek, bolyongnak, mit tesznek, beszélnek, mint élnek? Nem mindegy ez az Istennek?
– Hát nézd csak, Testvérem! Bármilyen foglalkozásunk lenne is, nem úgy vagyunk-e mi emberek is, hogy amit kiterveztünk, elkészítettünk, annak a színművünknek, épületünknek, könyvünknek, festményünknek sorsa továbbra is érdekel bennünket: Mi lett belőle? Kinek kezébe került? Mi lett további sorsa? Még az élettelen műveknek, festménynek, háznak, szobornak sorsa is érdekli alkotóját. Nem is szólva az élő utódaink sorsáról, a szülő s gyermek meleg viszonyáról! Vagy van olyan anya, akit nem érdekel idegenbe szakadt fiának sorsa? Van anya, aki egykedvűen venné, hogy leánya tisztességes életet él-e, vagy elzüllött-e? Nos, ha ez így van már velünk, emberekkel is, hát csak a végtelen jóság, az Isten járna el másképp? Csak őt hagyná közönyösen a mi sorsunk? Csak ő neki volna mindegy, hogy tisztességes életet élünk-e vagy pedig nyakig vagyunk az erkölcstelenségben?
– Igen, igen... De hát annyiféle vallás van a világon, sokszor annyira ellentmondanak egymásnak, hogy a végén az a legjobb, ha egyiket sem követi az ember...
– No, azt már nem mondhatnám! Nézd csak, Kedves Barátom, a táplálkozás módjáról is megoszlanak a véleményék. Sokan azt mondják: ha nincs hús, nem ér semmit az ebéd. Mások azt mondják: csak húst ne egyetek a világért sem, mert ez egészségtelen! Tehát – minthogy megoszlásnak a vélemények – ebből szerinted az következnék, hogy a legokosabb, ha egyáltalában semmit sem eszünk?
– Ám jó; kell valami vallás. De hát nem mindegy az, hogy melyik valláson vagyok? Hiszen mindegyik jót akar. Egyik is csillag, másik is csillag, ugyanannak az Istennek az egén fénylenek.
– Hát legyen: csillag mindegyik! Mindenki szereti a kedves csillagokat. De hát hogy olvasni tudjunk, elég-e ahhoz a csillagok fénye? Hogy dolgozni tudjunk, hogy utunkon nyugodt biztonsággal haladni tudjunk, elég-e ahhoz a csillagok fénye? Nem Nap kell-e hozzá, a teljes fénylő Nap, a teljes Krisztus, az igazi, csorbítatlan Krisztus? Mindegy, akármilyen valláson vagyok? Nem! Kétszer kettő lehet négy, vagy nem bánom: kétszer kettő lehet öt; de négy is meg öt is egyszerre, az már nem lehet! Már pedig azt jelentené, hogy mindegy, akármilyen valláson vagyunk. Az ószövetségi zsidónak vallási törvénye ezt mondja: Szemet Szemért, fogat fogért... Krisztus meg ezt: Ha valaki megüti jobb orcádat, tartsd oda a balt is, – hát már csak a kettő közül valamelyiknek nincs igaza! A Korán azt tanítja : annyi feleséget végy, amennyit el bírsz tartani; Krisztus azt tanítja, hogy csak egy feleséged lehet s csak a halál választhat el tőle, – hát valamelyiknek csak nincs igaza! A katolikus vallás azt tanítja, hogy az Oltáriszentségben maga az Úr Jézus van jelen; ezt tanítja, mert hisz Krisztus szavának. Vannak keresztény vallások, amelyek az Úr világos szava ellenére azt tanítják, hogy az Oltáriszentség csak emlék, csak egy darab kenyér és semmi más, – hát valamelyiknek csak nincs igaza! Már pedig ha csak egynek van igaza, akkor választanom kell. Átgondolok minden érvet, s nincs más választásom, mint a katolikus vallás. Mint valaki találóan jegyezte meg egyszer: Az ember vagy hitetlen, vagy katolikus! Íme, Testvéreim! Nézzétek meg az órát! tíz perce beszélek s tíz perc alatt eljutottunk a hitetlenségtől szent vallásunkhoz, a katolikus valláshoz. Azonban sajnos: sok mai embernek nincs tíz percnyi ideje sem halhatatlan lelke számára, s ezért marad hitetlennek.

II. Akik életmódjukban feledkeznek meg az Istenről.

Azonban – Kedves Testvéreim! – az eddig elmondottakkal még nem mondottam el mindent. A hitetlenek csoportja után néhány percet kell szentelnünk a megkeresztelt emberek másik csoportjának is; az olyan katolikusoknak, akik anyakönyvi kimutatás szerint azok ugyan, hanem akik életmódjukban mégis megfeledkeztek az Úr parancsáról: «Idegen isteneid ne legyenek énelőttem!» Nézzünk csak egypár képet ezeknek életéből is.

A) Egy nemzetközi D-vonat fülkéjében ülök. A szakaszban utazik két kis gyermekével és a «Fraulein»-nel együtt egy finoman öltözött hölgy, igen gazdag földbirtokos felesége. Marienbadba mennek egy kis kúrára. A kisebbik gyermek – három év körüli leányka – ijesztően neveletlen. Kiabál, követel, parancsolgat. Még rosszabb azonban az ötéves fiú; már öntudatosan érzi és mutatja, hogy a gazdag szülők első gyermeke arra született e világra, hogy legyen valaki, aki a Frauleint szekírozza. Meg is teszi... S ott ül mellettük az anya; elegánsan, parfőmösen, igen gyanús képeslapok tömegébe temetkezve. A kis fiú is végiglapozza a képeket; még nem ütközik meg rajtuk. «Hiszen még olyan kicsiny! » – mondaná az anyja, ha figyelmeztetném.

Pedig mindkét gyermek nyakában Mária-érmecske lóg. Tehát katolikusok! De – Istenem! – mit jelenthet itt ez az érem?! És mi lehet ezeknél a vallásosság? Hiszen igaz, majd fognak egy kis hittant is tanulni («utóvégre ki bírna majd velük kamasz korukban!?»), dehát odahaza, a társaságban. A nevelőnőtől, az anyjuktól, az apjuktól... mikor fognak ezek a vallásról hallani?! Mikor és mit? Isten? «Tetszik tudni, ma már nem divat róla beszélni.»

Katolikus Egyház? «Túl szigorú! Bizony, ma már enyhíthetne a törvényein!»

Ima, szentségek? «Hát hiszen mennek majd a gyermekek az első áldozáshoz! Többet tenni ennél? Nem! Ez az egyszerű népnek való! Elég lesz, ha a parte-cédulájukon majd be lesz nyomtatva, hogy «a halotti szentségek ájtatos felvétele után»... Ennyi elég!»

Nézzétek, Testvéreim! Ennyit jelent a «vallás» sok mai embernek: egy kis biztonsági intézkedés, egy kis léleknélküli örökölt külsőség... s nincs tovább...

Én csak nézek... nézek... és már nem is tudom: valóban az asszony mondta-e a föntebbi sorokat, vagy csak én hallucinálok? De mintha tovább is hallanám a hölgy szavát:

– Miért néz, kérem, oly ijedten reánk? Nem vagyunk mi vallástalanok! Látja, kérem, mikor én férjemmel vasárnap délelőtt vizitbe megyek, a Frauleint, meg az egyik szobalányt is el szoktam küldeni a misére. Hadd beszéljen a pap a lelkükre! Utóvégre azt az elveszett félórát megnyerem én azzal, ha becsületesek lesznek és a Fraulein nem az én krokodilcipőmben megy a bálba és a Mari nem eteti a spájzból a mészároslegényét... A vallás ugyan kissé már elavult dolog. Főleg nekünk, intelligenseknek! De hát némi haszna mégis csak van, és az ember nem támad rá... Még nem tudom, mi mindent hallottam volna a robogó D-vonaton, de a kis fiú éppen a fejem fölött mászkált a poggyászhálóban s onnan ráncigálta a Fraulein haját. A kisasszony tiltakozott, az anya fölnézett s most már valóban megszólalt mérgesen: «De, Fraulein, ne bosszantsa folyton azt a szegény kis Gyurikát!...»

Szegény Gyurika! Fogod te valaha tudni, mi az a fegyelem s engedelmesség! Fogod te valaha csak megsejtem is Krisztus Urunk fönséges arcvonásait! Fog ez a fönséges Krisztus-kép valaha elevenen élni lelkedben, hogy a kísértések reád szakadó forgatagában erőt adó forrássá váljék? Soha! Soha! Testvéreim!«Idegen isteneid ne legyenek én előttem!...»

B) Nézzünk egy másik képet, a földi élvezetekhez tapadt emberek típusát.

Előkelő hotel étterme szombat este kilenc órakor... A szálloda előtt a legjobb márkájú autók tábora: Fiat, Steyr, Renault, Rolls Roys... Bent: fehér asztalok, tompa vörös kis villanyégőkkel, a poharakban vörösbor, pezsgő... zene... lüktető élet... Bemegyek. Megállók a középen s felvillan bennem a gondolat: Uram, Istenem, mi vagy Te ezeknek az embereknek!

Mit jelent az Isten, vallás, erkölcs pl. annak a nagykereskedőnek az ablak mellett, aki egy hölggyel együtt vacsorázik, de ez a hölgy nem a felesége! Pedig úgy látszik, keresztények! Mit jelent Isten, vallás, erkölcs annak a két egészen fiatal arisztokratának, akik valamely külföldi követ hölgytársaságával mulatnak amott! Nos, igen, katolikusok ők! A múltkor oly komolyan mentek a nagybátyjuk koporsója mögött! És a nagykövet leányának bérmálásán is ott voltak ők a templomban... És mikor a nagymama beteg lett, mindjárt apácát hivattak ápolni... Hát ennyi nem elég?!

Én Istenem! Ennyi az egész vallásosságuk! Mint mikor egy filmre azt mondják, hogy «igen vallásos darab. Miért? Mert a 3000 méter pocsék jelenetből 15 méter jut egy gótikus templom portáléjának és öt méter egy másik jelenetnek: a hősnő, mielőtt erkölcstelen életre adja magát, – imádkozik egy Mária-kép előtt. «Nohát ez már csak katolikus film!» – mondják erre.

Édes Istenem! Jelent még ezeknek az embereknek bármit is a vallás?!

«Hogy ma valami vigília-böjt van és nem volna szabad húst enni?!» – mondja az egyik. «Hát látod: van ennek valami értelme? Hiszen rendelhetnék halat is; sokkal drágábbat, mint a hús. De hát van értelme az élet ilyen megkötésének! Ma is még ilyen merev formákkal előjönni?...» «És hogy holnap ünnepnap van s misére kellene menni! Hát barátom, egész héten lohol-izzad az ember. Már csak jogom van egy reggel jól kialudni magam! Ha meg fölkeltem, csak jogom van egy kis motor-túrához!»

«És a hatodik parancs: ne paráználkodjál! Mi ez? Kínaiul van? Nem értem, mit mond. A mai világban ilyen elmaradtnak lenni?!...» És így tovább. Pénz! Élvezet! Siker! Hatalom! Rohanás! Számítás! Csömör! Nagyvárosi élet!... ezek az idegen istenek kavarognak a fényesen kivilágított teremben ... És én úgy szeretnék belekiáltani a terembe; nagyot, hogy túlharsogja a jazz-bandet:

– Emberek, Testvérek, sohasem hallottátok az Úr villámos parancsát: «Idegen isteneid ne legyenek énelőttem?!»

C) Mondjam még tovább? Beszéljek még újabb bálványozásról.

Sok embernek bálványa a divat. – «Jaj, most kipakolnak az öltözködés, a kozmetika, a rúzs, a rövid ruha ellen!»

Nem! Most nem erre gondolok elsősorban. Bár hogy ez a bálvány is bőven lel imádókra, ki tagadhatná? De most nem erre gondolok. Hanem gondolok a mások helytelen véleményének könnyelmű követésére. Igen: vallási téren is vannak helytelen divatok! Előkelő urat temetek. A koporsót cilinderes, feketeruhás komoly férfiak állják körül. Még az utolsó imát mondom a halott fölött: «... Legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is». Itt megállók. Várom az ima folytatását. Valahol hátul két öregasszony folytatja: «Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...» És a többiek? Az egyik úr komoran belenéz a sírba, a másik cilinderét forgatja, a harmadik elmereng a szálló felhőkön... de imádkozni? Nem; nem imádkozik egyik sem. Miért? Mert nincs szokásban! Nem divat! Nos és a többi «nem divatok!» – «Voltál vasárnap szentmisén?» «Hát tudod: a mi családunkban ez nem szokása – «Voltál gyónni?» «Hát tudod kérlek: az uram sem jár.» – «Böjtöltök pénteken?» «Ez, kérlek, nálunk nincs bevezetve ...» Testvéreim! «Idegen isteneid ne legyenek én előttem!»

*

Mondjam még tovább a bálványozásokat? Mert még mindig van tovább. Jaj, – ha futná az időből – mi mindenről kellene még beszélnem!

A negyediknek bálványa az izomerő, a sport, a bokszbajnok. Az ötödiknek halványa a gép, a modern technika. A hatodiknak az aranyborjú, a pénzhajsza emésztő vágyai; miatta özvegyek sírhatnak – nem lát semmit; letaposott emberek jajgathatnak, – nem hall semmit...

Íme, micsoda irdatlan őserdeje a halványuknak a legmodernebb XX. század kellős közepében! És van még egy különös hajtása a bálványozásnak: a babonaság, ami azonban annyira dúl a mai emberek közt, hogy annak megbeszélésére még majd egy egész prédikációt fogok fordítani.

A pogány bölcs, Seneca írja egy helyen az alábbi jellegzetes szavakat: «Ha a férfiak elkezdenek az istenek fölött gúnyolódni s a nők elkezdenek átlátszó ruhákban járni, – ez a vég kezdete». Testvéreim! A mi erős erkölcsi felfogásunkon áll, a mi következetes katolikus életmódunkon áll, hogy a pogány bölcs fenyegető megállapítása rajtunk be ne következzék.

Testvéreim! Ne legyen szívünk bálványoké, hanem szívünk, lelkünk, eszünk, akaratunk, minden lélegzetünk s vérlüktetésünk legyen Istené és legyen megvalósítása az Isten I. parancsolatának: «Én vagyok a te Urad, Istened!» Ámen.