Tóth Tihamér: A tízparancsolat megszegése: a bűn

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Három beszédet szenteltem már arra a célra, hogy az idei prédikáció-sorozat témájának, a tízparancsolatnak korszerűségét és földi s örök életünk sorsára gyakorolt döntő hatását kiemeljem. Mielőtt a jövő vasárnapon belefoghatnánk az isteni parancsok részletes vizsgálatába, még egy alapvető kérdésnek megbeszélése vár reánk s erre Szeretném fordítani a mai beszédemet.

Az Úr parancsokat írt az emberi élet útjelző tábláira s aki azokat áthágja, bűnt követ el. Isten azt szeretné, hogy minden ember tartsa meg törvényeit. Viszont azonban szabad akaratot is adott és szabad elhatározó-képességet az embernek és ennek következtében tőlem függ, hogy megtartom-e Isten törvényeit, vagy megszegem azokat. Tőlem függ! De ha megszegtem, – ez a bűn; s a bűnnel reám szakad a világ legnagyobb tragédiája! A bűnnel elveszítem az Isten kegyelmét. Tudjátok, mi ez? Aki vagyonát elveszítette, sokat veszített; aki jobbkarját elveszítette, még többet veszített; aki Istenét elveszítette, mindent elveszített!

Az Isten törvényeinek áthágása, a bűn, a legnagyobb rossz a világon – így tanítja ezt szent vallásunk. És ezért követeli tőlünk hajthatatlanul, hogy bármit a világon, – de bűnt nem! Dehát, Testvéreim, valóban így van-e? Valóban olyan szörnyű tragédiádé az a bűn? Valóban annyira sérti-e Istent? Valóban lázadás az ellene? Hogy én megtartom vagy nem tartom meg az Isten tízparancsolatát, hát nem mindegy ez az Istennek? Íme, a mai beszédem témája:

I. Mit tart a bűnről a világ? És

II. Mit tart a bűnről Isten?

I. Mit tart a bűnről a világ?

A) Kedves Testvéreim! Nemrégiben egy amerikai színésznő különös biztosítási szerződést kötött egy angol biztosítási társasággal. A szerződés úgy szól, hogy az illető hölgy 50.000 font sterlinget – óriási összeget! – kap, ha tíz éven belül bármi okból, szerencsétlenségből vagy betegségből kifolyólag nem tud többé... nos, vajon mit nem tud? Nem tud dolgozni? Nem tud megélni? Nem! Ha nem tud többé... kedvesen mosolyogni. (Schönere Zukunft. 1927 okt. 2. sz.) Ötvenezer fontra biztosította a nevetését!

Mikor az ember ezt a különös biztosítási szerződést olvassa, a mai életfelfogásnak valami szimbolikus, jelképes megnyilatkozását látja benne. Nem azt mondom, hogy nem szabad az embernek mosolyát bebiztosítania; ha valakinek kedve van hozzá, tegye meg. De – Kedves Testvéreim! – nem érziteke ki belőle a mai felületes világfelfogás léha leheletét? Csak nevetni, csak könnyen venni az életet, csak soha komolyan a földi életről nem gondolkozni!

Igen; korunknak óriási, legfőbb hibáját éppen ebben láthatjuk: hogy nem vesz semmit komolyan, hogy «nincs semmi bűne».

Csodálkoztok: «Ez baj?» De mennyire! Nincs többé bűn, azaz: nem vagyunk eléggé komolyak ahhoz, hogy bármit is bűnnek tartsunk. Az Úr Jézus elmondhatta magáról, de csak Ő: «Ki fedd meg engem közületek a bűnről?» De ma mindenki ezt mondja, ezt hiszi magáról! Ma senki sem bűnös, senki sem hibás! Ma minden ember büszkén kérdi: «Ki fedd meg engem a bűnről?» A szülő kérdi, a gyermekek kérdik, a nevelő kérdi, a kormányok kérdik... Nincs ijesztőbb jele mai pusztulni indulásunknak, mint az, hogy nyakig vagyunk a bűnben, de ezt nem érezzük; sőt jól érezzük magunkat benne! Rengeteg a bűn, – s mégis, reggeltől estig tolakodnak-e az emberek a gyóntatószék körül? Nem!

Mert kiveszett a bűntudat! Mutassatok egy újságot, amelyik arra tanít, hogy «bűnt» ne tegyünk! Mutassatok egy iskolát, ahol – a hittanon kívül – csak ki is ejtik a gyermekek előtt, hogy ez meg az bűn, azaz Isten megbántása! Mutassatok egy törvényszéki ítéletet, amelyben valakit elítélnek, mert «bűnt» követett el, azaz Istent megbántotta. Nem! Bűnről beszélni ma nem illik. Bűn nincs! Csak hiba, elnézés, tévedés, öröklött terheltség, emberi gyöngeség...

B) Pedig, Testvéreim... Mikor az Üdvözítő keresztjére nézek, szeretnék fölkiáltani. Nagyot kiáltani, hogy az egész világ meghallja, és minden ember megrendülve írja szívébe: Emberek, nézzétek, mi az a bűn! Mi az a bűn, mely ilyen engesztelést követelt!

Mikor a szenvedő embert nézem, szeretnék felkiáltani: Emberek, nézzétek, mi az a bűn, ami idejuttatott minket! Isten az embert boldogságra teremtette. Boldogságra már ebben a földi életben is. Az volt Isten eredeti terve, hogy miután az ember éveit nyugodt örömben leélte itt a földön, a keserű halál megízlelése nélkül jutott volna Isten örök országába.

Miért nincs ez így? Az ember, a boldogságra teremtett ember miért kínlódik, miért szenved anynyit? Megfelel Szent Pál; «Egy ember által jött be a világra a bűn és bűn által a halál». (Róm. 5,12.). A bűn megrontott, mindent elrontott.

Már most azt hinné az ember, hogy aki mindenünket elrontotta, azt gyűlöljük, – úgy-e. Ó, dehogy.

A bűn áldozatai vagyunk és mégis szeretjük a bűnt. Szeretjük? Sőt: tanítjuk mindenfelé! Az egész világ egy nagy bűniskola, ahol mindenki csak a bűnt dicséri. Jön egy festő; ecsetje csábítóan rajzolja elénk a bűnt, hogy megszeressük. «Ez bűn? Nem bűn az, kérem, csak mai művészet!» Jön a szobrász; életet önt a kőbe, a költő a szavakba. «Ez bűn? Nem bűn az, kérem, csak mai irodalom!» A bölcselő elmélkedik, hogy nincs bűn, csak gyöngeség, hiba, gyarlóság, tökéletlenség ... Íme: így vélekedik a bűnről a világ. De hát a bűnről vallott keresztény felfogás talán mégis csak túlzás! Talán nem is olyan szörnyű dolog az a bűn?! Talán csak az Egyház találta ki! Nézzük tehát:

II. Mit tart a bűnről Isten?

A) Mi a bűn az Isten szemében? Hogy ezt megmutathassam, nem fogok filozófusok könyve után nyúlni. Hiszen a legjobb akaratú bölcselők is e téren csak tapogatnak. Hanem van egy régi könyvünk, amelyről tudjuk, hogy Isten sugallatából készült, az leírja az első bűnt, az első bűnbeesést: Hogyan történik a bűn?

Tudom – Testvéreim! – hogy talán vannak, akik idegenkednek, fejüket csóválják, amikor most ezt hallják, hogy a paradicsomi bűnbeesésről fogok beszélni. «Hát nemcsak allegória, jelkép, ősi monda ez?» Testvéreim! éppen ezért fogok ennél hosszabban időzni, hogy belássuk ebben a régi történetben rejlő bölcsesség mélységét. Hogy lássuk, hogy azt senki más le nem írhatta, mint Isten, ki egyedül ismerhette a bűnt, minden forrását és következményét. A paradicsomi történet nemcsak az első bűnnek, hanem valamiképp minden bűnnek leírása.2

a) Mindannyian jól ismeritek az első emberpár bűnbeesésének történetét. De ha a felületről kissé mélyebbre szállunk, nézzétek csak, mennyi új gondolatot látunk benne. Próbáljuk csak végigkísérni a bűn útját; nézzük az első bűn lélektani elemzését.

Jön a kísértő a legnagyobb hazugsággal, mit valaha a világon mondtak: Miért tiltotta meg Isten, hogy egyetek? (Gen. 3,1.). Nem így kezdődik-e minden kísértés ma is? Gondoljunk csak vissza: Miért tiltaná ezt vagy azt az Isten? Hisz oly jó dolog ez! Oly jól esik érzékeimnek! Hát Isten ellensége volna boldogságomnak! stb. Testvér! Légy őszinte, mikor tanakodtál: elkövessem, ne kövessem el? – nem hallottad-e ugyanezeket a szavakat: «Miért tiltja az Isten?»... És valld be, nem úgy tettél-e, mint az az első asszony; panaszkodtál (legalább magadban), hogy Isten a tiltott gyümölcsöt miért nem engedi meg; hogy Isten boldogságodnak ellene van. Mert valamit tiltott, amire ösztönöd húzott volna, panaszkodtál, vagy legalább is magadban úgy érezted, hogy «Isten kegyetlen», hogy «zsarnok».

b) Most nézzük csak, hogyan keletkezik tovább a bűn. Az asszony csak egészen gyengén utasítja vissza a csábítást: Nem eszünk, nehogy esetleg meghaljunk. (Gen. 3,2. s köv.) Esetleg! Éva, hová lett a te erős hited! Hová lett hálád Istennel szemben! Ugye – Testvéreim –, erősen, határozottan azt kellett volna felelnie: «Nem eszünk, mert Isten mondta, meghalunk!» De nem ezt feleli. Nem azt, hogy «Isten adta életünket, mindenünket, hát szívesen lemondunk, ha valamit tilt», – nem azt! «Nem eszünk, nehogy esetleg meghaljunk!»...

c) No csak ez kell a csábítónak! «Dehogy haltok meg!» (Gen. 3,4.) Íme, előbb még csak inog a hit, itt már teljes a hitetlenség! Ó, ti mai hitetlenek! Telekiabáljátok a világot, hogy mily modernek vagytok; hogy Istenben nem hinni mennyire divatos dolog, mennyire mai emberhez illik! Íme: a világon a legelső kísértés a hitetlenség volt; s a hitetlenség oly régi, mint maga a világ. Mikor ti azt mondjátok, hogy Istennek nem hisztek, csak a régi kísértő visszhangjai vagytok: «Dehogy haltok meg!»

d) A szerencsétlen nő elhallgat, már majdnem teljesen le van győzve. A kísértő erre még bátrabb lesz: «Megnyílnak szemeitek, lesztek mint Isten» (Gen. 3,5.). Itt már lázadásra csábít! Az ember mindig Isten akart lenni, legalább méltósága egy részét ellopni. A régi római császárok istentiszteletét követeltek maguk részére s a tudományában elvakult mai ember az észt teszi Istenné!

e) A szerencsétlen Éva szívja a mérget tovább. Fölnéz a gyümölcsre; s látta az asszony, hogy szép a fa s szép a gyümölcs és evett. (Gen. 3,6.) Látta, – a szemével látta; ki nem tapasztalja, hogy a szem az első ablak, amin a bűn bejön a leiekbe? Gőgös vagy? – mi tett azzá? Az emberi nagyság hiú látása. Kapzsi vagy? – mi tett azzá? Az arany látása s csillogása. Erkölcstelen tűz emészti lelkedet? – mi gyújtotta lángra? Nem vigyáztál a szemedre!

B) Megtörtént az első bűn. Mi lett a következménye?

Mit is ígért a bűn? Ígérte: «Megnyílnak szemeitek s látni fogtok». – Hát – megnyíltak! De mit láttak? Szégyent, félelmet, lelkiismeret-furdalást. Ez az egyetlen tudomány, amihez a bűn hozzásegíti az embert!

a) A szégyen minden bűnnek következménye. Elbújhat a bűnös a világ elől, el a törvény elől, de nem önmaga elől. Lehet valaki annyira züllött, hogy bűnével dicsekszik; lehet álfilozófus, aki a gonoszt a jó szíriébe öltözteti; lehet pogány, aki oltárra állítja a bűnt; lehet költő, aki éneket zeng a bűnnek;... de jönnek napok, percek, mikor a züllött embernek, az álfilozófusnak, a pogánynak, a költőnek lelke fölsír s szinte összeroppan a bűn szörnyű szégyene alatt. Ezt a büntetést el nem kerüli senki sem.

b) Főleg, ha fölébred a bűn második következménye: a félelem. «Hallottam hangodat a paradicsomban s megijedtem.» (Gen. 3,10.) Megijedtem? Istentől megijedtél!? Ó, Testvéreim! Amíg bűnünk nem volt, emlékeztek, mily öröm volt Istennel beszélgetnünk! Hogyan térdeltünk oltára előtt! Most? Miért félsz a templomtól, a gyóntatószéktől? Miért szeretnéd elfelejteni, hogy van Isten, hogy van lelked, van örök élet, van számadás! Miért félsz az Istentől?! c) De hiába rejtőznek el. Jön a bűn harmadik hatása: a lelkiismeret-furdalás. Isten megszólal s kérdi Ádámot: Hol vagy? (Gen. 3,9.) Mi más a lelkiismeret szava, mint Isten szava: Mit tettél? Hová lett ártatlanságod? Mi az a piszok lelkeden?

Ó, az a lelkiismeret! Az a vádoló, szemrehányó, kínzó lelkiismeret! Testvéreim! Ha semmi más érvünk nem is volna, maga a lelkiismeret eléggé bizonyítaná, hogy van Isten, s hogy mint gondolkozik Isten a bűnről s hogy ez az Isten őrködik törvényeinek betartása fölött. Akárhogyan próbálnád, akármit gondoljál is ki, szavát elnyomnod nem lehet. Szól, tanúskodik, vádol. Még ez sem elég, – valóságos büntető bíránk, hóhérunk. Van ostora, amellyel ver; van tüze, amellyel éget; van kígyója, amellyel marat; van harangja, amellyel sikoltoz; van fullánkja, amellyel szúr. Nem hagy nekünk nyugtot sem éjjel, sem nappal.

A bűnös lélek önmagától visszaborzad, megretten a piszoktól és rettenetes tépelődése közt akárhányszor így kiált fel: Inkább a halált, mintsem ezt az örökös szörnyű lelkifurdalást!

C) Nos és eljön a halál is! És itt kissé megállunk, – Testvéreim! – mert itt látjuk teljes világosságban, mint utálja Isten a bűnt. A bűn büntetése: a halál.

Mi a halál? Testünk elérkezik a földi élet végéhez s feloszlásnak indul.

Az emberről azt szoktuk mondani, hogy ő az Isten legjelesebb földi teremtménye. És ez áll nemcsak az ember lelkére, hanem testére is. Testünk is valóságos remekműve az Istennek: szebb, mint bármi más teremtményé a világon. Micsoda ragyogás az ember szemében! Mily nemesség tartásában! Mennyi értelem az arcvonásain! De főképp: a test mily alkalmas, engedelmes eszköze a halhatatlan léleknek! És most mondjátok: ezt a remekművet Isten csak azért teremtette volna, hogy pár pillanatig itt a földön éljen s aztán porrá málljék? Hol az a festő, az a szobrász, aki meg alkotja remekművét s a következő percben, melyben elkészült, széjjelveri? Hol az az építész, aki gyönyörű palotát emel, s amint elkészült vele, felrobbantja? Pedig Isten ilyen lenne, ha ily rövid földi életre tervezte volna az ember testét. Nem! Isten a halált eredetileg nem akarta! A bűn hozta a halált!

Testvér! Egy pillanatra gondold el, mi az a halál! Jöjj csak ide az ágy mellé – no, ne félj –, itt fekszik egy haldokló. Ne félj, nem beszélek most arról, mily szörnyű kínjai vannak, mint vergődik a szíve, mint akadozik a lélegzete, mily rémítő látomások ijesztik – nem, ezen már túl van. Éppen hogy piheg még. Pedig hatalmas király volt, tudós felfedező volt, gazdag bankdirektor volt, világhírű színésznő volt, fiatal bakfis volt. És milyen ruhái voltak! Hej, milyen merészen rövid, kivágott ruhái! És hogy járta valaha – dehogyis valaha; a múlt héten – a tangót és a foxtrottot! Nézd csak, mily okos fő volt, mennyi gondolat volt benne, – s most mily viaszsárgán, csendben hallgat ott a párnán. Nézd azt az erős kart., amelyik csaták tüzében életet s halált osztogatott, nézd: most nem tud megmozdulni. Nézd azt a csodás szemet, amelyik lelkek egész tömegét varázsló erővel bűvölte a bűnre, amely tudott oly kacéran nézni, oly kihívóan nézni, amely tudta úgy szívni magába a bűnt, nézd azt a szemet: mily bágyadt, megtört, üveges, ijesztő most...

De várj csak. Ez még csak kezdete a büntetésnek. Isten bünteti a bűnt itt a földön is, a halál előtt is. De bünteti főleg a halál után.

Még nem haltál meg, és már nyitogatják a parfümös üveget, mert kezd a levegő rossz lenni. Kezdődik a feloszlás. Aztán, még alig mondtak el holttested mellett egy Miatyánkot, a házmester bekiált: «Vigyék már a halottas házba! Itt nem szabad tartani, rontja a levegőt!...»

Hallod?! «Rontod a levegőt», te, akire még tegnap reszketve néztek alattvalóid; te, aki embereket bűnbe vittél, lelkeket rontottál meg, – most rontod a levegőt!

És az ember próbál küzdeni, rúgkapálni az enyészet ellen: – nem használ semmit. Amerikában – nem vadaknál, hanem a legelőkelőbb körökben – dívik az a szokás, hogy a halottat kifestik, púderozzák, ajkait szép formásra összevarrják, hogy arca oly friss, piros, mosolygós, mint soha életében nem volt, – és nem használ semmit!

És mi jön a temetés után? Mi lesz veled pár hét múlva a temetés után? Erről nem beszélek. Nem! Arról a marék hamuról sem, a darab csontokról sem, ami belőlünk megmarad. Ha valaki rád akadna néhány nap múlva halálod után, a hideg kilelné ijedtében.

Gondolkozzál csak ezen: Az öreg fenyőfa kidől a hegytetőn: vén kora dönti ki, vagy a favágó fejszéje, mindegy, – ki fél tőle, mikor a kidőlt tölgyre néz? Senki. Sőt bútort készítünk belőle, évtizedeken díszítjük vele házainkat, ágát szobánkba visszük, hogy jó illatot adjon... De téged kivisznek a sír19 ba, hogy ne rontsd a levegőt, s borzad, aki reád néz!

Még amit az ember saját maga alkotott, attól sem félünk. Régi, évszázados poros szobrokat fölkeresünk, ha pusztulnak is s omladozó várromokon elmerengünk, ha összedőltek is, – csak az ember teste lesz halála után olyan ijesztő, oly megdöbbentő.

No, most már jöhetsz, s beszélhetsz énnekem: «Ó, mi az a bűn? Semmi! A papok ijesztgetnek vele! » Most már jöjj és beszélj: «Ugyan mi kára van abból Istennek, ha meg nem tartjuk parancsait!» Most már jöjj és beszélj: «Olyan jól esik, olyan élvezetet okoz nekem ez vagy az a bűn, nem lehet az, hogy Isten haragudjék, mikor én boldog vagyok». Beszélhetsz nekem! Testvéreim! Mi lehet az a bűn, ha Isten mindjárt az első bűnért ráküldte az ő legszebb teremtményére, az emberre ezt a nagy büntetést: a megalázó, visszaijesztő, kérlelhetetlen halált! Istenem! Mennyire bánts hat téged a bűn! És még többet mondok, Testvéreim, amin még inkább csodálkozni fogtok. Élt itt a földön egy ember, aki Isten volt. Vajon Ő is meg fog halni? Igen, Ő is aláveti magát a szörnyű ítéletnek. Nézzétek csak: az Olajfák hegyén mint hull véres verejtéke s mint hagyja el ajkát a megrendítő ima: «Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár». (Mt 26,39.) S mi volt a válasz? Nem lehetséges! Mert az emberek bűneit magára vállalta, a legkínosabb szenvedéseket kellett elviselnie és szörnyű gyalázatok közt lelkét kilehelnie. Istenem! Mennyire bánthat Téged a bűn, ha egyszülött Fiadnak sem kegyelmeztél! De legalább, hogy ez a hihetetlen nagy áldozat megtörtént, hogy Isten Fia meghalt a bűnért, hát legalább most már vége a halál pusztításának, most már nincs többé halál? Nem! Az ember meghal ezután a nagy áldozat után is!

De legalább a kárhozat tüze kialszik ezután? Nem! Örökké égni fog!

De legalább, akik oda kerültek, egykor ki fognak szabadulni? Nem! Egyetlen egy sem!

Ó, Uram, Uram! Hát akkor miért haltál meg? Mi az a megváltás?

A megváltás az, hogy akik akarnak (akarnak!) az Istenhez jutni, azok a szentségek felvétele által az Isten kegyelmét kapják, régi bűneiket eltörölhetik, erőt nyernek, hogy újakat el ne kövessenek, s így Isten megkönyörül rajtuk és szeretni fogja őket. Aki azonban tovább is szereti a bűnét s folytatja azt, azt az Isten nem húzza hajánál fogva a mennyországba, azt nem szereti az Isten, azt utálja az Isten, mert abban a percben nem volna többé Isten, amelyikben a bűnt nem utálná. Testvéreim! Kérdeztétek: mi a bűn Isten szemében. Hát itt van: ez a bűn az Isten szemében!

*

Kedves Keresztény Hívek! Egy régi történettel fejezem be mai beszédemet. Az egyik gyönyörű spanyol városban, Toledóban tanácskozásra hívta össze főembereit V. Károly, a leghatalmasabb spanyol király, akinek óriási birodalmában a nap soha le nem nyugodott. Persze, nem hiányozhatott az urak közül a király különös kegyeltje, Gandia hercege sem: Borgia Ferenc... Dehát örökké csak nem lehet nehéz kormányzati ügyekről tanácskozni! Hosszú, fáradságos nap után csak megérdemelnek az urak egy kis felüdülést! Esténként tehát vígan járta a vörös borral teli pohár s narancsszínű és gránátalmaszínű selyembe öltözött előkelő hölgyek vígan mulattak a tüzes andalúziai muzsikára, mikor egyszer... egyszer csak betoppant egy hívatlan vendég és egyenesen a gyönyörűséges Izabella császárné szemébe nézett. Akinek egyszer ez a csontkezű, üres szemű kaszás a szemébe néz, az többé ki nem tudja nyitni szemét, így halt meg a gyönyörűséges Izabella császárné. Granadában volt a temetés, az ősi sírboltban, és Borgia herceg kapta a megbízást, hogy midőn sírba teszik a koporsót, még egyszer meggyőződjék, hogy a holttesttel az udvari etiket szerint jártak-e el? Leveszik a koporsó fedelét a néhány napos halottról... és a herceg megdöbbenve csapja össze a kezét: Izabella! Te vagy az!?... Te szépséges Izabella, te vagy ez az eltorzult, felismerhetetlen hulla?! Oh, Izabella! Minden hiúság, csak egynek van értelme: lelkileg élni az örök Isten gondolata szerint...

A megrendült Borgia Ferenc aztán hazament a temetésről, visszatért előbbi hivatalába, Katalonia kormányzói székébe, de úgy élt... Testvéreim! – úgy élt nehéz világi hivatásában is, hogy az Egyháznak tündöklő nagy szentje lett belőle.

Íme – Testvéreim! – a beszéd végére idejutottunk... kezdtük a mosolyát bebiztosító amerikai színésznővel, s végezzük a koporsóban rothadó spanyol császárnéval... Úr Isten! Segíts bűn nélkül úgy leélni földi életünket, hogy mosolyunkat bebiztosíthassuk, – de nem tíz évre, hanem hogy egyszer osztályrészünk lehessen a Hozzád mindig hűséges lelkek mosolya, derűje s örök boldogsága! Ámen.

² Mac Carthy nyomán.