Tóth Tihamér: A tízparancsolat s a földi élet

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Minden rendezett társadalomban írott törvények szabályozzák a társadalom tagjainak életét. Ezek a törvények azonban korok és szükségletek szerint alakulnak s a népek törvénykönyvei időnkint nagy változásokon mennek keresztül.

Van azonban egy rövidke törvénykönyv, amely már negyedik évezrede, hogy kőbe van változatlanul leírva s ki tudja, hány évezrede írva az ember szívébe: az Isten tízparancsolata. (2Móz. 20,1-17., 5Móz. 5,6-21.) Ez a rövidke tíz törvény szabályozza az egyes ember erkölcsi cselekedeteit is; de nem hiába, hogy egy egész népnek adta azt Isten eredetileg a Sínai-hegyen, – ugyancsak ezek szabályozzák s döntik el egész népek és társadalmak nyugalmát, rendjét, boldogulását is. A tízparancsolatot megtartani nem könnyű feladat. Töméntelen a kísértés, a nehézség, az akadály, ami annak áthágására vinne; s nem fogjuk tudni másképp legyőzni ezeket az akadályokat, csak ha egész világosan áll előttünk, hogy mit jelent a tízparancsolat betartása az ember földi élete, s mit az ember örök élete szempontjából.

Szenteljük tehát – Testvéreim! – a mai beszédet az első gondolatnak: Mit jelent a tízparancsolat a földi élet szempontjából? A következő vasárnapi beszédet pedig a másik kérdésnek: Mit jelent a tízparancsolat az örök élet szempontjából?

I. Jaj annak a népnek, amelyik széttöri a Sínai-táblákat!

A) Van a franciáknak egy rendkívül éles szemű s érdekes tollú írójuk, katolikus plébános Parisban. Írói neve: Pierre l'Ermite. Talán egyesek közületek ismerik is e nevet. Több könyve magyarra is le van fordítva.

A francia katolikusok nagy lapjában, a La Croix-ban a múltkoriban ez a plébános egy igen érdekes párbeszédet írt le, melyet ő egy hölggyel folytatott. Idős hölgy, de nincs rajta a tisztes nagyanyák bája, sem a szerénység tiszteletet parancsoló tekintete; selyem, ékszer és rizspor birkóznak rajta a szaladó idő tagadhatatlan nyomaival. Az ő plébániájához tartoznék, de templomba soha nem megy. Hanem azért az utcán el nem mulasztaná kegyes fejbillentéssel üdvözölni plébánosát, sőt nagyon szerette volna az ötórai teán vendégei közt is látni,... (ezzel tett volna eleget valamennyi vallási kötelességeinek)...

A pap azonban egyetlen hívására sem ment el. Egyik nap aztán ez az öreg hölgy, mikor az utcán éppen a pap mellett megy el, magából kikelve, haragtól reszketve szól rá a papra, akivel eddig még soha nem beszélt: «Monsieur le Curé! Plébános úr! Hát oda nézzen csak!»...

A meglepődött pap a jelzett irányba néz... Hát hiszen – mi tagadás benne! – volt is ott néznivaló. Hatalmas autóbuszok zörögtek végig az út közepén, tömve vörös sapkás, vörös zászlós kommunista gyermekekkel, akik teli torokkal énekelték az Internacionálét.
– Szörnyűség! – kiáltotta az öreg hölgy, s fehérre meszelt arca egész komolyan vörössé lett. – utálatos dolog!
A papnak is mintha valami a szívét szorongatta volna a megdöbbentő látványtól, de nyugalmat erőltetve felelt:
– Madame, ez tulajdonképp egészen logikus dolog.
– Mit?! Logikus?! – képedt el a hölgy.
– No, igen. Egész logikus. Mert ha nincs Isten, ha nincs másvilági élet, ha nincs jó és rossz, akkor a kommunistáknak igazán nincs okuk, hogy sokat teketóriázzanak a polgári társadalommal...
A hölgy ingerülten felelte:
– De van Isten!
– Igen, Madame?! Én önt sohasem láttam a templomban!
– Nekem saját istenem van...
– Saját istene?
– Igen, saját istenem. Ez kényelmesebb.
Itt aztán a különben higgadt és udvarias papot is elhagyta nyugodtsága, s kipakolta, ami már hónapok óta szívén feküdt.
– Tudja azt, asszonyom, hogy ami most itt történik, azért a felfordulásért, lelkiismeretlenségért, azért ön felelős!
– Én?! – képedt el a hölgy.
– Igen, ön és az önhöz hasonlóak! Ön az ú. n. vezető társadalmi osztályhoz tartozik, amelyiknek a sónak, kovásznak, a világító fénynek kellene lennie. És azok-e önök? A szomszédjuknak, a cselédjüknek, a házmesternek, az ismerősöknek nem adják-e egész éven át a vallási közönyösség példáját? Miért higgyen a nép valamit, ha önök semmit sem hisznek! A nép önök után indul! És ha önök előtt semmi sem szent, miért legyen szent a nép előtt – mondjuk – az ön útitáskája, briliáns gyűrűje, vagy az ön – bőre?! Nagyságos Asszonyom! Mindenért felelünk Isten előtt, mindenért!...
A hölgy dühösen végignézte a plébánost tetőtől-talpig, félrehúzta a száját s hátat fordítva csak enynyit mondott:
– Kedves Tisztelendő Uram, ha prédikációt akarok hallani, elmegyek a templomba...
S mérgesen tovább állott...

Hát hiszen nem mondom, hogy a pap egészen udvarias volt; és talán nem is volt egészen igaza... De, hogy annak a hölgynek egészen nem volt igaza, az biztos! Mert nézzük csak közelebbről, hogy ha bárkinek joga lenne saját egyéni «istent» faragni magának és saját egyéni erkölcstant, hová jutna az ember földi élete, az emberi társadalom.

B) A múlt vasárnapi beszédben egy elgondolt képben mutattam be, mily áldásosán nyugodttá válnék már földi életünk is, ha az emberek komolyan megtartanák a tízparancsolatot. Nézzük ma ennek a képnek másik oldalát is: Mi várna az emberiségre, ha egy napon végképp szakítana a tízparancsolattal? Micsoda döbbenetes süllyedés!

Törüld el az első parancsot és engedd meg, hogy mindenki saját maga alkosson «istent» magának; s akkor vagy megint eljutunk a pogány Róma Pantheonjába a 30.000 isten közé, vagy sínylődünk állatnál alacsonyabb erkölcstelenségben, mert hamarább él a madár levegő nélkül s a hal víz nélkül, mint az emberi lélek Isten nélkül. Törüld el a második s negyedik parancsot s engedd meg, hogy minden utcagyerek káromkodva rázhassa öklét Isten felé. Az isteni tekintély lerántása után vajon sértetlen marad-e az emberi is? Már pedig ahol nincs tekintélye a szülőknek, nincs a törvénynek, nincs értéke az adott szónak, lehet-e ott civilizált életről szó, vagy nem inkább csak a zsarnok korbácsával összeterelt s féken tartott emberi hordákról?

Törüld el a harmadik parancsot, a vasárnapi istentiszteletet és munkaszünetet. Hajrá! Éljen a szakadatlan munka, éljen a gyári szirénák bugása! Ezt is megpróbálta már az ember; a vasárnapi harangok szavát sok helyen elnyomják a zakatoló gépek. Mondjátok: boldogabbak, szabadabbak lettünkbe így, vagy nem szakadt-e nyakunkba spártai helóták rabszolgaságánál súlyosabb teher? Igen: haladni kell, fejlődni kell... de volt-e még valaha is az emberiség történetében több lefojtott elkeseredés, több ökölbe szorult kéz, több villámló szem?! Voltak-e már valaha vörös sapkás, vörös zászlós kis gyermekek, mint ma, a vasárnapi megállást sem engedő fejlett technika korában!

Orvosok s nemzetgazdászok hirdetik, mily áldás rejlik a munkaszünetet jelentő vasárnapban és az Egyház tanításában, mely szerint a leggazdagabbnak is kötelessége dolgozni, de a legszegényebbnek is joga van pihenni. De ugyancsak milyen áldás az, hogy a vasárnapot istentisztelettel kell megülni, s legalább ezekben a szent percekben emelkedik magasba a mindennapi küzdelemben halálra hajszolt emberi lélek.

Törüld el az ötödik parancsot, s mehetsz-e nyugodtan az utcára?

Törüld el a hatodik parancsot, hirdesd ki a szabad szerelmet és néhány évtized múlva látsz-e még emberi arcokat a földön, látsz-e még mást, mint rokkant gerincet, beesett arcot, kiégett szemeket, elposhadt vért?

Törüld el a hetedik s tizedik parancsot, és vadállatok rablóháborúja tör ki az emberek közt egymás vagyonáért.

Törüld el a nyolcadik parancsot, s a férj nem bízhat feleségében, az anya nem hihet fia szavában. Íme, Testvéreim: az adott szó szentsége s a törvények tisztelete, följebbvalók megbecsülése, s a munka szeretete, családok boldogsága s nemzetek jóléte állnak vagy buknak a tízparancsolattal!

Ha társadalmunk mai ziláltságát és jövőjét nézzük, fojtogató bizonytalanság üli meg lelkünket: mindenütt sötétben tapogatózás, elfojtott gyűlölet, forradalmi remegés, új életformák keresése. De ha a múltban kiállóit katasztrófákat nézzük, csüggedésre még sincs okunk. A keresztény társadalom kiállóit már nagyobb csapásokat is; jussanak csak eszünkbe Róma pusztulása, a vandálok, hunok, törökök rombolása, a harmincéves háború borzalmai, igen, mindezt kiállotta a keresztény Európa. De hogyan tudta kiállani? Mert akkor eleven volt benne egy erőtadó, éltető gondolat: erős volt hite az Istenben!

És – Testvéreim! – ha a mai nyugtalanságot és társadalmi megrázkódtatásokat aggodalommal szemléljük, ez csak azért van, mert ez az Istenbe vetett erős hit megfogyatkozott bennünk. És mi foglalta el helyét? Tanácstalanság, kétségbeesés, öngyilkossági járvány az emberiség egy részénél, – féktelen tobzódás, fényűzés s erkölcsi szabadosság a másiknál.

Szociológusok, tudósok, írók sokan keresik manapság, vajon kik ásták azt a sírt, amelynek szélén a mai emberiség tántorog. Hát akarjátok tudni, kik ástak rajta legtöbbet? Nem szeretnék olyan heves lenni, mint a párisi plébános. De kimondom: azok, akik az emberi lelket megfosztották az Istenbe vetett hittől s akik összetörték a tízparancsolat tábláit.

Az anyagi élet szűk horizontjához szokott mai embert nem könnyű dolog felemelni a tízparancsolat ideális magaslataira, – mégis meg kell tennünk.

mint a szemétdombon kapargáló tyúk a magasságokban keringő királyi sasra. «Dőre madár! Mit szárnyalsz te az üres levegőben, ahol még szemétdomb sincs, amelyen mag után lehessen kapargálni?!» És a katolikus Egyház erkölcstana mégis vállalja az óriási munkát, hogy ebből az anyagias tyúknemzetségből királyi sas-nemzedéket neveljen.

Mit akar a tízparancsolat? Azt, hogy legyen katolikus szemünk, katolikus fülünk, katolikus nyelvünk, katolikus kezünk, katolikus lábunk és katolikus szívünk.

Akarunk élni? Akarunk nyugodt, békés földi életet? Nincs más útja, mint amit az Úr hirdetett: az Isten törvényeinek betartása!

Jaj annak a népnek, amelyik széttöri a Sínai-táblákat!

II. Jaj annak az egyénnek, amelyik széttöri a Sínai-táblákat!

Az Úr, mikor a tízparancsolatot kihirdette, kemény büntetessél is fenyegette áthágóit, s jutalmat ígért megtartóinak. (Ex. 20,5-7,12; Deut. 5,9-11,16.). Ez sok mai embernek szálka a szemében, ük jók akarnak lenni, de nem jutalomért; kerülni a bűnt, de nem félelemből. Hát – Kedves Testvéreim! – az Isten sem akar rabszolgai félelmet vagy kereskedői spekulációt. És ha valaki föl tud emelkedni arra a magaslatra, hogy Istenhez mindig, minden helyzetben hűséges pusztán az Isten iránti szeretetből, anélkül, hogy a jutalomra vagy büntetésre gondolna, hát ez rendkívül nagy erkölcsi finomságra vall. De... már csak engedjétek meg, hogy a mindennapi tapasztalatra hivatkozva megkérdezzem, ki nem érezte volna még soha a levertség s gyöngeség oly pillanatait, amelyekben bizony a jó mellett vagy a rossz ellen semmi más nem adott erőt, csak a jutalmazó vagy büntető Isten gondolata!

Isten jutalma és büntetése! Mi ugyan jól tudjuk, hogy ez a nagy kiegyenlítődés nem történik elsősorban a földi életben; de tagadhatatlanul lépten-nyomon találkozunk esetekkel, amelyekben lehetetlen észre nem vennünk az isteni törvények s a boldog emberi élet közti összefüggést. Herceg Eszterházy Antallal történt az osztrák-porosz háborúban 1866-ban. Súlyosan megsebesülve kínlódott a csatatéren, mikor az egyik ellenséges porosz katona rátalált. Rettenetes kínjai közt a herceg arra kérte a katonát, hogy egy lövéssel szabadítsa még szörnyű szenvedésétől. A katonának azonban eszében volt az Isten parancsa s nem teljesítette a kétségbeesett kérést. Ellenben vállán bevitte a kötözőhelyre, ahol nyugodtabbá vált a herceg is s hálából aranyóráját adta a katonának, akinek sejtelme sem volt, hogy kinek az életét mentette meg... A háborúnak vége lett; a herceg felgyógyult... Sok idő telt el azóta... Egy napon idegen férfi állít be az egyik Eszterházy-kastélyba s munkát keres. A herceg meglepődve tekint az ismerős arcú idegenre s kéri, mutassa meg az óráját... Az idegen előveszi: a herceg aranyórája volt! Ő mentette meg az életét!... Hát, Testvéreim, feleljetek a kérdésre: hogy került ez az elszegényedett porosz katona éppen Magyarországra? És éppen a herceg Eszterházy-kastélyba?...

1914 októberében történt a világháborúban a szerb harctéren. Az a tábori kórház, amelyben én szolgáltam, már hetek óta dolgozott a Szerémség egyik városkájában, Rumában. Egyik nap lábtöréssel hozták egy negyven év körüli népfelkelőnket. A sebe nem volt súlyos... A sebesült nagy örömmel mutat nekem egy marék ezüst egykoronást és ötkoronást, – mind össze-vissza görbülve. «Tetszik tudni, Tisztelendő úr, gyűjtés volt köztünk az egyik nagyon szegény bajtársunk családjának. Megnézem a nyakamban a pénzes zacskót... csak egy darab 20 koronás bankóm van benne, meg egy rézfillér. Már csak egy fillért mégsem adhatok! Fölváltottam a 20 koronást, l koronát adtam a gyűjtésre, a többit meg – csupa ezüst pénzt – visszatettem a nyakamba. Tegnap aztán jött a golyó... pontosan neki az ezüstkoronásoknak, de ott «gellert» kapott s lecsúszott a lábamba...»

Ugye, hogy el lehet gondolkozni az ilyen esetek fölött!

A napokban nálam járt egy 22 éves egyetemi hallgató! Csupa ambíció, csupa munkakedv, csupa feszülő remény, ígéretes jövendő. Azt mondja: «Tisztelendő Úr! A társaim évek óta folyton hecceltek: Te meg fogsz bolondulni, ha tiszta, önmegtartóztató életet élsz! Hát, ha kárörvendő tudnék lenni, most én mondhatnám el: Okét hová vitte a bűn, a bolondulás szélére, én meg mennyire érzem magamon az Isten áldását...»

De mit is említsek még több esetet?!

Te magad is nem érezted-e már, – Kedves Testvérem! – mily nyugodt öröm töltötte el lelkedet, valahányszor egy-egy kísértést legyőzve hű tudtál maradni az Úr törvényeihez! S viszont mily mardosó önvád kínzóit, ha oly szerencsétlen voltál s elestél a kísértésben! Nem érezted-e a Szentírás szavainak igazságát: «Boldog, ki féli az Urat s kedvét leli törvényeiben». (Zsolt. 111,1)

*

Kedves Testvéreim! Ha az ember földhöz szorítja fülét, messziről meghallja a közelgő lovas dobogását. Ma nem is kell fülünket földhöz szorítanunk, hogy meghalljuk az eljövendő kor lábadobbanását. Milyen lesz ez az új kor? Milyennek kell lennie?

Erkölcsösebbnek! Vallásosabbnak! Katolikusabbnak! Hiszen a vergődő emberiség eddig már anynyiféle új orientálódást keresett, hogy most már igazán nem marad más út számára, mint visszatérni a régi Egyház régi hitéhez és régi erkölcseihez. A katolikus Credo és a katolikus erkölcstan gránithegyen áll: Péter sziklájának s a Sínai-hegynek gránitján. Csak ez az elalkuvás nélküli, teljes, százpercentes, – hogyan is mondjam?... – ez a radikális katolicizmus képes elég mélyre ásni az alakuló új világ alapjait. Igen, – Testvéreim! – ne ijedjünk meg a szótól: radikálisan katolikusoknak kell lennünk. Miért? Mert az ellenség is ugyancsak radikális. Radikálisan akarja felforgatni a családot, radikálisan a házaséletet, radikálisan a politikát, radikálisan a nevelést, a társadalmi rendet.

Még ma is vannak köztünk emberek, akik a világon hol itt, hol ott fejét megrázó vörös szörnyet, a kommunizmust nem veszik komolyan. Én komolyan veszem.

Komolyan veszem, mikor az orosz iskolába beiratkozó gyermekekkel aláíratják ezt a nyilatkozatot: «Nem hiszek Istenben, semmiféle vallásban».

Komolyan veszem, mikor Párizsban vörös-sapkás gyermekék éneklik az Internacionálét. Véresen komolyan, mert látom, hogy a mozgalom óriási tömegeket tud magához kötni. De miért tud? Mert mer radikális lenni, mer fanatikus lenni! Aki vakon bízik eszméiben, az mindig imponál az embereknek. Nos hát, Testvéreim! Az anarchia és kommunizmus fanatizmusa ellen csak egyetlen egy komoly erő van a világon – s ez a katolicizmus. De a teljes katolicizmus, a nyílt, tüzes, radikális katolicizmus!

Testvéreim! Nagy a számunk; erőt is mellé! Nagy a statisztikánk; dynamikát is mellé! Tűz ellen nyílt tüzet! Zászló ellen zászlót! Lelkesedés ellen lelkesedést! Hajlongó nádszál ellen gerinces katolicizmust! Bűnnel alkudozás ellen bűnt legyőző tízparancsolatot! Mit mondjam tovább: Vörös zászló ellen Krisztus keresztjét! Ámen.