Tóth Tihamér: Az ember tragédiája

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Az új beszédsorozatban, amelyet a múlt vasárnapon kezdtem el, Krisztus Urunk megváltói működésével, a szenvedő és győzedelmes Krisztussal szeretnék foglalkozni. Miért lett az Isten Fia emberré? – vetettem fel a kérdést a múlt vasárnapi bevezető beszédemben.

Vajon csak azért-e, hogy azokra a fönséges igazságokra megtanítson minket, amiket a legutóbbi beszédsorozatban több mint egy esztendeig vizsgáltunk? Vajon csak azért jött-e az Úr közénk, hogy tanítónkká legyen?

Korántsem! Krisztust nemcsak tanítónknak nevezzük, hanem sokkal többször nevezzük öt különösképpen Megváltónknak is. Megváltónknak, aki önfeláldozó szenvedése és halála árán jóvátételt adott a bűneink által megsértett isteni igazságosságnak. Krisztus Urunknak erről a megváltói szenvedéséről fog szólni az új beszédsorozat, amelyet a múlt vasárnap kezdtem el.

De hogy mélyére tudjunk hatolni Krisztus Urunk megváltói működésének, és hogy megindult szívvel és kegyeletes hálával tudjuk értékelni a megváltás művét, ahhoz ismernünk kell az emberiség nagy tragédiáját, amely Krisztus Urunk megváltói szenvedését szükségessé tette. Erről az ember tragédiájáról akarok a mai alkalommal hozzátok szólani: az első bűnről és az értelmi tévelygésnek s erkölcsi bukásoknak arról a végeláthatatlan láncolatáról, amit ez az első bűn magával hozott.

Az áteredő bűn s annak következményei miatt volt szükségünk a Megváltóra. Nézzünk tehát szemébe ennek a szomorú valóságnak, az áteredő bűnnek. Vizsgáljuk meg a mai beszédben, I. mi az az áteredő bűn és II. valóban van-e áteredő bűn? De itt nem állunk meg, hanem majd a legközelebbi szentbeszédünkben azt is nézzük, hogy mi mindenre figyelmeztet minket az áteredő bűn tragikus valósága.

I. Mi az áteredő bűn?

A legelső feladat tehát, amellyel Krisztus Urunk megváltói működésének megértéséhez tisztában kell jönnünk, az áteredő bűn megismerése. Mi is az az áteredő bűn? Miben áll az ember tragédiája, amelyet engedetlenségük által tulajdonképpen az emberiség ősszülei idéztek ugyan elő, de amelynek tragikuma minden emberben tovább él, aki csak tőlük származik, vagyis minden emberben, aki csak él a földön!

A) Szent hitünk tanítása szerint az első emberpárt Isten a legteljesebb lelki harmóniában teremtette csupa fénybe és boldogságba állította: testük csupa egészség és szépség volt, lelkük csupa fény, igazság és jóság. Sajnos azonban jött az első bűn és elrontott mindent. Itt alkalmazhatjuk valóban az Úr Jézus példabeszédét, hogy a magvető csupa jó magot vetett el, de jött a gonosz ellenség és konkolyt hintett a búza közé (Mt 15,24-30.). Amíg az első bűn meg nem történt, addig a test minden ereje s érzéke a legtökéletesebben szót-fogadott a léleknek, a lélek viszont Istennek. De ez a boldogító harmónia elveszett az első bűnnel s amióta a lélek először lázadt fel Isten ellen, attól kezdve érzékiségünk is folyton lázadozik a lélek ellen és ezzel állott be bennünk a léleknek s a testnek, a jónak és rossznak, a világosságnak és sötétségnek áldatlan, nyugtalanító, soha többet meg nem szűnő hadi állapota: az ember tragédiája!

Ettől kezdve érvényes mindnyájunkra az írás szava: «Mindnyájan vétkeztek és nélkülözik az Isten dicsőségét» (Róm. 3,25.). És: «Mi is mindnyájan... természetünknél fogva a harag fiai voltunk, akárcsak a többiek» (Ef. 2,3.). «A gonoszság titka munkálkodik» (2Thess. 2,7.) – írja Szent Pál. Más alkalommal pedig bővebben is megemlékezik róla: «Amint a bűn egy ember által jött be a világba és a bűn által a halál s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett» (Róm. 5,12.). «Kárhozat szállott minden emberre egynek a bűnbeesése miatt» (Róm. 5,18.).

B) Hanem éppen Szent Pálnak e szavain akad fenn és ütközik meg némelyik ember. «Kárhozat szállott minden emberre egynek a bűnbeesése miatt.» Hát ezt nem értem! Ez óriási igazságtalanság! Miért kell nekem bűnben születnem csak azért, mert első szüléink bűnt követtek el? ük követték el s nem én! Hát felelős vagyok én azért, amit elődeim követtek el? Nem értem... nem értem... Ugye, hányszor hall az ember hasonló kifakadásokat! Pedig csak azok beszélhetnek így, akik nem tudják, mit tanít hitünk az áteredő bűn tételével. Az áteredő bűn t. i. nem valami fogható pozitívum, nem személyes felelősség az én telkemen, hanem csak hiány. Hiánya valaminek, aminek meg kellene lennie, s ami az első emberpárban bűnük előtt valóban meg is volt, s ami az ő bűnük nélkül bennünk valóban meg is lett volna: hiánya a megszentelő kegyelemnek.

Talán egy hasonlattal jobban meg lehet világítani a kérdést. Gondoljunk egy előkelő földesúrra, akinek valaha 10.000 holdja s gyönyörű kastélya volt, aki azonban könnyelmű életével mindennek nyakára hágott. Mikor gyermekei születtek, á szép vagyonból nem volt már semmi, csak a név. A gyermekeket megillette volna a nagy örökség is, ha az apa nem léha; így azonban már vagyon nélkül, ezzel a hiánnyal születtek. Ők, szegények, ugyebár, nem tehetnek semmiről, nem felelősek apjuk vétkéért, de az elvesztett ősi kastélyba mégsem engedik be többé őket. Ugye, így valahogyan jobban megértjük, mi az az áteredő bűn, amit nem mi követtünk ugyan el, de ami alatt mégis mi is mindnyájan szenvedünk. Megértjük Pascalnak, a katolikus hit szellemes védelmezőjének érdekes hasonlatát is, mikor az áteredő bűnre gondolva, így fejezi ki magát: Az ember egy előkelő családból származó koldus. Kinek nem jutnának eszébe azok az elszegényedett orosz arisztokraták, akiket a nagy világháború óta sokszor láthatunk minden világvárosban? Gondtól s nélkülözéstől ráncolt arcuk mögül is, elhasznált ruhájuk gyűrődései mögül is elő-elő csillan előkelő származásuk, és lépten-nyomon kiütközik bennük valami tragikus kettősség: koldusnak túl előkelőek, előkelőnek túl koldusok. Íme, az áteredő bűn szemléltetése. Az ember igen előkelő származású, hiszen az Isten teremtő kezéből került ki! De az első bűn világháborúja szomorúan eltorzította rajtunk Isten vonásait és ezért mégiscsak – megtépett arisztokraták vagyunk.

C) És hogy ez nem fellengzős nagyotmondás, nem szóvirág, hanem szomorú valóság, hogy az első bűn súlya és az abból sarjadó milliónyi bún súlya mindig kínozta az embert – már a Krisztus előtti embert is –, erre beszédes tanúsággal szolgál a történelem.

A bűntudat szörnyű súlya a múltban is mindig nyomta az emberiséget s a magára hagyatott emberi lélek mindent megpróbált, hogy szabaduljon tőle. Nem lehet megindulás nélkül olvasni még a pogányok véres-tüzes áldozatait sem, amikor kincseiket, vagyonukat, sokszor saját gyermekeiket dobták a tüzes Moloch-bálvány pusztító karjaiba, mert azt hitték, hogy ezzel engesztelik meg haragvó isteneiket. Tudták, fájdalmasan érezték a bűn terhét és rémes uralmát. De ez nemcsak a múltban volt így! Az áteredő bűn mint valami óriás kígyó fonja körül ma is az egész földet s megmérgezi az ember egész történetét! Emiatt sír az újszülött kis csecsemő, emiatt terem a föld tövist és bojtorjánt, emiatt éget és fáj a szenvedés, emiatt hull az ember könnye, emiatt nyílnak a sírok s nyelnek el minket.

II. Van-e áteredő bűn?

Érzem azonban – Testvéreim –, hogy ennél a gondolatnál kissé hosszasabban kell időznöm, mert a mai ember kritizáló hajlama különös előszeretettel kezdi ki ennek igazságát. Lépten-nyomon hallhatunk ilyen fölényeskedő, lemosolygó megjegyzéseket: «Hát, persze, az áteredő bűn! És a paradicsomi jelenet! És Ádám és Éva, amint a fáról esznek! És a csábító kígyó! És az Isten büntetése!... Régi keleti mesék! Hogy lehet a mai embernek ilyesmikben hinnie?!» Nos, nem ijedünk meg az ilyen beszédtől, hanem nyíltan szemébe nézünk. Igen, az áteredő bűn tana egyik lényeges oszlopa az egész keresztény hitrendszernek! Dogma! De olyan dogma, amelyet nemcsak elhiszünk szent vallásunknak, hanem amelynek tökéletes igazságáról tapasztalataink egész tömege is tanúskodik.

Nem hiszed, hogy volt első bűn és van annak döbbenetes következménye? Nem hiszed, hogy mikor az ember az erkölcsi élet útján legelőször tanult járni, hogy akkor félre lépett, megbicsaklott s azóta minden ember sántikál ezen az úton?

Hát ha nem hiszed, felelj nekem a következő kérdésekre.

A) Mindenekelőtt magyarázd meg az emberi lélek megosztottságát! Azt a tragédiát, azt a diszharmóniát, azt a rettenetes harcot, amely minden emberben feltámad és dúl, mikor a jó és rossz között választania kell! Nem éreztétek még soha, hogy lelkünk mélyén milyen rettenetes fenevadak tátogatják szájukat a bűn, a gonoszság, a förtelmek felé, s mily nehéz azokat láncon tartani lelkünk pincéjében! Az emberi természetnek ez a tragikus kettőssége feltűnt már a régi pogányoknak is. «Senki sem születik hiba nélkül» – panaszolja Ovidius. «Mindig arra van hajlamunk, ami tiltva van» – mondja Cicero. Valóban, valami rossz vetés magva van bennünk, a rosszra való hajlam, mondja a keresztény hittan; és ez ellen állandó önfegyelmezéssel kell résen lennünk, tanítja a keresztény erkölcstan. Az emberek közül csak Szűz Máriát kímélte meg az áteredő bűn – ezt hirdetjük a «Szeplőtelen fogantatás » hitében; más emberek, még a legnagyobb szentek is, mindnyájan érezték e rosszra húzó természet megalázó lázadozásait.

A mi tömérdek kísértésünk és küszködésünk közt menynyíre vigasztaló reánk, hogy még Szent Pálnak is, a legnagyobb apostolnak is, sokat kellett harcolnia ezzel a bűnre hajló emberi természettel! Senki még világosabban, szemlehetőbben és megdöbbentőbben nem írta le az áteredő bűn hatását és erejét, mint Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében. «Magam sem értem, amit cselekszem. Mert nem cselekszem a jót, amelyet akarok, hanem a rosszat, amelyet gyűlölök, azt teszem... Az akarat a jóra megvan bennem, de a jónak megtevését nem találom... Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok: már nem én művelem, hanem a bűn, mely bennem lakik... Belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom az Isten törvényében, de más törvényt látok tagjaimban, ez küzd értelmem törvénye ellen s a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van» (Róm. 7,15. 18. 20. 22. 25.). Milyen megrázó kép! Ez nem Szent Pál egyéni helyzete! Ez az embernek vallomása, minden ember helyzetképe.

Mindnyájan együtt kiálthatunk fel Szent Pállal: «Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől?» (Róm. 7,24.) És a mi válaszunk is csak az lehet, amit Szent Pál adott: «Az Istennek a kegyelme Jézus Krisztus, a mi Urunk által» (Róm. 7,25.).

Nem hiszed, hogy van áteredő bűn? Hát akkor magyarázd meg azt az érthetetlen tényt! Magyarázd meg, honnan van minden emberben a rosszra való hajlam!

Megszületik egy kis gyermek; szülei minden rossz példától aggódva óvják, féltve nevelik, mindig, mindenütt csak jót lát maga körül, – és mégis az évek jártával hol itt, hol ott ütközik ki rajta egy-egy rossz tulajdonság: makacskodás, engedetlenség, hazudozás, lustaság... Ki érti ezt? A szülők által elvetett mag a legjobb volt s a termés mégis konkolyos! Ki érti ezt? Csak az, aki tudja, hogy a ma született gyermek lelke már nem bevetetlen talaj. Nem! Oda már elszórta az áteredő bőn a rosszra való hajlam magvait, amelyek aztán szinte észrevétlenül szökkennek szárba. Mindnyájan megromlott, bűnre hajló természettel születünk, a jóhoz, nemeshez, Istenhez emelkedés tehát mindnyájunknak erőfeszítésébe kerül. Bűnösöknek születünk, szentekké pedig leszünk! És aki nem küzd életében a szentség magaslatai felé, az örökre lent marad a bűn mélységében, íme, az áteredő bűn tagadásával értelmetlenné válnék egész nevelői eljárásunk.

B) Azt mondod, nincs áteredő bűn? Hát akkor magyarázd meg, honnan van a mai sok bűn? Magyarázd meg a romlásnak s gonoszságnak azt a rettenetes uralmát, amely végigkísérte s kíséri az egész emberiség történetét! Magyarázd meg azt a határtalan önzést, amelyben születünk. (Nézd, mint vész össze két kis testvér a nagyobb darab vajas-kenyéren!) A kereszténység megmagyarázza. Ezt mondja: Ez a helytelen önszeretet, ez a kegyetlen, ez a mindent letaposó, ez az irgalmat nem ismerő önzés, amellyel mindnyájan születünk, – ez az eredeti bűn!1 Az a mérhetetlen önszeretet, hogy mindnyájan magunk felé fordulva születünk s Istentől és testvéreinktől elfordulva születünk, – ez az áteredő bűn következménye.

1 «Peccatum originale materialiter quidem est concupiscentia, formaliter verő est defectus originális iustitiae.» (S. Thomas : Summa theol. 1=a 2=ae qu. 83. art. 2. ad. 4.)

Nem tagadhatatlan tény-e ez a féktelen egocentrikus hajlam bennünk? Nem tagadhatatlan tény-e a lélek rejtett mélységeiből mindenkiben fölkavargó ijesztő kísértések, vágyak, ösztönök, sejtelmek tömege, amik ezt mondatták egy nagy emberismerővel: «Hogy milyen egy gonosztevő szíve, nem tudom; én csak a becsületes emberét ismerem, – de az rettenetes !»

Magyarázd meg ezt a tényt! Annak, aki hisz Istenben, már csak nem mondhatod: Hát látod, így teremtett téged az Isten; ily nyomorultnak, ily szánandónak, ily förtelmesnek! Ezt már csak Istenről el nem hihetem l Más magyarázat nem marad, mint a keresztény hittétel az áteredő bűnről:.. az ember ma már nem olyan, aminőnek a teremtő Isten kezéből eredetileg kikerült! Az ember belekontárkodott sorsába és – elrontotta, azt. Ez a bűnre való hajlam szülői örökség rajtunk, ezt minden ember örökli első szüleitől, amint az egyén örökli apjától s anyjától a rossz vagy jó hajlamok egész tömegét.

C) Nem hiszed, hogy van áteredő bűn? Hát akkor magyarázd meg végül nekem az egész embert, ezt a titokzatos rejtélyt. Az áteredő bűn hite nélkül az ember örökös talány marad. Mert ki érti meg azt a hihetetlen zűrzavart, az ellenmondások tömegét, amik az emberben nyüzsögnek! Mily epedve szomjazzuk a fényt, a világosságot és mégis mily szörnyű erővel húz maga felé a sötétség s az éjszaka! Mint lendülne lelkünk az Isten felé s mégis mint húzza a gonoszság ereje le, a föld, a sár felé! Mint tetszik a jó, a szép, az igaz s mégis mennyi bennünk a rossz, a csúnya és a hazugság! Ki érti annak a kis gyermeknek panaszát, aki így kiáltott fel egyszer; «Miért is van az úgy, hogy jónak lenni olyan rossz és rossznak lenni olyan jó!? Ki érti ezt? Mint szomjazzuk az örömet, békét s boldogságot – és osztályrészünk a fájdalom, nyugtalanság és szenvedés! Törékeny testben néha mily csodásán szép lelket hordozunk és megvesztegetően szép külső test sokszor mily rothadó szemétgödröt takar! Ki érti ezt? Hát még most sem akarod elhinni, hogy valahol félreléptünk,... valahol... az első lépésnél... elromlott valami az emberben!

Az egyik világvárosban meggyilkolva találtak egy szolgálóleányt, aki gazdája távollétében egyedül tartózkodott a lakásban. A nyomozó hatóságok arra a különös dologra jöttek rá, hogy mielőtt a gyilkos eltávozott volna, ennivalót és vizet tett a kanári madár kalitkájába. A gyilkos kézrekerült s mikor vallatás közben megkérdezték, miért adott enni a madárnak, ezt a hihetetlenül hangzó választ adta: Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy a szegény kis állat éhen pusztuljon...

Testvérek! Hát most sem hiszitek, hogy van áteredő bűn? Most sem látjátok, mily titokzatos tragédia annak következménye? Egy ember szemrebbenés nélkül megöl egy másik embert, de ugyanakkor nem tudja elviselni, hogy miatta elpusztuljon egy kis madárka!

Dehát nem kell mindjárt gyilkosokra gondolnunk... elég magunkra gondolni. Mennyi talány, ellenmondás, mennyi megoldhatatlan rejtély van minden emberben! Mennyire ismerjük a jót s el is fogadjuk, de a kivitelkor mily könnyen cserbenhagyjuk! Mily szárnyaló gondolatok emelnek néha magasba, mennyire lelkesedünk, mily buzgó lélekkel imádkozunk, – s a következő percben bűnös vágyak pokoli tüze kavarog bennünk! Mily finoman, választékosan tudunk öltözködni, és ugyanakkor tudunk durvák, szeszélyesek, követelőzők, szeretetlenek lenni. Tud az ember kimérten vigyázni minden tettére, ha látják, – s tud bűnben, hűtlenségben, lelkiismeretlenségben turkálni, ha nem látják.

Hol itt a megfejtés? Semmi másban, mint a kereszténystég tanításában: Fönségesen indult az ember, de félrelépett az első pillanatban. Királynak teremtetett az ember, de lehullott fejéről koronája. Ó, nem igaz, hogy csupa jóságnak születik az ember, mint ahogy a Rousscau-féle pedagógia hirdeti! De nem születik elkárhozott ördögnek sem, mint a pesszimista filozófia mondja! Hanem egyszerre születik királynak és koldusnak, gazdagnak és szegénynek, sasnak és vakondnak, összhangnak és zűrzavarnak. Az Isten nem ezt az ellenmondó kuszaságot tervezte, de ma már az ember nem az, aminek az ő kezéből kikerült és az ember feladata az, hogy küszködjék... nos, igen, küszködjék, de miért? Keresztény őseink érdekes, ma már könnyen naivnak tartott ábrázolásokkal tudtak elvont vallási igazságokat érthetővé tenni.

A halberstadti dómban van egy festmény, amelyen a halál látható, amint Ádámot és Évát láncon vezeti, az ördög pedig hegedül hozzá. Naiv kép, és mégis mennyit mond! Mennyi nyomorúságról, szenvedésről beszél, amelynek láncát az ember a gonosz csábító ravaszkodása által vette nyakába és cipelte, hordta, nyögött alatta, míg el nem jött valaki, aki erősebb volt a láncnál, erősebb a halálnál, erősebb az ördögnél: a megváltó Krisztus! – Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál – halljuk Madách utolsó szavait. Küzdj! – ez nem elég, ha nem tudjuk, miért.

De a kereszténység megmondja, miért kell küzdenünk. Azért, hogy a jó, a nemes, a szép, a lendület, a harmónia győzzön bennünk a gonosz, az alávaló, a rút, a levertség és diszharmónia fölött, azaz hogy megint olyanokká váljunk, amilyennek az első ember az Isten teremtő kezéből kikerült: életünk az «ember tragédiájából Isten dicsérő himnuszává váljék. És hogy ez sikerüljön, erre kellett a megváltás! Hogy a megváltó Krisztus kezébe kapaszkodva kimenekülhessünk a bűnnek minden szépet, nemeset, életet, istenit korommal és hamuval betemető rémes világkatasztrófájából: ezért halt meg értünk a megváltó Krisztus!

*

Kedves Testvéreim! 1929 május 19-én Moreniben kigyulladtak a román petróleumforrások s azóta – minden megfeszített oltási kísérlet ellenére is – mint pokoli fáklya égnek azok. Szuronyos katona őrzi a völgykatlan bejáratát, ahol a petróleum kutak három éve lángolnak, de az őrnek alig van emberi formája: uniformisát ujjnyi vastag korom födi s kormos arcán kormos a lecsurgó veríték is. Zúgó, sistergő lárma tölti be a környéket, égbecsapó villámlással explodálnák a források, és fél kilométernyi távolságban már oly forró a levegő, mintha folyékony tűz úsznék benne. A környéken kilométerekre kihalt minden vegetáció, elszáradt minden, nincs egyetlen fűszál sem többé,... a föld pedig meg-megvonaglik lábunk alatt. Az emberek mindent megkíséreltek már, hogy a tűzfészek nyílását elzárják – nem ért semmit! Eltömték az egyik forrást, kigyulladt a másik... Tehetetlen kétségbeeséssel áll a véges emberi erő... közben pedig ontja, ki nem merülő fáradhatatlansággal ontja magából az égő forrás a piszkot, a kormot, a pusztulást, a halált...

Testvéreim! A morenii tűzvész három éve lángol, – de évezredek óta, az első emberpár bűne óta lángol egy sokkalta tragikusabb tűzvész, koromnak, pusztulásnak, gonoszságnak s halálnak tragikus forrása: lángol és pusztít köztünk az áteredő bűn. Az embernek évezredeken át tehetetlen kétségbeeséssel kellett néznie, mint borította korommal ez a tűzvész s pusztította el legszebb értékeit: erkölcsét, tisztaságát, nemes lendületét, örök rendeltetését; s ha magunkra maradunk, még ma is ezzel a tehetetlenséggel állanánk előtte. De «amikor elhatalmasodott a bűn, még bőségesebb lett a kegyelem, hogy amint a bűn uralkodott halálthozóan, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk Jézus Krisztus által» (Róm. 5,20, 21.). Megszánt bennünket az Úr Jézus Krisztus s védőeszközt adott a rettenetes tűz ellen: nem vizet, ahogy az emberek védekeznek az anyagi tűz ellen, hanem vért, saját vérét, amelynek erején át nem hatol a pusztító lelki tűz rombolása. És azóta ez a mi vigasztalásunk, erőnk, reményünk. A bűn tűzforrásai ma is égnek ugyan és égni fognak, amíg csak ember él a földön – hiszen magunkban, megromlott emberi természetünkben hordjuk azokat –, de bármily pokoli erővel lobogna is bennünk a bűnkísértés emésztő vágya, ma már kinyújthatjuk kezünket az értünk szenvedő Krisztus felé és érezzük, hogy a pokol minden támadása sem árthat már azoknak; akikre ráhull az értünk szenvedő Krisztus isteni vére. Ámen.