Tóth Tihamér: AZ ELSŐ PARANCSRÓL I.:

«Én vagyok a te Urad, Istened!»

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A klasszikus Athénbe vezető út mentén, még jó messzire az Akropolis aranyos templomától, messze a pogány istenek beláthatatlan tömegétől, állott egy egyszerű csupasz oltár. Elhagyatott kövére csak ez a két szó volt vésve: AGNWSTW QEW – «az ismeretlen istennek». Márványszobor nem díszfa tette, virágot soha nem kapott, senki az utasok közül meg nem állott előtte áldozatot bemutatni...

És mégis... egyszer egy napon ismeretlen utas pihent meg az oltár előtt... Messziről, nagyon messzi útról jöhetett; látszott külsején, hogy nem is görög ember. Némán állott az ismeretlen férfi s tüzes szeme hosszan tekintett Athén felé... Gondolatban elvonult előtte az athéni nép döbbenetes vallási s erkölcsi eltévelyedése... Mindenütt léha tömeg... a testi élet tobzódása... féktelen élvezetvágy és durva bálványimádás: utcák, házak, templomok tömve faragott istenekkel. Istenekkel, akik némák. Istenekkel, akik maguk is tobzódnak. Istenekkel, akik bálványok. És a szótlanul szemlélő idegen utasnak – Szent Pálnak – szívét névtelen fájdalom markolta össze. Belépett a pogány városba s – mint a Szentírás mondja – «megrendült a lelke a bálványimádásba merült város láttára». (Ap. Csel. 17,16.) Kiállott az Areopág közepére és a féktelen élvezetet hirdető epikureusok közt s a materialista sztoikusok közt elkezdte hirdetni az «ismeretlen istent», a mi Urunk Jézus Krisztust. «Athéni férfiak! – szólt hozzájuk – amikor körüljártam és szemléltem bálványképeiteket, olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felirat vala: Az ismeretlen istennek. Amit tehát ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek.» (Ap. Csel. 17,22. s köv.) És olyan tüzes szeretettel, ahogyan csak Szent Pál tudott prédikálni, kezdte hirdetni az élvezetbe s bálványimádásba merült városnak az egy igaz Istent.

Testvéreim! Ma is Szent Pál lelkesedésére volna szükségünk, ma is Szent Pál tüzes szeretetének kell lelkünkben égnie, mikor a magáról megfeledkezett világ elé kiállunk a tízparancsolat hirdetésével és legelső, alapvető szavait akarjuk érvényre juttatni a mai emberek között. «Én vagyok a te Urad, Istened! Idegen isteneid ne legyenek énelőttem!» (2Móz. 20,2.) Így hangzik az Isten első parancsa. De – ah! – mit tud a mai ember az egy igaz Isten tiszteletéről?! Szent Pálhoz hasonlóan nem markolja-e a fájdalom a mi szívünket is, mikor látjuk, hogy az igaz Isten tisztelete nagy tömegeknél az athéni országút elhagyatott oltárának sorsára jut, mialatt pogány bálványok előtt hétrét görnyed a mai sokaság!

Testvéreim! Szenteljük a mai és jövő vasárnapi beszédet ennek a kettős gondolatnak. Ma: Mit kellene tartania az embernek az Úristenről? A jövő vasárnap pedig: Mit tart az emberek nagy része az Istenről. «Én vagyok a te Urad, Istened!» – szól az Isten I. parancsa – és nyomán két kérdés merül fel előttünk: Először: Mit értsünk azon, hogy Isten a mi Urunk? Milyennek kell lennie a viszonynak az Isten és ember között? Azután pedig: Milyen erősítő energiák fakadnak abból a gondolatból, hogy Isten a mi Urunk, Atyánk?

I. Mit értsünk azon, hogy Isten a mi Urunk?

«Én vagyok a te Urad, Istened– hangzik a halhatatlan Isten szava a Sínai-hegy dörgő felhői közül, s meghajtott fővel hallgatja a halandó ember. Az isteni szó nyomán elvonul előttünk minden tehetetlen kicsinységünk, esendő gyöngeségünk. Az évezredek, százezredek, millió évek, melyekben Istenen kívül semmi sem volt... A világot egyetlen «legyen» szavával létrehozó Teremtő fönsége... Az én születésem erre a földre: kicsinyke hangya megérkezése a kicsiny földgolyóra... Az én halálom: porszem eltávozása a Földről... De mindezeken túl az én örök életre hivatott lelkem, mely Isten kezéből jött és Istenhez tart vissza.

Én vagyok a te Urad, Istened! – hangzik az Úr szava, s minden szívdobbanásom, minden érlüktetésem, minden vágyam, sóhajom csak erősítő visszhangja az isteni szónak. Ebből a fölemelő tényből, hogy teljesen az Istené vagyok, kettős kötelesség folyik: Szeretni az Istent és élni az Istenben.

A) Szeretni az Istent! Szeretjük az Istent – könnyen mondjuk ki e szavakat, de vigyázzunk: hazugsággá ne váljanak azok ajkunkon!

Nézzétek csak, Testvéreim: Szellemi lelkünket anyagi testünk korlátai fogják körül. Ebből az következik, hogy mi mindent érzékelni, azaz látni, hallani, megtapintani akarunk; ami meg nem esik érzékeink alá, az könnyen elvont, homályos, ködös fogalom marad számunkra.

Hát ezért mondom – Testvéreim! – hogy vigyázzunk! Istent nem látjuk, nem halljuk, nem érzékeljük – és mégis mindenekfölött kell szeretnünk! Hogyan válik ez lehetségessé? Mikor szeretem Istent mindenekfölött? Vajon akkor, ha túlvilági melegség, boldogító ellágyulás, az Isten megérzésének misztikus öröme ömlik el lelkemen, valahányszor Istenre gondolok? Korántsem. Az Úr Jézus világosan tanítja is: «Nem mindaz, aki mondja nekem: Uram, Uram! megyén be mennyek országába; hanem aki Atyám akaratát cselekszi, ki mennyekben vagyon, az megyén be mennyek országába.» (Mt 7,21.)

Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, s minden erődből, – ez a krisztusi etika alappillére. De tudjátok, ki szereti az Istent? Tudjátok, mit jelent ez: szívem, lelkem, elmém, erőm? Jelenti az egész embert, az egész életet.

B) S ezzel már ott vagyunk a második követelménynél: az egész élet átitatása Istennel, a mindenütt jelenlevő, mindent látó Isten gondolatával, Istennel vagyok – legyen vasárnap vagy hétköznap! Istennel vagyok – legyek gyárban vagy boltban, hivatalban vagy iskolában! Istennel vagyok – legyek íróasztalnál, műhelyben, konyhában, templomban, szórakozóhelyen! Istennel vagyok – ha csendes éj sötétje borítja is reám fátylát. Tudjátok: ki szereti igazán az Istent? Az, aki ha a nap bármely percében, bármely foglalkozása közül hívna el Isten, mindig készen találna. Az, akit akárhonnan húznának a szentáldozáshoz, bátran mehetne – s nem kellene előbb lelkét megmosnia. Isteni nemzedék vagyunk! – mondhatjuk bátran. Él bennünk valami isteni szikra, egy fénysugár, egy erecske az Istenből; s ez a szikra vágyik vissza a minden tűz örök eredetéhez; ez a fény rohan viszsza minden világosság kimeríthetetlen forrásához; ez az erecske föltarthatatlanul tör minden élet végtelen óceánjához. Mint az emberi szív mélységeinek utolérhetetlen ismerője, Szent Ágoston írja «Vallomásai »-ban: «Magadnak teremtettél minket, Uram, és nyugtalan a mi szívünk, míg benned meg nem nyugszik.» Igen, Uram, Te vagy a mi Urunk, Istenünk!

II. Mi következik abból, hogy Isten a mi Urunk?

De ha ez így van – Testvéreim! – akkor ebből számunkra az erősítő energiáknak páratlan forrásai is fakadnak.

A) Mert hogy Isten a mi Urunk, abból nemcsak az következik, hogy Neki joga van ahhoz, hogy nekünk parancsoljon. Föltétlenül joga van, – ez is következik. Hogy Isten a mi Urunk, abból nemcsak az következik, hogy nekem vonakodás nélkül, okoskodás nélkül föltétlenül hódolnom kell Isten parancsai előtt. Kell, – ez is következik. Hanem következik még az is, hogy ha én hűséges, engedelmes fia vagyok az én mennyei Atyámnak, az ő két karjában olyan támaszra akadtam, amelybe a szenvedés óráján bátran kapaszkodhatom, ha beborult is fölöttem a csillagos ég! Igen, éppen azért, mert vannak, akik úgy gondolják, hogy az istenbevetett hit csak a másvilágon kamatozik, éppen azért külön ki akarom emelni, hogy az istenbevetett hitnek már itt a földön is páratlan ereje és hatása van.

Emlékezzetek csak az egyik fönséges evangéliumi jelenetre: a tanításban elfáradt Üdvözítő késő délután csónakba száll tanítványaival... Csendes, felhőtlen ég... Szellő sem mozdul, madár sem rebben... Az apostolok ütemes evezőcsapásai alatt csendesen siklik a csónak... És az Úr, az elfáradt Krisztus elalszik... Egyszerre valahonnan, magányos szélfuvalom szalad elő... Felhők jönnek... Újabb szél, de már nagy lökéssel... Vihar... Orkán... Recsegnek a csónak bordái... A hullámok átcsapnak fölötte... Az apostolok küszködnek, vizet merítenek, hiába. Végre felköltik az Urat. Szent Máté evangéliuma meg is őrizte ijedt kiáltásukat (talán, hogy mi is ezzel tudjunk az Úrhoz fordulni): «Uram! Szabadíts meg minket, elveszünk!» (Mt 8,25.) Az Úr felnyitja szemét: «Mit féltek, kicsinyhitűek!»

Kicsinyhitűek! Csak ennyi az Úr szava, mikor a legnagyobb orkán tombol körülötte! Kicsinyhitűek – mondja az Úr. S talán még hozzágondolja: Ó, hát ezekből lesznek az apostolok? Ezeket küldjem a világot megtéríteni? Ezt a Pétert Rómába, ezt a Jakabot Spanyolországba, ezt az Andrást Thráciába? Ezek mennek majd a vadállatok körmei elé? Nos hát, hogy el ne feledjétek, mit tesz az Krisztussál lenni, mit tesz az, ha Isten veletek van – ekkor fölkel az Úr, feláll a rengő csónak orrára; áll, mint egy szobor... rászól a tengerre... s a tajtékzó tenger megtorpanva Krisztus lábához hunyászkodik, mint mikor a pajkos vadászkutya nagyon előreszaladt s gazdája visszafütyüli... Egy pillanat alatt csodás csendességben fénylik a víz sima tükre…

Testvérek! Magyarázzam még nektek, mit jelent az: «Én vagyok a te Urad, Istened!» Mily fönséges erőt jelent az, ha érzem, hogy Isten van velem! Hogy mit jelent az, ha az Úr akár a bűnkísértés tomboló hullámain, akár a sírok csendes birodalmában szól: Mit félsz, kicsinyhitű! Veled az Úr!

B) Mit jelent a kísértésben, hogy «velem az Úr!» Testvéreim, keresztény hitünk ősi vértanúi! Mikor százszámra vérben fetrengtetek a római Colosseum porondján – mi adott nektek erőt? Veletek volt az Úr!

Testvérem! Aki egy modern világváros ötemeletes bérkaszárnyájában rendíthetetlenül állasz keresztény életed mellett, mikor körülötted az aranyimádás, istenkáromlás, erkölcstelenség hullámai nyelnek el mindenkit – ó, meg ne inogj, tarts ki, – veled az Úr! Testvérem! Aki a bárokban szolgálsz fel, akinek kenyeret a színpad festett világa ad, aki körül Sodoma-Gomorra hullámai csapkodnak – ó, meg ne inogj, veled az Úr!

Testvérem! Te 16 éves inasfiú, mikor kora hétfői reggel belépsz a gyárba kétszáz más inasfiú közé – fiúk közé, akik közt talán te egyedül vagy, aki tegnap szentmisén voltál; fiúk közé, akik közt talán egyedül vagy, aki az éjjel zülleni nem voltál; fiúk közé, akik Krisztusodat, vallásodat, erkölcsös életedet naphosszat szidják – Testvérem, te 16 éves inasfiú, meg ne inogj – veled az Úr! De még többet is mondok.

Tudjátok, Testvéreim, hogy az elkeseredett ószövetségi próféta tüzet kívánt a bűnös Ninivére. És ismeritek a «Quo vadis?» legendáját. Hogy mikor Szent Péter már reménytelennek látta küzdelmét a pogány Róma gonoszságával szemben, el akart menekülni a városból. De Róma határában nagy kereszttel a vállán a véres Krisztus jött vele szembe. «Quo vadis, Domine?» – röppent el Péter ajkáról a csodálkozó kiáltás. «Hová mégy, Uram?» «Megyek Rómába, hogy másodszor megfeszíttessem magamat. » A lecke használt és Szent Péter visszatért.

Jaj – Testvéreim! – hányszor jön reánk is, akik a krisztusi élet hirdetésének követségében ma dolgozunk, levertség; hányszor akar kiszaladni ajkunkon az elkeseredés panasza: «Uram, tüzet, kénköves tüzet erre a förtelmes, gonosz világra!» Hányszor akarja befészkelni magát lelkünkbe Szent Péter csüggedése: «El, el ebből a velőkig romlott, pestises világból!» – De akkor... akkor eszünkbe jut, hogy «velünk az Úr», aki parancsol a hullámoknak s szeleknek. Eszünkbe jut, hogy velünk van Krisztus, akinek lába nyomán tavasz zöldül a száraz avaron is és liliomok nőnek a pocsolyából is. Igen, ha: velünk az Isten!

Hát érzitek most már, – Testvéreim! – mit jelent számunkra az istenbe vetett hit a kísértések, lelki küzdelmek, lelki szárazság s elcsüggedés napjaiban?

C) De még egy gondolattal tovább is akarok menni. Mit jelent, a sírok csendes birodalmában is, hogy «velünk az Úr!» Holnapután összeszorult szívvel ülünk majd kedves halottaink sírja mellett s amint a sárga falevél nesztelenül hull... hull a ködös novemberi alkonyaiban, rásuhan lelkünkre az elmúlás fojtogató melankóliája...

Nem, nem, Testvérek! Föl a fejjel! Tudjátok mit jelent az, hogy van Istenem? Jelenti, hogy van életem a síron túl is! Körülöttem minden pusztul, minden porlad, minden kidől... és mégis: van örök élet: ha van Isten, kell lennie!

Az örök élet gondolata adja meg a kereszténység fönséges komolyságát! Vedd el ezt belőle, s mi marad meg? Szépen kiépített rendszer szeretetről, karácsonyról, békéről – de hiányozni fog a gerince, amely egyenesen tartja. Másvilág nélkül, arra előkészület nélkül a kereszténység csak limonádé, cukros víz, poézis, díszítés lenne, de mikor reánk zúdulnak a kísértések, nem tudna erőt adni. Hát ebből érthető most már egy érdekes tény: A bűnös világ bűnös fiai vígan tudnak élni, de kétségbeesetten halnak meg. A keresztények pedig komolyan élnek, de békében halnak meg! S ezt a másvilági élet gondolata adja meg nekik. Ahol nem segít sem tudomány, sem művészet, sem orvos, sem patika, sem ügyvéd, sem rokon, sem barát – ott a halálos ágynál; ott ahol, kincs és pompa, szépség és hatalom, hírnév és becsülés mind elhagyja a haldoklót, ott nincs semmi más, nincs egyetlen gondolat, amely erőt adna, mint csupán ez: van Isten! Akinek az Úr volt az Istene, annak a halál nem vég, hanem kezdet; nem borzalom, hanem kapu, melyen át kell mennie; a földi haza után az örök haza vár, az előszó után jön a könyv, a földi megszűnés után az új életre születés. Egy idős orvos mondotta: «ötven évi orvosi praxisom alatt ezreket láttam meghalni. Voltak, akik tompán, állatias rezignációval, voltak, akik tehetetlen haraggal, kétségbeeső ellenkezéssel s reszketve várták a halált. Csak egyfajta haldokló nézett mindig nyugodtan, nézett békésen a halál szemébe, a hívő katolikus.»

Igen, Testvéreim! Tudjátok, miért tud a hívő ember nyugodtan nézni még a halál szemébe is? Azért, mert a körülötte elsüllyedő egész világ sötétségében is fölvillan előtte a remény, a vigasztalás, a menekülés fénysugara.

Mindnyájan résztvevő lélekkel olvastuk ezen a héten a megdöbbentő katasztrófát, amely a brazíliai partok mellett egy nagy olasz hajót, a «Principessa Mafalda»-t érte. Koromsötét éjszakában léket kap a hajó, felrobban a kazánja s 1200 utasa néz megdöbbent szemmel a halál szemébe. Órákon át agonizál a nagy hajó... süllyed... egyre süllyed; s mikor a pánik már tetőfokon állott, egyszerre csak sugár villan a vaksötétben: a mentésre érkező «Formosa» hajó reflektorfénye. A hajótöröttek úgy lélegzenek föl, mintha mázsás szikla szakadt volna le róluk. A hatalmas hajótestet ugyan nemsokára elnyelte a sötét tenger, de az utasok jórésze megmenekült.

Nem ez-e az emberi élet is? Nem ez a haldokló ember halálfélelme is? De nem ez»e a mi fölcsillanó reményünk is? A halálra sebzett testet ugyan elnyeli a sír, de lelkemet várja az Isten fényessége. Várja, – ha méltón éltem az Isten I. parancsolatához: «Én vagyok a te Urad, Istened!»

*

Kedves Testvéreim! A modern élet forgatagából vett hasonlattal szeretném befejezni mai beszédemet. Az Észak-amerikai Egyesült Államokban 120 millió lakos él s ezeknek van 20 millió autójuk. Ott úgyszólván már nem autót venni nehéz, hanem az autóval valahol megállani. A töméntelen autótól u. i., ha azok bárhol megállhatnának, mozdulni sem lehetne az utcákon. Lépten-nyomon olvassuk is az utcákon az ilyen feliratokat: «No parking here», «itt nem lehet megállani». Ha valahol ki akarunk szállni, néha negyedórán keresztül kell keringeni az autóval a környező utcákon, míg akad egy hely, ahol végre szabad megállni. De még így is megesik, hogy ha valaki kiszállott, visszatértekor a tömérdek autó között bizony nem találja meg a sajátját. «No. parking here», «itt nem szabad kiszállani» – hangzik szent vallásunk figyelmeztetése is lépten- nyomon fülünkbe. Bármilyen jól megy a földön dolgod, bármint csalogat test, ösztön, pompa, élvezet – «no parking here», «itt nem szabad megállanod», nem szabad a földi életbe végkép belefelejtkezned! Vigyázz, ha az arany és élvezetek állomásain kiszállasz, nem fogod többé találni kocsidat, mely az örök élet felé visz! «Hát akkor legjobb, ha a modern életről, a modern kultúráról nem tudunk semmit!» Nem; nem így!

Testvéreim! A középkor mélyen vallásos kultúrája a gótikus dómok árnyékában nőtt fel – s akkor ez volt a természetes. Visszamenjünk a középkorba? Nem! Hanem a mi feladatunk új vallásos kultúrát fejleszteni a gyárkéményék árnyékában, s a zakatoló, gépek erdeje közt. Nem lehetünk pesszimisták! Egy korra sem mondhatjuk eleve, hogy az fenékig istentelen. Ha Krisztus velünk van «a világ végéig», hát ez áll minden korra – a XX. századra is. Légy modern ember, használd az emberi ész találmányait, műveld a tudományt, szeresd a művészetet – jó... csak egyet ne felejts: «no parking here», – nem itt van a végső megállóhely, nem a technika a te istened, nem a tudomány, művészet a te istened, nem az élvezet a te istened, hanem – nekünk továbbra is az Isten a mi legfőbb Urunk! Életünkkel akarjuk megmutatni, hogy mi tudunk modernek és mégis hithű katolikusok lenni; hogy életünkben a tízparancsolat összefér a repülőgéppel és a turbinákkal; hogy a kölni dóm ívei harmóniában emelkednek magasba a Rajna vidék vaskohóinak izzótüzes kéményeivel; hogy a budai Mátyás-templom ívei ma is belliének a Ganz-Danubius zakatoló dinamói közé – mit mondjam tovább? – hogy a mai ember is alázattal tudja meghajtani fejét az Úr örök érvényű szava előtt: «Én vagyok a te Urad, Istened!» Ámen.