Tóth Tihamér: Miért lett az Isten Fia emberré?

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A múlt vasárnapi szentbeszédemben befejeztem annak a beszédsorozatomnak első felét, amelyet jó egy évvel ezelőtt kezdtem el az Úr Jézus Krisztusról. A mai beszédemben elkezdem a sorozat második felét, amely megint tovább fog tartani egy esztendőnél. Eddig, az Úr Krisztusról, mint az emberiség Mesteréről beszéltem. Pedig Krisztus Urunk művének ez csak fél bemutatása. Krisztus nem akkor volt a legnagyobb köztünk, mikor tanított minket, hanem mikor ég és föld közé emelkedve a kereszten elvérzett értünk. Most tehát, miután figyelmes szívvel hallgattuk már a tanító Krisztust, nézzünk szemébe az önmagát értünk föláldozó főpapunknak, a szenvedő és győzedelmes Krisztusnak.

Az imént befejezett sorozatban azt a kérdést vizsgáltuk, hogy ki volt Krisztus és mit tanított. A most kezdődőben azt fogjuk nézni, mit tett értünk Krisztus és hogyan váltott meg minket. A régi sorozat beszédei «Hiszekegy»-ünknek ezen a mondatán épültek föl: «...Hiszek Jézus Krisztusa bán, az Isten egy Fiában, ki fogantaték Szentlélektől, születék Szűz Máriától». A most kezdődő sorozat Credónknak további tételét fogja magyarázni: «... Kínzaték, meghala és eltemettetek... föltámada, fölméne a mennyekbe».

Úgy érzem, Testvéreim, hogy ez a beszédtéma tálán még közelebb juttatja hozzánk az Urat, mint az előbbi tehette. Az előbbi témakör – «Mit tanított nekünk Krisztus?» – inkább az eszünkhöz szólott; a mostani – «Mit szenvedett értünk Krisztus?» – inkább a szívünkhöz szol. És ha már akkor is elmondhattuk az emmauszi tanítványokkal együtt, amikor Krisztus Urunk tanítását vizsgáltuk, hogy szívünk szeretetre gerjedt iránta (Lk. 24,32.) mennyivel inkább föllángol majd bennünk az iránta való szeretet, amikor értünk hozott határtalan áldozatának, véres kínszenvedésének leszünk majd lélekben tanúi!

De hogy Krisztus szenvedéséről majd minél hasznosabb lélekkel elmélkedhessünk, előbb az ő szenvedésének célját kell világosan látnunk. Mielőtt arról beszélnénk, mit szenvedett Krisztus, előbb azt kell világosan látnunk, miért szenvedett! Világosan látnunk kell azt a lelki nyomort, azt a tehetetlen lelki vergődést, amelyből a Krisztus előtti emberiség kiáltott a Megváltó után. Miért lett az Isten Fia emberré, mi az az áteredő bűn, ki az a Megváltó, mi is az a megváltás, mit jelent az, hogy most már meg vagyunk váltva, íme, ezek azok a kérdések, amelyek megtárgyalására előbb külön-külön beszédeket szeretnék szánni, hogy aztán ezeknek ismeretében állhassunk lélekben a keresztútját járó és értünk szenvedő Krisztus Urunk mellé.

Ezért vetem fel tehát a mai beszédben ezt az összefoglaló kérdést: Mi hozta Krisztust ide közénk a földre? Vagyis hogy miért lett az Isten Fia emberré? A kérdésre hármas választ adhatunk: Az Isten Fia emberré lett, I. hogy tanítson minket, II. hogy megváltson minket és III. hogy Isten tökéletes dicsőítésére nevek jen minket.

I. Krisztus tanított minket.

A) Hogy mit kapott az emberiség a testet öltött Istenben, azt csak akkor tudjuk valóban értékelni, ha ismerjük az emberi lélek ősi vágyát: bírni magunk közt az Istent! Mint valami fájó sóvárgás kíséri végig az embert a vágy: kiemelkedni a földi utak sarából, a szakadatlan bűnből s bánatból és magunk közé lehozni az Istent.

És erre a vakmerő vágyra, erre a hihetetlen gondolatra a kereszténység nagyszerű beteljesedéssel felel: Hiszek Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, azaz íme, végre itt van köztünk az Isten! A többi vallásban, amiket az emberi lélek istenkereső vágya termelt ki, fájdalmasan messze van tőlünk az Isten; ég és föld csak az Isten által adott kereszténységben ölelkeznek; csak a kereszténység tanítja meg a nagy titkot: hogyan lehet a föld sáros utjait járva is Istenhez fölemelkedni. Krisztus itt élt köztünk, teste volt, mint nekünk; dolgozott, elfáradt s éhezett, mint mi; szenvedett, többet, mint mi, – s a végig harcolt földi élet végén sértetlenül, hótisztán tért vissza Atyjának örök országába és egész köztünk töltött életére vonatkoztathatjuk az ő szavait: «Példát adtam nektek, hogy amint én cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek» (Jn. 13,15.). Az Isten tehát emberré lett, hogy megtanítsa az embert istenivé lenni; hogy megtanítson arra, hogyan lehet fölépíteni a lélek országát, mely e világon van ugyan, de nem e világból való (Jn. 18,36.).

Krisztus beállott mindennapi életünkbe s megmutatta, hogyan kell az élet közönséges apróságait is örök értékkel megtölteni, hogyan kell azokat úgy elvégeznünk, hogy általuk Istenhez emelkedhessünk. Ez a nagy tanulság életéből. Krisztus egész ember is volt, egészen leereszkedett a földi élet mélységeibe: dolgozott, nélkülözött, elárulták, félreértették, kínozták, szenvedett, meghalt, – de mindig, életének minden eseményében ott lüktetett egy másik világ pulzusa. És minket is erre akart tanítani: mi is ide vagyunk beágyazva a földi életbe, de annak tömérdek kicsinyessége közt élve se legyünk soha egy percre se hűtlenek a másik világ gondolatához. Mint ahogy a tenger mindenütt sós és a só óvja meg a romlástól, úgy lüktessen a mi életünk minden megnyilvánulásában is az örök élet gondolata és óvjon meg a kedvetlenségtől s elcsüggedéstől. B) Hogy Krisztus tanítása mily világosságot jelent számunkra, tulajdonképp csak úgy értjük meg, ha elképzeljük, mily sötétségbe jutnánk tanítása nélkül. Mily homályos, zavaros lenne fogalmunk az ember rendeltetéséről! Mily nehezen tudnók megkülönböztetni az igazi gyémántot a talmi utánzattól, a hősiességet az üres póztól! Mily könnyen bátorságnak tartanok a durvaságot, jellemnek a makacsságot, takarékosságnak a szívtelenséget!

Krisztus földi példaadása előtt istenét csak rettentő hatalomban, csak villámló felhők trónusán képzelte el az ember s persze ilyen volt földi viselkedése is: a mindent elsöprő, lenyűgöző hatalom volt ideálja. A féktelen erőnek és mindent letaposó hatalomnak ez a bálványozása annyira beleette magát az emberi lélekbe, hogy kezdetben az őskeresztény művészek még a keresztrefeszített Krisztust sem merték ábrázolni, mert egy szenvedő Isten látása legyőzhetetlen akadálya lett volna a pogányok megnyerésének. Pedig ma tudatosan valljuk és hirdetjük, hogy Krisztus Urunk bármily fönséges dolgokat nyilatkoztatott is ki az Istenről, leiekről, örök életről s földi létünk rendeltetéséről és bármily új, csodás és meleg tételekre tanított minket a Hegyi Beszédben, mégis minden tanító szavánál többet tett értünk hulló verítékével, könnyével, vérével, szenvedésével, halálával. És ez a második feleletünk mai kérdésünkre. Az Isten Fia nemcsak azért lett emberré, hogy tanítson, hanem hogy szenvedésével megváltson minket.

II. Krisztus megváltott minket.

A) Fekete köd borult az emberiségre Krisztus előtt és tapogatva járta az ember az élet utjait. Még a zsidóknál is éppen csak derengett... Végre kisütött a nap, elszállott a köd, eljött Krisztus. Mikor eljött az idők telje s a bűnnyomor a csúcspontra hágott, eljött a Megváltó, hogy eltörölje adósságlevelünket. Nagy beteg feküdt a földön, el kellett jönnie a mennyei Orvosnak. Aranyszájú Szent János így fejezi ki ezt a gondolatot: Az Úr kezében tartja az írást, amelyre az első bűnt Ádám írta fel s amelyet aztán mi alaposan teleírtunk. De Krisztus ezt a levelet rászegezte a keresztre, ráhullott a vére s ezzel lemosta az adósságot. Krisztus a kereszten sebet kapott s ezzel meggyógyította a mi sebeinket. Krisztus meghalt értünk s ezzel megváltott az örök haláltól. Most aztán már tudom, ki nekem Krisztus! Beteg vagyok, – Krisztus az orvosom. Bűnös vagyok, – Krisztus a szabadítom. Eltévedt vagyok, – Krisztus az út. Tudatlan vagyok, – Krisztus az igazság. Halott vagyok, – Krisztus az élet!

Csak el kell ezen gondolkozni, hogy szeressük Krisztust. Az örök Atya bűneinkért úgy is büntetetett volna, mint a lázadó angyalokat: büntetni kegyelem nélkül. De nem tette! Meg akart kegyelmezni! Krisztus jöhetett volna angyal alakjában is. De nem tette: emberré akart lenni! Az ember a bűn által a mélységbe zuhant s Krisztus ide a mélybe akart leszállani. A történelemben olvasunk néha nagylelkű gesztusokról, mikor a hitelezők adósaikat maguk elé hivatták és eltépték vagy tűzbe vetették előttük az adóslevelet. Krisztus azonban nem földi adósságot engedett el s nem is oly könnyen, hogy széttépte azt, hanem saját vére hullásával tett helyettünk eleget. Egész életének egyetlen átfogó gondolata, amellyel jártkelt, amelyre készült s amelyben minden terve, tüze, egész lelke kulminált: a kereszt. Sokat tanított, s ha minden tanítását egyetlen szóba akarnék összefoglalni, e szó lenne: a kereszt. Sok csodát, jelt mutatott, de ha minden csodáját egybe akarnók összefoglalni, a jel lenne: a kereszt.

És mit eredményezett Krisztus szenvedése és szent halála? Legyőzte a fán. (keresztfán) azt, aki a fán (a paradicsom fáján) győzött – énekli örömmel az Egyház a szentmise egyik prefációjában. «Megsemmisítette a halált? (2Tim. 1,10.), vagyis azt a rettenetes hatalmat, amelyik a halál mögött állott: az ördög hatalmát. Megtörte a bűn hatalmát fölöttünk: «önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól» (Tit. 2,14.). Az ellenünk tanúskodó és minket vádoló adóslevelünket rászögezte a keresztre s széttépte azt (Kol. 2,14. s köv.).

B) Persze az ember nem nyugszik és felad kérdéseket: Az Isten előre tudta, hogy az ember bűnbe fog esni; előre látta azt a tömérdek szenvedést, ami ebből fakadni fog, – miért teremtette hát meg mégis az embert és miért engedte meg mégis a bűnbeesést? Gyakran felhangzó töprengés ez a kíváncsi ember ajkán! Mit feleljünk rá, Kedves Testvéreim? a) Legelőször is felelhetnők rá Jób könyvének szavait: «Ki mondhatja neki, hogy miért cselekszel így?» (Jób 9,12.)

És felelhetnők Szent Pál szavait: «Ember! ki vagy, hogy perbe szállj az Istennel? Vajon kérdi-e a készítmény a fórmelójától: Miért alkottál engem?» (Róm. 9,20.) b) De, adhatunk a kérdésre más feleletet is. Ha itt a földön nem is értjük meg az Isten gondolatait, legalább sejtjük azokat, és már ez a sejtés is elég felelet a nehéz kérdésre. Isten nem akarta az ember bűnbeesését. De ha már ez megtörtént, igyekezett még ebből a rosszból is jót kihozni s a bűnbeesés szomorú tenyéré építette föl a megváltás, fönséges örömét. Ha nincs bűn, nincs megváltás sem; ha nincs bűn, nincs a földre jött Krisztus sem. Így már értjük Szent Ágostonnak hihetetlenül hangzó szavait, amelyeket az Egyház Nagyszombat hajnalán énekeltet: O, felix culpa! Ó, szerencsés bűn, amely ilyen Megváltót szerzett nekünk!

C) De, íme, itt ragyog szemünkbe Krisztus szenvedésének kiáltó tanúsága: Mit érhet a lelkem, hiszen Krisztus meghalt érte!

Mit érek lélek nélkül? A kémikusok pontosan kiszámították, mennyit ér egy ember teste. A zsírjából hét kis szappant lehetne főzni. Vastartalmából kikerülne egy kis kulcs. Cukortartalmából egy csésze teához szükséges cukor. Van benne annyi foszfor, hogy 2200 gyufafejet lehetne belőle gyártani s annyi magnézium, amennyi elég lenne egy fényképfelvételhez. Mindent egybevéve, az egésznek értéke nem egészen egy dollár. Hát ennyit, csak ennyit ér az emberi test – lélek nélkül! És a lélekkel? Ah, mit érhet a lélek, ha azt Isten teremtette, a bűntől visszavásárolta, Isten teste táplálja s Isten országa várja! Az ember lélek nélkül nem ér egy dollárt! És lélekkel? Többet, mint az egész világ! A legkisebb maszatos cigánygyerek többet ér, mint az egész teremtett világ. Honnan tudjuk ezt a szédületes tanítást? Onnan, hogy Krisztus meghalt értem, a lelkemért!

Mennyit kellene ezen elmélkednem és mélyére szállni ennek a gondolatnak! Mily kincs is az emberi lélek l Minden elvész, mindennek vége lesz, elpusztul a világ, – de él a lélek! Mily nagyszerű kultúrákat hordozott már ez a föld, – s hová lettek? Hová lett Babylon, Asszíria, Egyiptom, Athén, Róma kultúrája? De él a lélek!

«Ki értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállóit az égből.» A lelkemért! Érted, mi ez, Testvérem!

Mennyi apostol hulló verítéke, mennyi vértanú kiömlött vére... Mindez miért? A lelkemért! Mennyi pápa és püspök és pap munkája, mennyi könyvtár és iskola, mennyi prédikáció, szentség, szentmise... Mindez miért? A lelkemért! Szigorú fegyelmű kolostorok, éjjel imában virrasztó szerzetesek, halvány apácák hangtalan penitenciája... Miért? A lelkemért!

Az Úr minden kegyelme, szentséges Szívének első dobbánása s utolsó sóhaja... Miért? A lélekért, a bűnösökért, kik között első én vagyok és te vagy, és mindenki első, mert mindegyikünkért jött az úr Jézus.

De ugye, így értjük most már, mi az emberi lélek Isten nélkül! Ami a harmatcsöpp napsugár nélkül. Amíg föl nem kelt a nap, a harmat csak szürke, értéktelen, közönséges vízcsepp, – de mihelyt ráesik az első napsugár, színpompásan ragyogó kristálycsepp lesz belőle. Ilyen szürke, mindennapi, lapos és unalmas az én lelkem is mindaddig, míg magába nem szívja és szét nem sugározza magából az istenség kápráztatóan szikrázó sugarait. És hogy ezt ma meg tudjuk tenni, ezt Krisztus megváltói működésének köszönhetjük.

III. Krisztus Isten dicsőítésére jött.

Miért lett az Isten Fia emberré? – kérdeztem a beszédem elején. Első két feleletünket már hallottuk. Azért lett emberré, hogy az istenes életre tanítson s példájával nekünk az utat az örök életre megmutassa; aztán meg azért, hogy bűneinkért az isteni igazságosságnak eleget tegyen, azaz hogy megváltson a bűntől. Ezzel azonban még nem adtuk meg a teljes választ. A világ közepe elvégre is nem az ember! Nem az ember annak végső célja sem! Hanem: az Isten és az Isten dicsősége. Az ember feladata tehát életével Istent dicsőíteni és Krisztus Urunk azért is jött a földre, hogy a bűnben eltévedt embert ismét megtanítsa Isten dicsőítésére.

A megtestesülés harmadik oka tehát – sőt első oka! – Isten dicsőítése. Figyeljük csak meg az Úr szavait. Nem halljuk-e lépten-nyomon kicsendülni belőlük e feladatának világos tudatát:
«Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, ki engem küldött» (Jn. 4,54.).
«Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, ki engem küldött» (Jn. 5,30.).
«Tisztelem Atyámat» (Jn. 8,49.).
«Atyám! eljött az óra, dicsőítsd meg fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged» (Jn. 17,1.).
«Én téged megdicsőítettelek a földön, a munkát elvégeztem, melyet rám bíztál» (Jn. 17,4.).
«Megismertettem nevedet az emberekkel» (Jn. 17,6.).

Íme, így beszélt magáról az Úr Jézus.

A zsidókhoz írt levélben Szent Pál a zsoltár szavait Krisztusra alkalmazza: «A könyvtekercsben rólam van írva, hogy megcselekedjem, ó Isten, a te akaratodat» (Zsid. 10,7.). Egy másik helyen pedig Krisztus egész életét így foglalja egybe: «Megalázta magát, engedelmes lett a halálig és pedig a halálig a keresztfán» (Fil. 2,8.).

Hogy Istent mi is méltókép tudjuk dicsérni, azért ismertette meg velünk öt Krisztus, ezért tanított meg, hogyan kell helyesen imádkozni Hozzá és hogyan kell életünkkel az ő szent akaratát betöltenünk. Legfőképpen pedig ezért adta a szentmiseáldozatot. Földről eltávozta után is mindig akarta dicsőíteni az Atyát. Ezért rendelte a szentmiseáldozatot, hogy annak az egész világon, a nap minden órájában és minden percében égbeszálló illata a legtökéletesebb dicsőítése legyen Istennek. Mindebből pedig az következik, hogy Krisztus terve annál inkább valósul meg, minél inkább terjed Isten dicsőítése a földön. Ő, ma még milyen messze vagyunk Krisztus tervének megvalósulásától! Körülbelül 2000 millió ember él a földön s ebből csak 350 millió a katolikus. És ezek közt is mennyi, akinek csak a neve az, de élete szégyent hoz erre a névre! Hogy mások milyenek, hogy mások hogyan élnek, az nem az én dolgom. De én milyen vagyok? Az én életem méltó feleletbe Krisztus megváltói áldozatára? Dolgozom-e Krisztus tervének megvalósításán: magamon is, másokon is? Mert Krisztus Urunk azért jött, hogy tanítson, megváltson és Isten dicsőítésére vezessen minket!

*

Ezért jött Krisztus, de mily sokan ma sem tudják még, hogy ezért jött! Mily sokan tudnak áldozattal és fáradsággal küzdeni a múlandó földi kincsekért s mily kevesen harcolnak csak felényi áldozattal is az örök életért! Mily sokan tesznek ma is úgy, mint az egyik Rotschild tett a Waterlooi ütközet után!

1815 jún. 18-án Napóleon csapatai a Waterlooi síkon még egy kétségbeesett erőfeszítést tettek, hogy a német s angol seregek egyesülését megakadályozzák. Rotschild ezalatt aggódva figyelte Wellington vezérkaránál az eseményeket. És mikor látta, hogy az angol-német szövetségesek győzni kezdenek, egyszerre csak eltűnt a táborból s száguldó rohanásba kezdett. Másnap, jún. 19-én, már az ostendei kikötőben van. A tengeren rémes vihar tombol... Az átkelés lehetetlennek látszik... Nincs hajós, aki vállalkoznék az istenkísértő útra. Mindegy! Rotschild 2000 frankot kínál annak a halásznak, aki átviszi őt az angol partra.

S néhány óra múlva ki is köt Doverben. Megállás nélkül rohan tovább Londonba, ott is a börzére, senkinek nem szól semmit, hanem potom áron összevásárol rengeteg sok papírt, amelyeknek az addigi folytonos angol vereségek miatt alig volt árfolyamuk. Mikor aztán néhány órával később megérkezett az angol győzelem híre és a papírok ára hirtelen magasba szökött, a nyereség már akkor az ő birtokában volt...

Testvéreim! Hányszor látjuk új meg új kiadásban megismétlődni ezt az esetet! Emberek, akiket űz, hajt, korbácsol a pénz, a pénz... Emberek, kiknek nincs pihenésük, nincs nyugalmuk, kik nem érnek rá enni, aludni, mosolyogni, embernek lenni... csak a pénz, csak a pénz! Mintha Krisztus még nem is élt volna!... Mintha Krisztus még az igaz életre nem is tanított volna!... Mintha Krisztus értünk még meg sem halt volna!... Pedig ne felejtsük el a mai beszéd tanúságát: az Isten Fia azért lett emberré, hogy az ember Isten fiává lehessen.

*

Úr Jézus, segíts úgy élnünk, hogy a te megváltó életed s halálod érdemeinek gyümölcsére mindnyájan méltóak lehessünk! Ámen.