Tóth Tihamér: A tízparancsolat és az örök élet

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Párizs környékén az utóbbi évtizedek alatt sok népes munkástelep keletkezett. A legszegényebb viszonyok közt, a legrongyosabb nyomorúságban tengetik ott életüket emberek százezrei, védhetetlen zsákmányul dobva a legelkeseredettebb kommunista agitációnak. És ha mégis van köztük még vallásosságnak, emberies életnek s tiszta örömnek nyoma, azt azoknak a hőslelkű katolikus papoknak köszönhetik, akik elmennek közéjük, ott élnek velük együtt a barakklakásokban s hideget, szegénységet, nélkülözést megosztva hirdetik köztük az Isten törvényeit.

Az európai társadalmi rendet felfordítani akaró agitáció hullámai csak a krisztusi hithirdetők személyein törnek meg! Az egyik francia kommunista vezér, látva egy ilyen papnak hihetetlen önfeláldozó munkáját, így szólt: «Az ön vallása az egyetlen erő, amellyel nekünk számolnunk kell. A kormányok magukhoz képest semmit sem jelentenek. Ha nincs a római Egyház, már régen felrobbantottuk volna az egész «társaságot». (Lhande: Le Christ dans la banlieue. Paris. 1927.)

Kedves Testvéreim! Amit ez a kommunista vezér kifejezett, ez a gondolat volt tárgya a múlt vasárnapi beszédemnek: Mit köszönhet az emberi társadalom, a nyugodt társadalmi munka s mit köszönhet az egyén földi élete a tízparancsolatnak?

Ámde jól tudjuk, – Testvéreim, – hogy a földi élet csak utazás, csak átmenet az örök élet, a végcél felé, s ezért természetesnek találjuk, hogy az isteni törvények a földi boldoguláson túl mégis elsősorban az ember örök életének biztosítását szolgálják. És ezeknek a kétségkívül nehéz törvényeknek megtartása csak akkor fog nekünk sikerülni, ha a múlt vasárnapi témát a mai beszédben kiegészítjük egy másik fontos gondolattal: Mint biztosítja a tízparancsolat betartása számunkra az örök életet is.

Vagyis más szóval: Mit jelent a tízparancsolat az örök élet szempontjából?

I. «Ha be akarsz menni az életre...»

A) Egy napon kedves, gazdag fiatalember állott az Úr Jézus elé, szent arcára emelte tüzes szemét, s az istent kereső lélek epedésével kérdezte: «Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem? » (Mt 19,16.)

Testvéreim! Nem éppen ez-e a mi nagy problémánk is? Nem állhatnánk-e mi is, mai emberek, mindnyájan a kérdező ifjú mellé: «Uram, rám szakad ennek a zűrzavaros életnek mérhetetlen gondja s elfojtja bennem a lélek szárnyalását. Pedig tudom, hogy van lelkem; de mit tegyek, hogy megmentsem azt? Uram, sátáni gonoszság bűnös fertője tátong köröttem, s halványra sápasztja megtépett lelkemet. Uram, mit tegyek, hogy megmentsem lelkemet az örök életnek?...» Igen, ez a mi problémánk is.

Hát figyeljük csak, Testvéreim, mit felel az Úr!

Jézus pedig monda: «Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsokat.» (Mt 19,17.) Hogyan? Ennyi hát a nagy titok? Ez a nagy útmutatás? Ez a rövidke pár szó? Igen, ez a pár szó: «Tartsd meg a parancsokat.» De ha Krisztus Urunk az örök életet köti hozzá, érdemes, hogy mélyére hatoljunk ezeknek a látszólag oly egyszerű krisztusi szavaknak. Elsősorban is szeget üt fejemben mindjárt a mondat első fele: «Ha az életre be akarsz jutni...!» Ha akarsz!

Hogyan? Hát tehetem azt is, hogy nem akarom? Átélhetem úgyis ezt a földi életet, hogy az örök élet eszembe sem jut? Ó, Testvéreim, nézzetek végig a magáról megfeledkezett világon, a dorbézoló, léha milliókon, s máris érzitek a választ!

Ha akarsz! Tehát tőlem, egyedül tőlem függ, mi lesz velem a síron túl. Tőlem függ! Isten senkit sem kényszerít, hajánál fogva senkit sem visz mennyországába. Az ember szabad: dönthet örök sorsa fölött.

«Ezek a papok folyton a mennyországról beszélnek nekünk! Mindenáron oda akarnak minket erőltetni! » – fakad ki némelyik ember. Mily tévedés! Még az Isten sem erőltet oda! Teljesen privát ügyed! Csak egyet ne felejts el; ha nem törődsz lelkeddel, nem Egyházunknak lesz belőle kára, sem Istennek. Hidd el: nem neki lesz kára!

Az ember szabad elhatározó képessége nagyszerű érték, de veszedelmes adomány is. Szabadon cselekszel, – de felelsz is érte: ha az Isten törvényei szerint használtad életedet, örök boldogság; ha azok ellenére, örök kárhozat!

B) Talán lesznek, akik itt szeretnének közbeszólni.

– Igen, igen, – mondanák – kell erkölcs, kell becsület, de hát lehetek én becsületes ember vallás nélkül is! Lehetek tisztességes anélkül is, hogy imádkoznám és misére járnék, anélkül, hogy az örök jutalomért tenném a jót s a büntetéstől féltemben kerülném a rosszat...

Valóban felvetődik a kérdés: lehet-e az ember tisztességes, becsületes vallásosság nélkül is?

Az élet mintha igenlő választ adna.

Tagadhatatlanul élnek köztünk emberek, akikben megfogyatkozott a vallásosság, a régi eleven hit, akikről legalább a világ, vagy talán saját maguk is azt gondolják, hogy hitetlenek, és mégis teljesítik kötelességüket, el nem vennének egy fillért sem a más vagyonából s nem bántanák a más jó nevét. Kétségtelenül így van, Testvéreim. És mégis! Ne lepődjetek meg, ha a vallás nélküli erkölcsösséget nem tudom sokra értékelni.

a) Nem tudom sokra értékelni először azért, mert az élet kiábrándító eseteket mutat fel ellene.

Mit mutat?

Azt, hogy ilyen – nem Istenre, nem vallásos meggyőződésére alapított – erkölcsösség sok esetben nem más, mint finom udvariassági forma, amely azonban benső tartalmat nem takar. Nem más, mint a külső látszatnak megóvása, ügyes bujkálás a társadalmi illemszabályok s az állami büntetőtörvények paragrafusai között; oly külső élet, amelytői a titokban végbevitt tettek és vágyak 180 foknyira térnek el. Bizony lépten-nyomon látjuk, hogy a vallás nélküli erkölcsiség csak addig tart, amíg az élet önlegyőzést, áldozatot, lemondást-nem követel, s mihelyt ezt követel, abban a pillanatban össze is omlik. Talán egy hasonlat mindennél jobban megmutatja a vallás nélküli erkölcs gyöngéjét. Egy úr beszélte, hogy mialatt Münchenből Bécsbe szállott repülőgépen, fönséges kalandban volt része. Magasan a Duna fölött, a kéklő alsó-ausztriai hegyek fölött, 2000 méter magasságban siklott a gép, mikor ott fenn, a szédítő magasban hatalmas sassal találkoztak. A királyi madár egy pillanatra tétovázva nézett a gépre, de aztán fönséges nyugalommal – szinte azt mondanám: lekicsinyléssel – körözött tovább.

Szólni nem tudott; de ha tudott volna, alighanem ezt mondotta volna: No, lám! Hát ti is itt vagytok a magasban!? Itt ám, amíg csönd van s melegen süt a nap s nincs vihar! Hej, de ha majd egyszer fergeteg forrong a felhők fölött!... Hogy fogtok ti zuhanni! És én?! Én azt is kiállom baj nélkül...

Kell-e még magyaráznom, Testvéreim, mi a különbség a vallás nélküli s a vallásos erkölcs között?

b) De érzem, hogy ezzel még mindig nem tudtam mindnyájatok nehézségére megfelelni.

– Elismerem – mondhatná u. i. valaki –, hogy sok esetben igaz, amit most hallottunk. De nekem van egy ismerősöm, előkelő hivatalnok. Katolikusnak keresztelték, de vallását nem gyakorolja. És mégis, fűzbe merem tenni kezemet: akkor is becsületes, mikor áldozatába kerül; akkor is teljes/ti kötelességét, mikor senki sem látja. Mi ennek a nyitja? Hogy mi ennek a nyitja – Testvéreim? Hát ez: Ha vannak kötelességüket mindig teljesítő, mindig becsületes, következetesen jellemes, erkölcsös emberek, akik emellett vallástalanok is, hát ezek – csalódnak

Csalódnak? Hogyan?

Hát úgy, hogy nem annyira hitetlenek ők, mint talán maguk is gondolják! Régi, gyermekkori hitüktől ugyan már elhidegültek, de a katolikus gondolkozás észrevétlenül is dolgozik bennük és dolgozik az egész európai életfelfogásban. A keresztény erkölcsi felfogás két évezreden keresztül annyira átmeg átjárta az európai közvéleményt, hogy ma már az egész levegő, amit magunkba szívunk, inficiálva van annak bacilusaival – jó értelemben! – és ma már egész természetes dolgoknak tartunk olyan tetteket és elveket, amelyek pedig végső fokon a keresztény erkölcs termékei. Ha a Nap le is áldozik, úgy-e nem lesz azért mindjárt sötétség! És a kereszténység annyira át- meg átjárta Európát, hogy aki ezt a levegőt szívja, észrevétlenül még akkor is inficiálva van a becsületesség, a tisztesség, az erkölcs éltető bacilusaival, mikor a hit fénylő napja benne talán már le is áldozott.

Sőt még tovább megyek és állítom, hogy ha nem katolikusok, sőt nem keresztények közt is élnek becsületes, nemes szívű, erkölcsös emberek – amint valóban élnek is –, még ezeket is a tízparancsolat javára s a katolikus erkölcstan javára könyvelhetjük el!

A katolicizmus javára?

Igen! Mert van a mi szent vallásunknak egy fönséges tanítása, mely szerint nemcsak az a 300 millió ember tartozik a katolikus Egyházhoz, akik katolikus módon vannak megkeresztelve; hanem a katolikus Egyház lelkéhez tartozik minden e világon élő ember – külsőleg bárminő valláson lenne is –, aki meg van győződve saját vallása igazáról, jóhiszeműen keresi Istent s az ő törvényeit legjobb belátása szerint betartani igyekszik! Testvéreim! Fönséges tétele hitünknek: ahol csak van a világon egy férfiúi homlok, amelyik nekifeszül a rohanó bűnáradatnak; ahol csak van egy női szív, amelyik győzelemmel tapos a kísértő bűnre – szóval: ahol valami erkölcsi jó csak történik a világon, mindaz mindig az Úr Krisztus segítő erejével történik!

Az egyik őskeresztény író, Tertullián, mondta egyszer, hogy az emberi lélek természeténél fogva keresztény, «anima naturaliter christiana». Mit akart ezzel jelezni? Azt, hogy a keresztény élet annyira megfelel az emberi természet legnemesebb vágyainak, hogy az emberekben – még a pogányokban is – megnyilvánuló jóság, nemesség, erkölcsös fel» fogás tulajdonképpen mind keresztény talajból fakad. Igen: erkölcsös emberek élhetnek a Ganges partján is, erkölcsös emberek élhetnek a messzi sivatagok oázisain, a járatlan őserdőkben és a világvárosok pokoli forgatagában is és mi mindnyájukról tudjuk, hogy ha jóság, nemesség és becsületesség lakozik szívükben, azt – tudtukon kívül is – az örök Igének köszönhetik. Annak az Úr Krisztusnak, aki – Szent János evangéliuma szerint – «megvilágosít minden világra jövő embert» (Jn. 1,9.), s aki lelkünkre kötötte, hogy ha az életre be akarunk menni, tartsuk meg a parancsokat.

És ezzel eljutottunk az Úr szavainak második feléhez: «Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsokat».

II. «Tartsd meg a parancsokat!»

Kedves Testvéreim! Isten minden teremtményét törvény alá vetette s a világ rendjét, szépségét, harmóniáját éppen e törvények betartása biztosítja. A csillag futásában, a növény virágzásában, az állat életében engedelmeskedik Istennek; fizikai törvények kötik azokat, másképp nem is cselekedhetnének. Isten csak az emberrel tett kivételt; neki is előírt ugyan törvényeket, de csak szabadsággal: Akarom, hogy megtedd; de élhetsz úgy is, hogy nem teszed meg, – s akkor vesztedre élsz!

A) Itt megint megszólal az emberi okoskodás: «De hát akkor mégsem vagyok szabad! Ha Isten törvényt ír elő, akkor már nem vagyok szabad!»

Dehogy nem! A törvény csak tökéletesítése a szabadságnak. Ugye: aki festeni tanul, meg kell tartania a perspektíva törvényeit. De kötve van ezzel festői szabadsága? Nincs! Jogában áll be nem tartani a perspektíva törvényeit, – de aztán meg is nézheted azt a képet! Neked is lehet be nem tartani Isten törvényeit, csak nézd is meg, mily torzkép lesz lelkedből!

Aki zenét tanul, be kell tartania a harmónia törvényeit. De kötve-van szabadsága? Nincs! Jogában áll komponálni, zenélni, énekelni ezek ellenére is, – csak legyen fül, amelyik kibírja ezt a disszonanciát! Te is leélheted életedet Isten törvényei ellenére, – de hidd el: telve lesz az diszharmóniával. Aki a Lomnici csúcsra mászik, annak ösvényt készítenek, sok helyen lánckapaszkodóval s korlát14 tal. Kötve van szabadsága? Dehogy! Próbálhat saját útjain is járni, csak magára vessen, ha lezuhan.

Íme, Testvéreim! Ha azt akarjuk, hogy életünk remekművét, életünk képét helyes távlattal fessük meg, meg kell tartani Isten törvényeit. Ha azt akarjuk, hogy életünk harmonikus legyen, Isten törvényei mondják meg, mily akkordokat kell megütnünk. Ha azt akarjuk, hogy biztosan menjünk át az élet veszélyein, le ne zuhanjunk s elérjünk az örök élet magaslataira, megint csak Isten törvényei mutatják az utat.

Hát csak azt ne mondjuk, amit egyesek, felületesek, nem gondolkodók mondanak: «Annyit, oly sokat követel az Isten! A katolikus vallás annyit parancsolgat, megkeseríti életünket!» Testvér! Sehol jobban nem mutatja meg Isten, hogy «jó Atyánk», mint mikor parancsait adta és megköveteli, hogy azokat megtartsuk.

B) Mert Isten tulajdonképpen csak azt teszi velünk, amit minden atya idegenbe menő fiával.¹ Mondjuk: fiad elvégezte iskoláit, egy évre külföldre küldöd világot látni; és ha hazajön, átadod majd neki egész üzletedet. Az utolsó estét töltőd vele. Búcsúztok. Mily érzelem kél benned? Ó, csak boldog legyen szegény! Ó, csak baj nélkül kerüljön vissza! Félsz, hogy tapasztalatlan, s a világ rászedi. Nem is volnál atya, ha lelkére nem kötnél egyes dolgokat. Miket? Ugyanazokat, amiket Isten, legjobb Atyánk, lelkünkre köt, mikor útnak enged, a földi élet veszélyes útjának, hogy baj nélkül térjünk egykor Hozzá s átadhassa kincseit.

Nézd csak, legelőször is mit kötsz fiad lelkére!

Aztán ne feledkezzél meg atyádról! Sokat jusson eszedbe, hogy vár téged és aggódik érted. Gondolj sokszor szeretettel reá, s ha jön a kísértés, ez majd megerősít ellene; és ha valami munkád nehéz, gondold el: örömet okozok atyámnak s megteszem...

Ugye, ez az első figyelmeztetés, melyet távozó fiadnak adsz; és a legnagyobb sértés, melyet neked okozhatna, az lenne, ha az idegenben elfeledne, megtagadna, szégyellene téged.

De ha ez az első, amit fiadtól követelsz, hát csodálod-e, hogy Isten is ugyanazt követeli az I. parancsolatban: «Én vagyok a te Urad, Istened!» Nem látsz ugyan engem, de soha ne feledkezzél el rólam!

Bárhol élsz, sokat gondolj reám: reggel és este el ne múljék anélkül, hogy meleg, forró imában nem beszélnél hozzám. És ha nehéz becsületesnek maradnod, gondold: «Megteszem! Örömet okozok Atyámnak!» És csak ne szégyellj az emberek előtt! És meg ne tagadj!

«Aztán atyád nevét tartsd tiszteletben!» Jaj, mily szégyen lenne, ha a család régi becsületes nevét saját fiam mocskolná be! De nem ugyanezt kéri-e Isten tőlünk is a II. parancsolatban?!

«Aztán írj ám gyakran, minden héten!» Minden héten szakíts félórát, melyben minden földi gondodat elfelejted, és idehozod a templomba lelkedet, s kibeszéled, kipanaszolod magad a szentmise alatt. És ha fiad hetekig nem írna, úgy-e ezt ereznéd: «A hálátlan! Elfeledkezett rólam!» S mit mondjon Isten, ha te is elfelejted az Úr napját megszentelni!

De az atyai szív még ezzel sem éri be: tanácsokat ad, hogyan éljen a fiú. Mindenkivel szemben légy kedves, tisztelettudó, figyelmes (nem látjátok Isten IV, parancsát?), ne légy hirtelenkedő, szeretetlen, békétlen (V. parancs). A messze idegenben tömérdek csábítás környezi majd lelkedet s el akarja rabolni tisztaságodat; édes fiam, vigyázz, mit beszélsz, nézel, teszel (VI. parancs). Apák, anyák, jöhetne- e tragikusabb hír annál, hogy fiatok az idegenben elzüllött! De van-e, ami mennyei Atyánknak is jobban fájna?!

És ha hallanátok, hogy fiatok letért a becsület útjáról, más vagyonához nyúlt, – mily szégyen volna ez (VII. parancs)! Vagy ha hazudik, más becsületében gázol (VIII. parancs)! Íme, Testvéreim, Isten parancsai szeretetének legszebb jelei; nem azért adta azokat, hogy életünket megkeserítse, hanem, hogy általuk szerencsés hazatérésünket biztosítsa, egykori hazatérésünket menynyei Atyánkhoz, amint az atya is azért adja fiának tanácsait, hogy a romlástól megóvja őt. S amint a földi apa idegenből örömmel várja haza fiát, úgy vár minket is mennyei Atyánk földi 60-70 éves utazásunk után – ha megtartottuk parancsait! Mert maga az Úr Jézus mondotta: «Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsokat!» Íme: az örök élet szempontjából ez az értelme Krisztus szavainak s ez a jelentősége a tízparancsolatnak.

*

Kedves Testvéreim! A mai és múltkori beszédem összefoglalása gyanánt itt áll előttünk a tízparancsolat, mint nyugodt földi életünk s örök Cetünk biztosítója. Nincs ember, aki kivonhatná magát e törvények parancsszava alól. Ezek egyformán kötelezik a kis gyermeket s az öreg embert, kötelezik a szegényt és gazdagot, kötelezik a világi híveket és a papokat. Ismétlem: kötelezik a papokat is! Tudom, csodálkozva néztek: miért kell ezt külön ki» emelnem? Hát azért – Testvéreim! – mert a héten egy hosszú, elkeseredett, szemrehányó levelet kaptam valamelyik hallgatómtól. Mi volt a levél tartalma? «önök itt prédikálnak nekünk a tízparancsolatról... Mielőtt ezt tennék, előbb tartsák meg maguk a papok, mert ők sem tartják meg... »

Hát – Kedves Testvéreim! – nem tudom, micsoda szomorú tapasztalatok beszélnek a levél írójának elkeseredése mögül; de hadd mondjam ki ünnepélyesen, hogy a tízparancsolat, igenis, nemcsak a világiakat, hanem a papokat is kötelezi; sőt a példaadás miatt kötelezi őket még fokozottabban is, és ha valamelyikük mégis áldozatává lesz az emberi gyengeségnek, senki azt jobban nem siratja, mint a szent katolikus Egyház s a Krisztus Szíve szerinti buzgó papok!

Igen: a tízparancsolat elevenbe vág; vág mint az olló, éles, mint a véső! Igen; ezt ki tagadhatná? Ki tagadhatná, hogy a mai fejetetején álló világban is mindig és minden helyzetben hűségesnek maradni az Isten parancsolataihoz, – hogy ehhez bizony hősies elszántság, áldozatos lelkesedés és Krisztustkövető önlegyőzés szükséges! Az a lélek, amelyik ma Krisztus nyomdokaiban jár, főleg kettős harcra legyen elkészülve: az egyik a saját rendezetlen ösztönei ellen vívott vért verítékező küzdelem, a másik a magasabb, eszményi célok iránt értetlen világnak lekicsinylő s támadó magas tartása. És mégsem engedhetünk!

Ha azt látjuk is, hogy az emberi élet és az isteni törvények nem egyeznek, nincs jogunk követelni az Isten törvényeinek alkalmazkodását, hanem csak az emberi élet reformálását. Krisztus vallását nem szabad – mint egyesek követelik – «a korszükségleteknek megfelelően reformálni»; Krisztus evangéliumát nem szabad «reformálni», de éppígy a krisztusi erkölcstant sem szabad «reformálni». Az elpuhult, tunya, élvezethajhászó ember szívesen venné a tízparancsolatnak, revideált, átdolgozott kiadását, – mondjuk pl. a hatodik parancs kihagyásával; de amint a Nap nem igazodik a zsebórák után, amint az atomok vegyülési törvénye nem igazodik akár a legnagyobb kémikusok után sem, amint az égitestek pályája nem igazodik a legnagyobb csillagászok után sem, amint a világegyetem törvényei nem igazodnak a legelső fizikusok után sem, – éppígy az Isten törvényei sem igazodhatnak az emberek után!

Amint egyetlen egy igazságot, egyetlen egy törvényt ki nem semmizhetünk az Isten természeti világából, úgy egyetlen egy erkölcsi törvényt nem alkudhatunk el természetfölötti világából sem. De hát valamire mégis csak szüksége, égető szüksége van a mai embernek! Igen! De nem új hitre, nem új vallásra, nem új parancsokra, hanem: új szívre, új lélekre, új odaadásra, a régi hit új szeretetére! Testvéreim! Isten tízparancsolatát mindig mindenben megtartani nem könnyű; de mi mégis meg akarjuk tartani, mert tudjuk, hogy ettől függ az emberiség boldogulása e világon s ettől függ örök boldogságunk a más világon. Ámen.

¹ Kolb S. J. nyomán.