Tóth Tihamér: Lerongyolódott ifjúságunk

A lerongyolódást nem fizikailag értem.
Ó, hiszen ha csak így volna!
Ha csak a cipő talpa kopott volna el fiainkon a négyéves háború folyamán! Ha csak más baj nem volna, minthogy gyermekeink könyöke kiáll már a kifordított kabátujjon is és hogy igen-igen megfa-kult a régi felöltőjük. Ha csak ez volna! Ezt majd csak kihevernek! Ma már mégis csak háza is jöttek a küzdő apák a frontról, és egyszer mégis csak megkezdik a gyárak az elejtett munkát. És néhány év múlva megint lesz új cipő, új ruha.
De ki ad új lelket ifjúságunknak a mai lerongyolt helyett? Ki adja vissza nekik azt az erkölcsi érintetlenséget, amit ezrével rabolt el és cafattá tépett a világ felfordultsága? Ki tud nyugodtan szemébe nézni a visszatért küzdő apák szomorú szemrehányásának: míg mi vérünkkel védtük ott künn ezt a földet és kincseit, ti itthon, ti felnőttek, ti nevelők, miért hagytátok a mi legdrágább kincseinket, gyer-mekeinket az erkölcsi züllés szabad prédájává!
És egyáltalában ér-e valamit négy évnek minden hősies küzdelem, amellyel jövő nemzeti életünk alapjait akarjuk biztosítani, ér-e valamit jövő nemzeti életünk, ha ferde irányba fejlődött, lejtőre csú-szott minden nemzet legelső támasza: az ifjúság. Csak egyetlenegy adatot hozunk fel. De az ijesztőb-ben beszél oldalas statisztikáknál. 1914-ben a bíróság elé került fiatalkorúak száma Budapesten kb. 4000 volt. Ez a szám 1917-ben már meghaladta a 8000-et magában Budapesten. Ha Budapest környé-két is beszámítjuk, úgy 1916-ban a bíróság elé került fiatalkorú bűnösök száma 14.256, vagyis majd-nem annyi, mint ugyanabban az időben Anglia 17 legnagyobb városa fiatalkorú bűnöseinek száma együtt véve, beleértve a hét milliós Londont is!³³
És hogy az elvadulás nem kímélte középiskolás ifjúságunk erkölcsi felfogását se, talán azt külön bizonyítani sem kell. Hiszen voltak a békében is komolyabb természetű kihágások a középiskolákban, de ezek mégis csak elvétve előforduló esetek gyanánt merültek fel. Akkor a bűn elhúzódott, a bűnös rettegett, szégyenkezett és bűnhődött. Ma azonban a bűn nemcsak megsokszorozódott, hanem szinte már hivalkodni is mer, és aki hivatásánál fogva foglalkozik az ifjúsággal, aggódva állapítja meg, hogy az erkölcsi értékeknek köztük dúló átértékelése az erkölcsi szabadosság irányában ma már olyan mér-téket ért el, ami komoly veszedelmet jelent a nemzet jövendő életére.
Hogy mik az okai iskolás ifjúságunk e nagymérvű elkomolytalanodásának, erkölcsi elárvulásának, bővebben ne kutassuk. A régebbi okok mellett egész halom újabb okok. Nem volt itthon az apa, oda-künn harcolt. Az anya gyenge, erélytelen, vagy – kenyér után jár. Az iskola fegyelme is lazább. Kevés a tanár, azoknak is kenyér után kell látniuk. Rengeteg a pénz, gyermeknél bűnalkalom szerzője. Nem ritka, hogy középiskolásoknál 40-60-80 K zsebpénz van (békében hallatlan dolog!). Pedig akinek pén-ze van, annak «barátai» is akadnak. Úton-útfélen orfeum, kiskocsma, mozi, színház, kabaré, könyvek, képek, vicclapok...
Ennyi talán elég az okok felsorolásából. Ilyen környezetben nő fel a tapasztalatlan gyermek és nő immár ötödik éve laza felügyelettel, vagy minden felügyelet nélkül.
Hát csodát ne várjunk!
Pedig csoda volna, ha erkölcsi tiszta felfogását ilyen miliőben meg tudná őrizni!
Ifjúságunk életének különösen három szomorú elvadulására akarunk rámutatni. Bár következményeiben nem egyformán fontosak, mégis mind a három igen rászolgált, hogy nemzetünk jövője érde-kében felvegyük velük a harcot. Ezek: ifjaink visszaélései a szexuális élet, a dohányzás és az alkohol-fogyasztás terén.
Kihatásaiban, szinte beláthatatlan következményeiben legszomorúbb az első, a szexuális bűn. Mikor egy alkalommal Dosz Adolf, a híres jezsuita páter Münsterben beszédet tartott akadémiai hallga-tóknak és az ő megragadó lelkes nyelvén éppen az «elveszett fiúról» beszélt, hirtelen megakadt – és hangosan felzokogott. Megrázó szünet után így szólt: «Kérem, engedjenek meg; de már nagyon mély-re volt alkalmam pillantani az ifjú szívek nyomorába». Valahogyan e sorok íróján is hasonló forrásból előtörő elfogódottság vesz erőt, mikor erről ír. Csak akik állandóan érintkeznek az ifjúsággal, tudnák megmondani, hogy a mai általános erkölcsi eldurvulásban mily ijesztően felszökött azoknak az ifjak-nak, sőt fejletlen gyermekeknek száma, akik az elhanyagolt felügyelet s a megsokszorozódott bűnal-kalmak következtében a testet-lelket ölő szexuális bűnök bilincseibe kerültek. Hogy még virágzása előtt hány fiatal gyermeki test lett rabjává olyan titkos bűnöknek, amelyek a nemzet jövő reménységé-nek idegrendszerét és lelki egyensúlyát egyaránt aláássák! Valóságos szívet facsaró az a szomorúság, ami kisír az ilyen csirájában, bimbójában lefagyasztott embervirág üres tekintetéből, tétova szeméből. Amerre ez a bűn jár, léptei alatt meghervad a föld, lekonyulnak az addig égbeszegzett ifjú fejek, megrokkan az acélos hátgerinc, elfakul a piros arc, megtörik a jellem.
Nem véletlen az, hogy a szexuális kérdés ily ijesztően égetővé vált a legutolsó évtized alatt. Oly korban, melynek egyetlen törekvése arra irányul, hogy az ember nemcsak a természet erőit hajtsa hatalmába a tudomány segítségével, hanem az egész emberi, társadalmi és erkölcsi életet maradék nélkül kimagyarázza pusztán mechanisztikus, materialisztikus eszközökkel, ily korban okvetlenül oly irány-zatnak kellett diadalmaskodnia, amelyik az emberi élet feladatát a minél több érzéki – elsősorban tehát a szexuális – élvezet megszerzésében látja. Ifjúságunk szexuális eldurvulásában korunknak ez a jelleg-zetes élvezetvágya ütközik ki.
Orvosok ismerik be, mily rettenetes járványban pusztítnak pestisnél, fekete halálnál, koleránál nagyobb rombolást visznek végbe az ifjúság körében rettentően elterjedt titkos bűnök. Szinte reszket a toll, mikor le kell írnia a szomorú megállapítást, hogy a mai ifjúság sokkal kevésbé ismeri, szereti és keresi az ifjúkor örömeit, mint a felnőttek bűneit.
A szexuális visszaélés pusztítása túlon-túl ismert dolog, semhogy itt azzal foglalkoznom kellene. És itt nem gondolok elsősorban a lelki pusztításra. Mert – bármily égbekiáltó erkölcsi züllés jár is nyomában – sajnos, ma a közszellem ezzel a «privát» vallási üggyel nem sokat törődik. De pusztán a józan nemzeti politika szempontjából nézve is minden erőnek össze kellene fogni, hogy ennek a vért-rontó, velőt emésztő, ifjú életet romboló mételynek átkos pusztításait legalább a lehetőség szerint korlátozzuk. Ma e téren az állam részéről alig történik bármi is.³⁴ A szinte sisiphusinak nevezhető kemény munkát – ami pedig erősen vág az állam érdekébe is – komoly nevelők úgyszólván teljesen magukra hagyatva végzik.
Pedig az erkölcstelen élet annyira alapjában rázza meg a fejlődő fiatal orgánumot, hogy – ha el is tudná kerülni e bűn testi következményeit – a komoly szellemi munkára egyszerűen képtelenné lesz. Minél inkább pusztít e járvány ifjúságunk körében, annál kevesebb szellemi munkára lesznek azok ké-pesek! Tehát annál kevesebb értéket jelentenek ezek az államra nézve is!
Minden nevelő ismer tanítványai közt elszomorító esetekét. A még csak nemrég is komoly, törekvő ifjú egyszerre szórakozottá, figyelmetlenné, hanyaggá, hazuggá válik. Nem érdekli többé semmi; csendben ül ugyan az órákon, de lelke ki tudja mily messze kalandozik. Ha felszólítják, összerezzen, elpirul, látszik, hogy öntudata valahonnan messziről került elő. Ott kezdődött e fiú hanyatlása (leg-alább is egyik oka volt ez), amikor a testi bűnnel megismertette őt egy erkölcstelén színdarab, mozi darab, levelezőlap vagy újság, amitől ez ifjú lelket megóvni gyenge volt vagy nem tartotta kötelessé-gének a mi társadalmunk.
Márpedig, ha egy osztályban elharapódzott e rothadás (pedig úgy-e egy kosárban elég egyetlen rothadt barack!), hát akkor találhatunk fel új tanítási módszereket, szemléltethetünk mi akármennyit, ülhetnek a fiúk kétszer annyit az iskolában, mint régen – mindhiába; az eredmény alig lesz több a semminél!
Az erkölcstelenség lejtőjén nagyon nehéz a megállás. Az első, magányos bűnöket követik a többiek. Pedig mit várhatunk az olyan ifjútól, aki ifjú erőit a bűntanyán tékozolja el? Statisztikával nem akarunk dolgozni e kérdésben; csak megint a nevelők szomorú tapasztalatára hivatkozunk. Ők a tanúi annak a rettenetes jellembeli lerongyolódásnak, aminek a bűntanyákat látogató ifjúság áldozatává esik.
Csupán nemzeti szempontokat tartva szem előtt, így is kiáltó szavakkal kellene sürgetnünk az államhatalmat, hogy legalább erősebb preventív eszközökkel siessen támogatására komoly pedagógusai elismerésreméltó munkájának. Nem azt a sokat hányatott iskolai «nemi felvilágosítást» kérjük, ami a kérdést – tévesen – merőben fizikainak tekinti és fizikai érvekkel akar hatni ott, ahol csupán erkölcsi érvek tudnak döntően fellépni. Ez az irányzat csődöt mondott; kell ugyan orvosi felvilágosítás is (mértékkel), de sokkal inkább kell akaratedzés s a nevelő komoly, erkölcsi behatása.
Az államtól ellenben várnánk komoly, megtorló fellépést és védelmet minden nyilvános erkölcsi szemét ellen! Itt jöhetne segítségül a nevelőknek. Mert hogyan állunk ma e kérdésben?
Mikor a szeretettől dobogó anyai szív magához szorítja gyermekét, akinek homlokán és tüzes szemében ott sugárzik a szent ártatlanság királyi jele, hány anyából szakad ki a forró sóhaj: Ó, bár soha ne kellene átlépned azokat a komoly ajtókat, amelyek ebből a rózsahajnalos gyermekkori ábrándokból, tiszta országodból az élet kemény harcaiba állítanak téged. Az a kis gyermek nem tudja, mily aggódó sejtésektől forró most az anyai könny, mely homlokára hull. Az anyai szeretet nagy küszködé-se ez az emberi sorssal!
De hát ebbe bele kell nyugodnia minden szülőnek. A gyermekkor nem öncél. A hajnal után déli napnak kell jönnie. Az élet nem ismer megállást s az emberbimbónak fejlődnie kell. Felébred az elolthatatlan vágy az igazság s az élet nagy kérdései után. Ezzel számolni kell és ezt kielégíteni kell.
Csak az a végtelen szomorú, hogy úgy látszik, mintha a világ minden gonoszsága összeesküdt vol-na, hogy piszkos áradatával megrohanja a fejlődő gyermek legelső lépteit és a még fejletlen gyermekben felkeltse az alvó ösztönöket. Pedig az orvosi tudomány is hirdeti, hogy annál nagyobb a remény, hogy az emberek teljes erőben érik meg a magas kort, minél később áll be náluk a nemi érés. (L. pl. dr. Reclam, dr. Bock, Hufeland, dr. Ruff és dr. Krafft-Ebing nyilatkozatait F. Trauner: «Der Jugend ärgster Feind» c. munkájában. Donauwörth. I. Aufl. 27-28. l.) Dr. Ruff teljes joggal teszi felelőssé a mai társadalmat ifjaink túl korai nemi fejlődéséért. Dr. Krafft-Ebing szerint «modern kultúrvilágunk egyik legsajnálatosabb jelensége az érzékiség időelőtti felébredése. «A modern élet mesterségesen ját-szik közre ama ösztönök túl korai felkeltésében és azoknak a házasságban történő természetes és er-kölcsi kielégítését egy-két évtizeddel előbb sietteti.» (Trauner: i. m. 28. l.) Ismételten hangsúlyozzuk, hogy nem véletlen az, hogy a szexuális kérdés ily óriási módon előtérbe nyomult napjainkban és fe-nyegetőén követeli a megoldást.
A gyermekek erkölcsi lerongyolódásáért nem a gyermekek felelősek, hanem elsősorban mai társa-dalmunk. Éppen ezért alapjában elhibázott eljárásnak tartjuk, mikor az ország legtekintélyesebb pedagógiai egyesülésének, a «Magyar Gyermektanulmányi Társaság»-nak folyóirata, a «Gyermek» egyik idei számában «Felhívás» című mellékletet lelünk a szakemberekhez, szülőkhöz, írókhoz s a felhívás lényege az, hogy a háború-szülte viszonyok hatása alatt nem volna-e szükséges visszatérni a testi fe-nyítékhez, hogy csattogjon a pálca és suhogjon a vessző.
Olyan korszak, mint a miénk, amelynek évtizedek óta szinte egyetlen törekvése az volt, hogy az embert és törekveséit teljesen mechanisztikus, materialisztikus történések eredménye gyanánt magyarázza ki, egy ilyen korszak feltartóztathatatlan erővel indul azon az úton, amelyen elemi erővel törnek fel az érzéki élvezetek, köztük első helyen a szexuális élvezetek utáni törekvések. Ifjúságunk bántó vi-selkedésén – amely már verőfényes napon kacérkodik bűnös kalandjaival – korunknak éppen e jelleg-zetes sajátsága verődik ki.
Sok derék nevelőtanár és hitoktató, aki legodaadóbb munkája után sem bír sikert elérni, tudom, tel-jesen aláírja ezt az állításomat. Pocsolyás talajt készítünk magunk alatt s akkor még csodálkozunk, hogy süllyed benne és inog minden oszlop! Kemény büntetések terhe alatt védjük az utcán a legkisebb virágot, a sétateret, az aszfaltot, a régi romokat, az emléktáblákat; védjük a villanykarót és a telegráf-póznát, csak a gyermeki lélek tisztaságát nem védi senki és semmi, csak azt dobjuk oda szabad prédá-jául minden jött-ment irodalmi vagy művészeti bohócnak! És akkor még nagy hangon gyűlésezünk a nemzet jövő feladatairól, mikor nincs annyi erőnk, hogy népünk legnagyobb kincse, tiszta erkölcse ér-dekében saját benső ellenségeink ellen síkra szálljunk! Ha van börtönünk s akasztófánk azok számára, akik valamelyik ócska várunk erődítési terveit elárulják az ellenségnek, legyen börtönünk azoknak is, akik bűnre-tanító, csalogató erkölcstelen fércelményeiket belopják ifjúságunk erkölcsi érintetlenségé-nek szent várába.
Már Aristoteles megemlíti a törvényhozás feladatai közt azt is, hogy gondoskodjék róla, hogy az ifjúság semmi illetlent ne halljon és lásson, mert ilyen beszédek könnyen hasonló cselekedetre vezetnek; aki tehát fiatalok jelenlétében ilyet beszél vagy tesz, szigorúan megbüntetendő. Ugyanezt írja ez a pogány bölcselő a szemérmet sértő képekről, színdarabokról, szobrokról. Bár csak támadna modern pogány korunknak is ilyen józan bölcselője, aki tüzes ostorral vágna szét képkiállításaink, színpadja-ink és irodalmunk gyakori bűzhödt pocsolyájában!
Mint az ifjúságnak hivatásos nevelője állíthatom, hogy ifjainkban tiszteletreméltó mélységes szere-tet él az erkölcsi tisztaság iránt, amíg durva csizmákkal szét nem tapossák azt lelkükben. És hacsak félannyian, félannyi eszközzel és erővel tudnók előttük hangoztatni az erkölcsi érintetlenség eszmé-nyét, mint amennyi módon támadják azt bennük napról-napra, akkor is a mainál sokkal magasabb ní-vón állna ifjaink erkölcsi élete.
Sajnos azonban, úgy látszik, hogy a mai irodalom által a szexuális életről nagy sikerrel terjesztett léha felfogás már az erkölcsi élet legfőbb ápolóját, a családot is megingatta eddigi elveiben. A neve-lőknek szomorúan kell tapasztalniuk, hogy fáradozásaikat akárhányszor éppen a családban tapasztalt ellenkező felfogás és példa rontja le. Abban a családban, amelynek természeténél fogva segédkezet kellene nyújtani az iskolának, amely családban azonban ma már nem oly szigorú az erkölcsi felfogás, s ahová ma már szabad útja van a pornográf irodalomnak is. Egy Krafft-Ebing is megsokallja ezt. «Miért kell a gyermekeknek házi-bált rendezni – írja – és miért kell táncórákra járniuk, mikor még alig nőttek ki a gyermekcipőből? Miért kell 16 éves korukban részt venniük családi bálokon, ahol fiatal hölgyeink oly öltözetekben jelennek meg, amelyek az utcai vagy mindennapi életben lehetetlenek vol-nának?» (F. Trauner: i. m. 30. l.)
Valóságos vádirat könnyelműségünk ellen, amiket ugyanez a hírneves ideggyógyász közvetlen előbb ír: «De hogyan is lehetne ez (az erkölcsi eltévelyedés) máskép, mikor életmódunk elpuhult, felsőbb körökben mértéktelen a táplálkozás, az alsóbbaknál durva a felfogás s a két nem elégtelen elkülönítése; ha a városokban a prostitúció nyíltan tolakodik az utcán; színház és café chantant az ifjú fülek előtt tenyésztik az erkölcstelenséget; bizonyos botránya és szennylapok zavartalanul hozhatják frivol vicceiket és az obszcénséggel határos illusztrációikat; nagyvárosok könyvkirakataiban a legfrivolabb irodalmat árulják és az újságok nyugodtan hozhatják a szerelmi kalandokat és erkölcsi történetecské-ket, mint pikáns olvasmányokat». Jól jegyezzük meg: nem pap, nem valami erkölcscsősz hányja ezt fel, hanem egy nagynevű orvos! De akkor ne ijedezzünk gyermekeink elzüllése felett, ha ilyen állapo-tokat szó nélkül tűrünk! A kutat előbb kell befödni; nem akkor, mikor már beleesett a gyermek!³⁵
Már a pogány Plató így ír (De republica i. IV.): «Ha a cipészetek ügyetlen munkás és rossz cipőt készít nektek, vagy kiadja magát cipésznek, pedig nem is az, hát ebből nem lesz valami különös nagy károtok; ha azonban fiaitok nevelői csak nevük szerint nevelők, nem látjátok be, hogy akkor családo-tok omlik a pusztulásba?» Ha komolyan vennék a szülők Plató szavait s az ugyancsak régi Quintilianus figyelmeztetését («praeceptorem eligere sanctissimum»), vajon tűrnék-e olyan egykedvű-en, hogy mennyire az utca, a mozi s a ponyvaregények és meztelen képek és szennyes vicclapok neve-lik a mai ifjúságot. Mert most ezt szó nélkül tűrik és alig van, aki jóakarattal támogatja az iskola neve-lő munkáját.
A művészet szent nevében már sok visszaélést követtek el, de az a triviális és betegesen durva erotikum, ami ma irodalmunkban és festőművészetünkben annyi helyen tombol, valósággal ijesztő mértéket öltött. Ha ettől a «művészettől» féltjük ifjúságunkat, senki sem vethet álszenteskedést szeműnkre és senki nem láthatja benne a művészet szabadságának megsértését. Példa gyanánt elég legyen megemlíteni, hogy egyetlen egy cég katalógusa 5000 ilyen aktfotográfiát és «művészi felvételt» hirdet. Ha ezekről darabonként csak 50.000 példány készült is, akkor is a szemenszedett pornografikus leve-lezőlapoknak 250 milliós piszokhegye mered elénk egyetlenegy ilyen katalógus nyomán! És hány zugkereskedő él ilyen képekből! Vájjon a művészeti szabadság megsértése az, ha ifjúságunk lelki sér-tetlenségéért reszkető lelkünk ijedten kiált az állam védő keze után! Tessék megkérdezni a tanárokat és tanítókat, hányszor koboztak el 10-12 éves diákoktól egymás közt körözött olyan fotográfiákat, amiket pirulás nélkül maguk e tisztes családapák nem tudtak nézni! Hogyan várjunk erős gerincű, tettrekész, egészséges ifjúságot, ha az állam tétlenül nézi a gyermeki lélek rettenetes megmérgezését, és mikor akárhány diáknak a «Fidibusz», «Pesti Futár», «Kis Élclap», «Budapesti Szemétdomb», «Színházi Élet», «Rivalda» stb. rendes szellemi tápláléka. Minden nevelői munka kútba-esett, ha a bűnalkalom lépten-nyomon leselkedik ifjainkra. Ugyan van-e még egyetlenegy naiv ember a világon, aki elhinné, hogy ezek a vicclapok azért reprodukálnak lépten-nyomon aktképeket, hogy azokkal olva-sóikat «a művészi szép világába» emeljék? Pedig ha valahol szót emelnek az arcpirító kirakatok, mozi-darabok és színielőadások ellen, mindjárt a művészet szentségét és szabadságát rántják elő védőpaj-zsul. Por száll fel ezekből a könyvekből, újságokból, képekből; por, amitől kiszárad a csontokban a ve-lő, amitől a vér vízzé válik az erekben, amitől az ifjú lelkek tavasza, ereje, öröme – hervadássá, rotha-dássá, melankóliává satnyul.
Mikor ma színházban, moziban, újságokban, vicclapokban és levelezőlapokon ezernyi ezer alak-ban tör gyermekeinkre a szexuális kísértés, vájjon panaszkodhatunk-e akkor ifjúságunk lelki lerongyolódásán? Csodálkozhatunk-e, ha már fejletlen gyermekek szemében valami nyugtalan tűz lángja lobog, ha olvasmányainkban mohó kíváncsisággal emelgetik a leplet az ember születésének misztériumáról, ha öreg kéjencek cinikus mosolya vigyorog a 10-12 éves gyermekarcokról, ha gyanútlanul szívják a mérget, amitől aztán oly sokan soha többé megszabadulni nem tudnak? Szülők, kik ijedve veszítek észre, hogy gyermekeitek arcáról velőt-emésztő tűzvész kezdi letörölni az ártatlanság rózsáit, álljatok azok mellé, akik az erkölcstelenség lelketlen kufárjainak láncra-verését követelik! Kiirtani az erkölcs-telenséget úgyse lehet: de lehet azt határok közé szorítani! Hogy ne élhessenek szabadon és ne csinál-hassanak mesés üzleteket továbbra is fotográfusok és nyomdai vállalatok, amelyeknek egyetlen foglal-kozásuk (!) az erkölcstelen képek előállítása.³⁶ A józan ízlés tiltja, hogy ilyen a «természet után ké-szült» felvételek tárgyát itt megnevezzük; de ki nem látná be, hogy ilyen képek és olvasmányok okvet-len erkölcstelenségbe viszik ifjainkat! És ki a felelős, ha 14-17 éves diákjaink áldozatául esnek e tervszerű kerítésnek és bennük megdől a tiszta erkölcs, «minden ország támasza, talpköve!»
Ez, kérem, nem prüdéria! Ha mi küzdünk a meztelenség mai kultusza ellen, ezzel még nem tagad-tuk meg azt a mondatot, hogy az emberi test ruha nélkül is alkothatja a művészét méltó tárgyát. Azon-ban a ruhanélküli testet vásznon vagy márványban nagyon különböző módon és célokból ábrázolhatja a művész. Az Istentől megáldott művészi zsenik mindig értették a módját, hogy a kőbe vésett vagy ecsettel elénk rajzolt meztelen testen annyi szellem és erő ütközzék ki, ami az alsóbb természetet mintegy megdicsőítve emeli fel az eszmék napsugaras magasába. A milói vénuszok ruhátlanságán ez a szellemi fenség a takaró.
Azonban a meztelenségnek mai művészeti kultiválói úgy szólván érzékkel se bírnak az ideálok tisztább lehelete iránt, érzékizgató céljuk túlontúl világos, a meztelenséget legtöbbször csak fügefale-vélül használják tehetségtelenségük fölé, és ezért nem prüdéria, hanem a legelemibb védelmi eljárás, ha az ilyen képkiállítástól, az ilyen színművészettől, az ilyen irodalomtól magunkat s gyermekeinket egyaránt távol tartjuk. És éppen e téren mennyit tehetne az államhatalom! Mennyire kezére játszhatna szigorú törvényeivel a komoly nevelői munkának! Nem is kellenének új törvények. Csak vennék ko-molyan azokat a már meglevő törvényeket, amelyeknek paragrafusai közt ma oly kígyóbűvészettel bujkálnak a pornográfiának emberlelken hízó vámpírjai!
Mint éretlen gyümölcs, melynek fáján titkos féreg foga rág, úgy hullanak ezrével ifjaink éretlenül, kifejlődésük előtt a sírba – az ifjúság bűnei miatt. Márpedig minden bűnei miatt idő előtt elhalt ifjú ret-tenetes kiáltó átka a mai társadalomnak, mely a jórészt tapasztalatlanságban és tudatlanságban meg-kezdett bűnökről őket leszoktatni nem akarta. Hogy az a tapasztalatlan ifjú éleslátással és hajlíthatatlan akarattal tudjon eligazodni a mindenütt testi élvezetet kínáló rafinált jelszavak közt, amiket milliós tömegek szajkó-módra ismételnek előtte, mihelyt az élet kapui feltárultak előtte, ezért van szükség fel-világosításra és még ezerszer inkább akaratedzésre. Neveljünk ifjúságot, amely ismeri ugyan a világ-ban reá leselkedő veszélyeket, de sértetlenül tud elmenni a szirének csábító hangjai mellett!
Ha egy népnek legnagyobb erőt az erkölcsi magaslat ad, nem lehet kétséges, hogy viszont a nem-zetekre nagyobb csapás éppen társadalmunk erkölcsi süllyedése. Márpedig azon az úton, amelyen az «éld ki magad» jelszó csalogat ezer változatban, már éppen elég mélyre haladtunk, hogy a komoly fel-eszmélés ideje elkövetkezzék.
Hiszen vannak törvényeink, amelyek büntetik a közerkölcstelenséget! Igen, vannak. De ki nem tudná, mily ügyesen tudnak bujkálni a pornográfia lelketlen hiénái a törvény paragrafusai között! Csak öt percre kell kimenni nem is a főváros, hanem egy élénkebb vidéki város utcájára és a kirakatokban csömörlésig láthatunk erkölcstelen képekét, füzeteket. És mégis, mikor olvasunk róla – no, egyszer egy évben! – hogy valakit emiatt elítéltek volna. Szomorú tünete társadalmi életünknek, hogy a kér-kedve elnevezett «gyermek századában» ily ijesztően elhanyagoljuk a gyermeki lélek védelmét. Egy ténnyel legyünk tisztában: Nem lehet a gyermek lelkét az iskolában arra nevelni, hogy iszonyodjék a sártól, mikor az utcán, a családban, a színházban, a moziban, – mindenütt a társadalomban az erköl-csi léhaságnak harangoznak hozsannát.
Sajnos, ma más módja nincs a védekezésnek, mint az akarat edzése. Elrejtőzni az erkölcstelenség fertőző bacilusai ellen nem lehet. A legelzártabb szalonokba is szabad bejárásuk van azoknak. Hanem bronzpáncélos akaratvértbe öltözötten bocsátani az ezernyi kísértés közé őket – ezt még megtehetjük; egyedül ezt tehetjük; de ez szent kötelességünk.
A legokosabb nemi felvilágosítás a legjobb esetben is csak egy része – nem is főrésze – a helyes szexuális pedagógiának. Mert hiszen az az ösztön, amelyről szó van, a legtöbb emberben oly erős, hogy azt pusztán észbeli okokkal és belátással a helyes úton tartani alig lehet. Az akaratnak és az érzelmi élet nemességének sokkal nagyobb befolyás jut e téren, mint az észbeli okoknak. Tehát az le-gyen a cél, hogy az ifjúnak testét és lelkét kora ifjúságától úgy acélozzuk meg, hogy az egykor feléb-redő nemi ösztönök az ifjú akaratában erőskezű szabályozót, nemes érzésvilágában pedig helyes ve-zetőt leljenek. Az akarat erősítése és az érzelmek nemesítése a legjobb nevelés a tiszta erkölcsi életre.
Nem kielégítő az a mód, amint az állapotok javításához már hozzáfogtunk. Az állam már látja, hogy végtelenül komoly problémáról van szó, sajnos, azonban eddigi intézkedéseiből az tűnik ki, mintha az egész dolgot merőben orvosi, egészségügyi kérdésnek tekintené és igyekszik a baj káros következményeit megszüntetni, anélkül azonban, hogy magához a betegséghez hozzányúlna. Amit eddig az állam tett és a forradalom előtt jövőre tervbe vett, az főképp a nemi-betegségek leküzdését célozza; elismerjük, igen szükségesek ezek a rendelkezések is. De mennyivel fokozhatnék ezeknek várható eredményeit, ha nem hagynék figyelmen kívül a kérdés másik fontos, erkölcsi oldalát sem, vagyis ha az állam kemény kézzel hozna rendelkezéseket nem annyira az erkölcstelenség következményeinek, mint inkább magának az erkölcstelenségnek terjedése ellen (irodalomban, színházban, moziban stb.).
Minden elismerésünk illesse azon nevelőinket, akik ma magukra hagyatva is végzik az erkölcsi nevelés komoly munkáját. Szoktassák is rá korán az ifjakat arra a gondolatra, mennyire felelősek ők az eljövendő nemzedék testi-lelki jóvoltáért. Az átöröklés titokzatos törvényeit a legutóbbi évek kutatásai egyre nagyobb világosságba helyezték és kétségen kívül bebizonyították, hogy az életmagnak és élet-sejtnek (sperma) jó vagy rossz irányú fejlődésére már a kora ifjú évek befolyással vannak, vagyis a gyermek már kora ifjúságában jórészt felelős utódai sorsáért is. Átka vagy áldása lehet jövendő család-jának.
Természetesen céltudatos társadalmi és állami tevékenységre emellett nagyon is sürgős szükség volna. Olyan tevékenységre, amely kérlelhetetlen szigorúsággal járna el a közerkölcstelenség bárminő megnyilatkozása ellen.
Hiszen talán alig volt korszak az emberiség történetében, amelyik nagyobb erkölcsi nyomort zúdított volna az ifjúságra, mint az anyagi haladásával méltán kérkedő jelenkor. Azt az erkölcsi nyomort, amibe a mai ifjúság jutott, sajnos, többé már csak letagadni se lehet. Ijesztő kelevényekben fakadt ki ez a kór. Ott ijeszt vigyorgó arca minden utcasarkon, minden iskolában (sokszor már az elemikben), minden képkirakatban, trafikban. Minden technikai kultúránk mellett is rettenetes átok gyanánt nyom-ja lelkünket.
Ebből azonban megint nemcsak az következik a céltudatos munkásra, hogy az ú. n. «nemi felvilágosítással» ifjaink szeméről a hajdaninál hamarább kell levenni a gyermeki tudatlanság szemkötőjét, hanem főképp az is, hogy a reájuk leselkedő erkölcsi veszélyek ellen erősebb akaratképzéssel kell őket felfegyverezni.
A szervezkedés nagy hazájában, Németországban már külön e célra alakult egyletekkel is találkozunk, így a protestáns «Sittlichkeitsbund vöm Weiszen Kreuz» minden konfirmált ifjút, aki «tisztán akar élni és küzdeni az erkölcsi tisztaságért» külön szövetségbe akar tömöríteni. Csak 1913-ban 3451 gyűlést tartott 100.444 hallgató előtt. Alapítása óta (1890) 60.000 tagsági jegyet adott ki. Érdekes szö-vegük van ezeknek a jegyeknek:

«Én, N. N., Isten erejében és segítségében bízva ígérem, hogy:
1. Minden nővel és leánnyal szemben tisztelettel viseltetem és őket a sértéstől és lealacsonyítástól erőimhez képest védeni fogom.
2. Minden illetlen beszédet, kétértelmű tréfákat és magaviseletet megvetek, erkölcstelen könyve-ket, képeket s előadásokat kerülök.
3. A férfi vagy női test megszentségtelenítését a tisztátalanság által, mint bont fogom üldözni.
4. Ez elveimet társaim közt terjesztem és ifjabb testvéreimre is ügyelek s nekik segítségükre le-szek.
5. Az Isten igéjét, a keresztény társaságokat, az úrvacsorát és az imát (Ap. Csel. 2,42.), mint a krisztusi élet eszközeit, hűségesen használom, hogy Isten akarata szerint gondolatban, szóban, tettben tisztán élhessek». Az egyesület németországi székhelye: Nowaews b. Potsdam (Heine-Str. 1.); svájci székhelye: Basel (Nadelberg 6).

Nálunk hasonló értékes munkát végeznek az ifjúsági Mária-kongregációk, amelyek nevelő értékét azonban, sajnos, még mindig sok középiskolában félreismerik és ezért munkájuk a kellő támogatásban nem részesül.
Az ifjúság szexuális nyomora mellett szóljunk még röviden az ifjúság körében egyre jobban terjedő dohányzásról és alkoholizmusról is néhány szót.
Bármiféle véleménnyel legyünk is a felnőttek dohányzásáról és alkoholfogyasztásáról, és ha valaki egyáltalán nem is látja szükségesnek a felnőttek tartózkodását e két élvezeti cikk mérsékelt használatá-tól, abban az egyben – azt hiszem – mindnyájan megegyezünk, hogy úgy a nikotin, mint az alkohol föltétlenül káros hatással van a még fejlődő szervezetre, hogy tehát ifjúságunkat mindkettőtől távoltartani elsőrendű népegészségügyi kötelességünk.
Márpedig a legutóbbi évek alatt az ifjúság alkoholfogyasztása is emelkedett, főképp azonban dohányzása egyenesen feltűnő méreteket öltött. Példa gyanánt elég legyen Németországot felhozni, ahol a «Statistisches Jahrbuch des Deutschen Reiches» (1914) kimutatása szerint 1907-ben 5.285,001.000 cigarettát készítettek, 1912-ben már 10.771 millió 65.000 darabot (a bevitel nincs beleértve). 1914-ben 1086 millió márkát adott ki a német nép dohányra és ez összeg felét cigarettára, vagyis olyan dohány-nemre, amit jórészt a kiskorúak szoktak fogyasztani. Az állapotok nálunk sem voltak jobbak már a há-ború előtt sem. Hát ha még hozzávesszük a dohányzás szenvedélyének azt a hihetetlen emelkedését, ami az ifjúság körében a háború alatt beállott! Ez ismét a társadalmi osztályok valamennyié t átjáró ti-pikus modern betegségnek: az élvezetvágynak megnyilatkozása az ifjúság körében. Pedig már Goethe találóan írta a dohányzás ellen kiadott levelében: «Zum Rauchen gehört auch das Biertrinken, damit der erhitzte Gaumen wieder abgekühlt werde».
Hogy a dohányzás – főképp a fejlődésben levő szervezetre – korántsem olyan ártalmatlan, mint eddig jórészt hitték, azt az újabb orvosi tudomány egyre szélesebb körökben hangoztatja. A dohányzás káros következményeit évtizedeken át legyőzi ugyan az emberi szervezet. De aztán egyszerre, minden különösebb ok nélkül kiüt a szívdobogás, ideges reszketés, álmatlanság stb., mint a krónikus nikotin-mérgezés következménye. A dohányzásnak a tüdővész terjesztése körül játszott szerepe eddig is elég-gé ismert volt. Az újabb orvosi kutatás azonban ennek számlájára írja már az érelmeszesedés egy ré-szét is.
A dohányzás káros volta már sok államot rábírt, hogy eltiltsa attól a kiskorúakat. Körülbelül 16 év a korhatár, amelyen alól sem dohányt elárusítani, sem dohányzást megtűrni nem enged Norvégia, 33 észak-amerikai állam, Anglia, Japán. A «Bund deutscher Tabakgegner» külön negyedéves folyóiratot is ad ki «Der Tabakgegner» címen (Trautenau és Dresden székhelyekkel). E téren nálunk tudtunkkal még semmi nem történt. A dohányzás káros hatását az ifjúságra még szóvá sem tették.
Az alkoholizmus ellen meg egyenesen imponáló szervezettséggel vonulnak a művelt államok már az iskolákban, ami mellett a mi elemi iskolai falitábláink csak gyenge kezdésnek bizonyulnak. Német-országban úgyszólván minden szellemi foglalkozásnak megvan a külön absztinens egyesülete («Kath. akadem. Abstinenten-Verband», «Hochland-Korporationen», «Verband abstinenter Ärtzte», «V. abstinenter Pfarrer», «V. abst. Philologen», «Priesterabstinentenbund»), mert jól tudják, hogy a nép körében is csak akkor lesz foganatja az annyira kívánatos absztinensmozgalomnak, ha sikerül ennek számára az intelligenciát megnyerni.
Franciaországban 1897 óta minden elemi iskolában és gimnáziumban kötelező az antialkoholista oktatás. 1900-ban a francia közoktatásügyi miniszter úgy nyilatkozott egy körrendeletében, hogy ezt az oktatást fontosságban a számtan és nyelvtan mellé akarja állítani.
Angliában vándorszónokok oktatják erről az ifjúságot és a négy milliót meghaladja a «Bands of hope» egyesületekbe szervezett gyermekek száma. Amerikában szintén törvény írja elő a gyermekek felvilágosítását az alkoholról. A norvégek, svédek, finnek pedig valósággal vezetnek ebben a küzde-lemben. A finn diákok háromnegyed része bent van absztinens egyletekben.
Minálunk – egy pár derékszándékú privát kezdeményezést leszámítva – az ifjúság antialkoholista és antinikotinista szervezéséről, vagy csak oktatásáról is alig esik szó. A középiskolai egészségtani órák – amelyek e kérdésben számításba jöhetnének – tudjuk, mily mostoha gyermekei a tantervnek. A diákok soha azokat komolyan nem vették.
Pedig alkohol és nikotin egyaránt károsan befolyásolják az ifjúság testi és szellemi munkáját. Az orosz-japán háború erős memento volt még a hadvezetőség részére is, hogy a számbelileg jóval ki-sebb, absztinens japánok mennyire meg tudják csúfolni a vutki rabszolgáivá szegődött oroszokat.
Amint a szexuális pedagógia mindjárt több eredménnyel járna, ha az állam erősebb kézzel söpörne végig az ügyészség után valósággal kiabáló pornográfus könyvek, képek, mozi- és színdarabok közt, éppígy örömmel töltene el nemzeti jövőnkért és egészséges ifjúságunkért aggódó minden embert, ha iskoláinkban kötelezően kellene nagyobb súlyt helyezni az alkohol- és nikotinellenes oktatásra és ne-velésre.
Mert hogy valami alakban már éppen ideje felvenni a küzdelmet az ifjúság káros szenvedélyeivel, korántsem lehet többé vita tárgya. Sajnos, egyes dolgokat, pl. a diákok szenvedélyes dohányzását, ed-dig sokkal könnyebben vettük, mintsem azt az orvosi tudomány mai állása mellett szabad lett volna. A tudományos eredmények határozottan tanítják ma már a nikotin káros hatását a fejletlen szervezetre; és mégis, ki ütközik meg azon, hogy utcáink hemzsegnek a mindenféle faleveleket és szivarvégeket vígan pöfékelő elemista csöppségektől! És kinek okoz gondot, hogy a jövendő nemzeti munkaerőnek ezt a vétkes lerontását valamiképpen talán (állami tilalmakkal és nevelői munkával) meg kellene aka-dályozni?
E téren is természetesen az akaratedzésétől és az áldozatos lelkület erősítésétől várhatunk elsősor-ban legtöbbet. De hogy az akaratot megindító észbeli érvek is bőven találhatók lennének a mai tanke-retben – csak ki kell ezeket eddigi elhanyagoltságukból emelni – arra nézve egész futólag megemlí-tünk egy pár példát.
Az antialkoholista és antinikotinista nevelés szolgálatába állhatna a hitoktatás az Isten 5. parancsá-nak tárgyalásánál, továbbá az emberi méltóság tárgyalásánál, hogy mennyire lealacsonyítja azt az iszákosság. Holofernes, Baltazár, a tékozló fiú, mint az alkohol rabjai; a fiatal Dániel és három társa, Keresztelő Szent János stb. mint a megtartóztatás példái. A nyelvtanban megfelelő olvasmányokat és közmondásokat válogassunk össze. A számtan gyakoroltasson olyan példákat, melyek a kérdés finan-ciális oldalát és nagy gazdasági hátrányait napfényre hozzák. A földrajz említse meg, hogy a sarkuta-zók mennyire ellene nyilatkoznak minden alkoholfogyasztásnak, mert éneikül jobban bírják a fáradt-ságot is. Egyes országoknál szóljunk röviden az absztinens mozgalmakról. A történelemben hangoz-tassuk, hogy az emberek évezredeken át éltek dohány nélkül és azért nem voltak nálunk alábbvaló lé-nyek, sőt micsoda kultúrákat tudtak teremteni! Rámutatni az élvezetekben elpusztult nagy népekre és ezzel szemben az emberiségnek a kemény munkával s önmegtagadással érvényesülő erejére. A termé-szettudomány szerettesse meg a fönséges természetet az eddiginél jobban, hogy annak csodás varázs-ereje le tudja győzni a dohányfüstös vendéglőszobák vonzását. Mutasson rá az élvezeti mérgeknek testre-lélekre egyaránt káros következményeire stb. Íme, mennyi gondolat állna rendelkezésünkre; csak tudatosabban kellene ezeket nevelői munkánk szolgálatába állítani!
Az itt elmondottakkal nem tárgyaltuk a felvetett témát kimerítően. Inkább csak figyelmeztetés akart lenni ez a tanulmány; figyelmeztetés arra a komoly veszélyre, amibe ifjúságunk a legutolsó évti-zed alatt, főképp azonban a háború éveiben jutott.
Unos-untalan halljuk a jelszót, hogy «az ifjúságé a jövő!» Csakhogy azé az ifjúságé, amelyik ma-gának kemény munkával és erős jellemmel kiverekszi ezt a szebb jövőt! Az az erkölcsi elárvultság azonban, amelynek hínárjai közt a mái ifjúság vergődik, egész komolyan veszélyezteti nemzeti jövőn-ket s egész kultúránkat. Igazi kultúra mindenütt önfegyelmezésből nőtt ki és csak azon maradhat is meg. Az élvezetvágynak az a mértéke, amely ma hatalmába ejtette a lelkeket, teremthet rafinált civili-zációt, de nem kultúrát, mert érzékiségre nevel és nem erkölcsiségre. Jövőnk legnagyobb ellenségei határainkon – belül vannak. Azok, akik ifjúságunk erkölcseit gyengítik. Jó lesz idejekorán szétütni köztük.

«Wo steht der Feind? Der Feind? – allhier!
Den Finger drauf, den schlagen wir!»
Az etika törvényei fölötte állnak az esztétika törvényeinek. Minden intézkedés, mely az ifjúság er-kölcsi erejét támogatja, hazafias tett, – minden, ami ezt támadja, gálád hazaárulás. Vigyázzunk, hogy reánk is ne legyen alkalmazható Salvianus panasza a római birodalomról: Ellenségei nem tudták le-győzni, csak a – bűn!
Vérveszteségünk nagy volt a világháborúban; de a vérrontás, ami ifjúságunk körében ma folyik, százszor rosszabb.
Az ifjú léleknek helyesebb utakra terelése ma már életbevágó problémája lett a társadalomnak, amelynek megoldás sara nem annyira orvosok és hygienikusok vannak hivatva, mint sokkal inkább a finom tapintattal és érzékeny lelkis ismerettel megáldott, képzett nevelők. Mégpedig csupán a vallás-erkölcsi alapon álló nevelők. Mert a tudomány e téren a vallás komoly behatása nélkül vajmi keveset ér – a vallás tudomány nélkül ugyan jóval többet –, de érdemleges eredményt csak a kettőnek közös munkájától várhatunk.

³³1915-ben és 1916-ban a pestvidéki törvényszék területén (Budapest és környéke) 50.000 fiatalkorú (12-18 éves) bűnös került bíró elé. Ha nyolcas sorokba állítanók őket, a menet eleje már régen áthaladt volna a Lánchí-don, mikor a vége mégcsak a Keleti pályaudvarnál járna. És ez mind ifjú és gyermek! Ijesztő számok! «Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?»
³⁴Pestvármegye pl. 1918. elején hozott egy szabályrendeletet a fiatalkorúak védelméről, – még sincs jóváhagyva. A fővárosban szabadon grasszálhatott egy «kultúrintézmény», a babaszínház, ahol kifestett arcú, serdületlen, satnya leányok fickándoztak a színpadon éhes-nézésű kamasz fiúkölykök társaságában, és nevelődtek korai erotikumra és hisztériára, mígnem a rendőrség bezárta a bűnfészket.
³⁵ Nagyban hangoztatott jelszó ma az «embertöbbtermelés». De addig hallgasson el az embertöbbtermelés jel-szava, míg a meglevőket sem gondozzuk! «Ehe wir nach mehr Kinder rufen,» – írja helyesen a «Die neue Generation»-ban egy szerző – «wollen wir doch unsere menschliche, staatliche und religiöse Pflicht gegen diejenigen erfüllen die wir schon haben». (Dr. Ernst Riebes: Weltanschauung und Geschlechtsleben, Die neue Generation 14. évf. 567.l.)
³⁶ Budapest környékén öt nyomdáról tudunk, amelynek egyetlen foglalkozása a pornografikus termékek előállí-tása (Erzsébetfalván. Újpesten, Rákospalotán, Kispesten és Ráckevén). Itt készült pl. német és magyar nyelven a «Luft Rézi» c. pocsék, förtelmes tákolmány, amiből eddig – a könyvkereskedők állítása szerint – 80.000 pld. fogyott el, pedig egy pld. ára 80 korona.
Megjelent a «Katolikus Szemle» 1918. évfolyamában.