Tóth Tihamér: Krisztust halálra ítélik

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Megrendítő jubileumot ünnepel az idén a szent kérészténység. Ezerkilencszázadik évfordulóját annak a szédületes eseménynek, hogy az Isten Fia meghalt az emberekért. Valóban méltó feladat, hogy az idei egyetemi tanév valamennyi szentbeszédét ennek az egyetlen, nagy, fölemelő témának szenteljük: a szenvedő és győzedelmes Krisztusnak.

Legutóbbi beszédünkben az Olajfák hegyén hagytuk el a szenvedő Krisztust. Jön az áruló Júdás a katonák élén, Krisztust elfogják és elhurcolják. Perét nyomban, még azon az éjjelen megkezdték ellenségei.

Régen vártak már erre a királyi zsákmányra! Meg amúgy is sietős volt a dolguk, nehogy az ellene mesterségesen felizgatott népnek ideje legyen lecsillapodni, magához térni és esetleg Hozzá visszafordulni. Innen az a nagy sietés, kapkodás, kihallgatás, izgatás az egész éjszakán s a következő nap délelőttjén. Innen a tárgyalás hajszolt siettetése Annástól Kaifáshoz, Kaifástól Pilátushoz, Pilátustól Heródeshez, majd vissza megint Pilátusa hoz, megállás nélkül... egész addig, míg a megfenyegetett és megrémült Pilátus jobb belátása, saját nyílt tanúságtétele és lelkiismeretének tiltakozása ellenére megerősíti a zsidók által hozott halálítéletet és átadja nekik Krisztust, hogy megfeszítsék. De míg idáig jutott a dolog, mily mérhetetlen gyalázaton, fájdalmon, megaláztatáson ment keresztül az Úr! Néhány részletet szeretnék elmondani a mai beszédben az Úr Jézus ellen lefolytatott tárgyalásból: mindegyik telve van mély tanúsággal, nagy figyelmeztetéssel saját lelki életünk számára.

I. Krisztus a papi tanács előtt.

Mikor az Urat ellenségei elfogták, legelőször a főpap sógorához, Annáshoz vezették, majd onnan Kaifáshoz, a főpaphoz.

A) Most áll először nyíltan szemben az Úr esküdt ellenségeivel, a farizeusokkal és főpapokkal. Tanításaiban nem kímélte képmutatásukat; de íme, most megkötözve, híveitől elszakítva, mint magárahagyott vádlott áll előttük. «A főpap tehát kérdezé Jézust az ő tanítványai és tanítása felől» – írja az evangélista (Jn. 18,19.). Mily metsző gúny csendülhetett ki a főpap szavaiból, mikor ajkát elhagyta a diadalmás, fölényes kérdés: Hol vannak a te tanítványaid?

Az Úr nem felel. Néma fájdalommal hallgat, mert tudja, mit kellene felelnie. Az egyik megtagadta, a másik most készül megtagadni, a többiek meg szétfutottak.

«Hol vannak a te tanítványaid?» Hányszor hangzott el azóta ez a gúnyos kérdés az Egyház 2000 éves történetében Krisztus ellenségeinek ajkáról és hangzik el ma is. Mikor arcátlanul pöffeszkedik körülöttünk a bűn a színházakban, mozikban, plakátokon, társaságokban, hol vannak Krisztus tanítványai, akik nyíltan szót mernének emelni a megsértett, lemosolygott, lábbal taposott krisztusi erkölcs mellett? Mikor ki kellene állani katolikus elveink mellett, mikor mellettük szavazni kellene, mikor katolikus lapra kellene előfizetni, mikor gyónni kellene menni, hol vannak Krisztus tanítványai? Hol vannak a te tanítványaid? – vetődik fel újra meg újra a szomorú kérdés annyi megkeresztelt ember hithideg élete s vallási bátortalansága láttára...

B) És eszünkbe jut egy kicsinyke népnek, az írek vértanú nemzetének megható története. A múlt évi, Dublinban tartott nemzetközi eucharisztikus kongresszus az egész világ figyelmét ráterelte az ír népre, amelynél többet katolikus hite megvallásáért egyetlen nép sem szenvedett a világon.

Az írek fővárosukban különös meleg kegyelettel őriznek egy fából faragott Mária-szobrot, az «Our Lady of Dublin»-t, amelynek története mintegy összefoglalása az ír nép egész hitvalló szenvedésének. Az ír tölgyből készült Mária-szobrot már régen tisztelték a St. Mary's Abbey-ben, mikor jött VIII. Henrik rendelete, mely a kolostorokat feloszlatta és a szentképeket tűzre dobatta. Ez a szobor is már tűzben állott, de csak megpörkölődött s valami módon megmenekült a tűztől. El kellett valahová rejteni az üldözők elől. Nem tudni, kinek jött az a mentő gondolata, hogy a régi Mária-szobrot arccal a földnek fordította, és hogy megmentse az elpusztítástól, a szobor kivájt hátából sertésvályút csinált. A XVIII. században rátaláltak a különös vályúra és ma különös kegyelettel őrzi az ír nép ezt a megpörkölt szobrot, mint vallási hűségének beszédes tanújelét.

Micsoda idők voltak azok, mikor a Mária-szoborból sertésvályú lett! De az írekről legalább nem mondhatta el az ellenség a gúnyos kérdést: Hol vannak a te tanítványaid? Ott Jézus tanítványai hűségesek maradtak, hogy ezzel vigasztalják a tanítványaitól magára hagyott szenvedő Krisztust. Mert vigasztalás a szenvedő Krisztusnak, öröm és elégtétel, ha az élet nehéz helyzeteiben is, a kísértések reánk szakadó özönvizében is, egy Krisztustól elfordult léha társadalom közepén is hűségesek tudunk Hozzá maradni!

II. Krisztus kigúnyoltatása.

A zsidó főtanács az éjjeli tárgyaláson halálra ítélte az Urat. Minthogy azonban országuk akkor a rómaiaktól megszállott terület volt s a rómaiak a halálbüntetés jogát maguknak tartották fenn, azért az ítéletet a római helytartóval, Pilátussal is meg kellett erősíttetniük. Így jutott Krisztus ügye Pilátus elé.

A) Jól ismeritek – Testvéreim! – Pilátus mesterkedéseit, amikkel szabadon akarta volna bocsátani Krisztust. Ha Pilátus kemény, bátor, jellemes, római férfi, megtehette volna: megvolt hozzá a hatalma. De gyáva nádszál volt, az érvényesülésért mindent feláldozó gyönge lélek, így jutott a szörnyű gondolatra, hogy inkább megkorbácsoltatja Krisztust, hátha erre a zsidók megszánják az Urat és haragjuk lecsillapul.

Lehúzzák tehát Krisztus ruháját, odakötözik egy oszlophoz és katonák ólmos korbáccsal verni kezdik az Isten Fiát,

Lehúzzák ruháját ennek a szemérmes Jézusnak! Mint önti el arcát a szégyen pírja! Szinte örül, mikor jön már az ólmos korbács s ömlik a vére: a seb és szakadás és vér legalább ruhát adnak reá! Ha behatolunk ennek a jelenetnek megrendítő titkába, lehetetlen másra gondolnunk, mint hogy ezt a ruháitól erőszakkal megfosztott és saját vérébe öltözködő Krisztust megostorozták azok miatt, akik önmagukat fosztják meg a tisztességes ruhától: a ruhátlan divat esztelenségei miatt. Ezt a Krisztust megostorozták a dekoltált asszonyokért, ezt a Krisztust megostorozták a hiányos báli ruhákért... meztelen plakátokért... házasságtörő színdarabokért... a bűnre csábító filmekért... mindazért a rettenetes erkölcstelenségért, aminek szörnyű karmai tépdesik a mai modern nagyvárosok embereit.

Ez jusson eszünkbe, valahányszor megrendült lélekkel imádkozzuk a fájdalmas olvasóban: «Ki érettünk megostoroztatott!»

Testvér, testvér, hát nem szánod meg Krisztust, ezt a reszkető, lázas, vonagló Krisztust? El tudnád nézni, mint suhog testén az ólmos korbács, csakhogy az ő testvérét, tégedet, kiszabadítson a test féktelen követeléséből? Aki megszánja Krisztust, tudjátok, mit csinál? Mikor fellobog benne a tiltott vágyak emésztő tüze, ránéz erre az értünk megroncsolt Krisztusra, hogy a rémület borzalma hűtse le ereiben a fellobogó pokoli ösztönök pusztító tüzet. Akit pedig már megperzselt, vagy meg is égetett ez a pusztító tűz, ez odaáll az oszlop mellé, ahol Krisztus vére freccsen, odatérdel a gyóntatószékbe, ahol Krisztus vérének ereje árad, hadd hulljon reá is az a szent vér, ez a tüzes vér, ez a drága vér, ez az áldott vér: mossa, égesse, tisztítsa szegény, szegény, bűnös lelkét...

B) De Krisztus megaláztatásának ez még csak első lépcsője volt, követte a többi: a bíbor színű palást, a töviskorona, a nádszál, a térdhajtás, az «Üdvözlégy, zsidók királya!» «Akkor orcájára köpdösének és ököllel csapdosták őt, mások pedig arcul verék» (Mt 26,67.). «És ráköpdösvén, vevék a nádat és fejét verek vele» (Mt 27,50.).

Most vált be szóról-szóra Szent Péter szava Krisztusról: «Ki midőn szidalmaztatott, nem szidalmazott, midőn szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem átadta magát az őt igazságtalanul elítélőnek; ki a mi bűneinket maga elviselte testében a fán, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk; akinek sebe által meggyógyultatok (1Pét. 2,23. 24.)

Krisztust kigúnyolták a főpap udvarán. Mily fájdalmas megaláztatás! Pedig azóta mennyire kitágult ez a fájdalmas udvar! A gúny és gyalázkodás udvara ma ez az egész világ, és mint verik benne 1900 év óta az Urat! Ó, szegény Krisztus, hányszor koszorúznak Téged az emberek újra meg újra tövissel!

Tövissel koszorúz a vallástalan, ki Benned nem hisz, Téged nem szeret, nem követ.

Tövissel koszorúz a kevély, mikor mondja: Nem szolgálok!

Tövissel koszorúz a léha, mikor az ajkát biggyesztve mondja: Lélek? Örök élet? Eh! A földi élet! Ez minden!

Tövissel koszorúz az erkölcstelen, mikor mondja: Tiszta élet? Női becsület? Házassági hűség? Eh! Ósdi, bigott felfogás!

Itt csak imádkozni lehet. Ha tudom, hogy ez a legázolt, megköpdösött király az ég és föld ura, aki angyalok fölött uralkodik, akkor itt csak imádkozni lehet. «Uram, csúfoltak, hogy király vagy, – pedig mégis az vagy; nekem az vagy! Király, ki megaláztad magadat, hogy engem fölemelj! Király, ki nem kímélted véredet, hogy fölszabadítsd testvéredet! Király, ki tövissel koszorúztattad homlokodat, hogy bűntől sápadt homlokomat én újra fölemelhessem istenhez.»

III. Krisztust halálra ítélik.

Pilátus csalódott, mikor azt hitte, hogy a megostorozott és vértől elborított Krisztust majd megszánja a felizgatott tömeg és szabadon bocsátja. Adj vért inni az oroszlánnak, Vajon szelídebb lesz-e tőle? A nép zajongása és lázongása is csak nőtt a vérző Krisztus láttára és fenyegetése addig tartott, míg Pilátus meg nem hajlott akaratuk előtt és át nem adta nekik Krisztust, hogy halálba vigyék. Vigyétek és feszítsétek meg őt – hangzott Pilátus ítélete.

A) Ismét egy ártatlan, kit a világ elítélt – mondod. Ismét? Nem! Mert ilyen ártatlanságot még nem ítélt el. A főpapok így vádolták Krisztust: «Azt tapasztaltuk, hogy ez félrevezeti nemzetünket» (Lk. 23,2.). Ó, ti hazugok, mondjátok, hol tapasztaltátok? Hol vezette félre a népet? Naim kapui előtte, ahol föltámasztotta a síró özvegyasszonynak egyetlen halott fiát? A pusztában-e, ahol 5000 embert jóltartott? A hegyen-e, ahol boldogoknak mondta az irgalmasokat, a szelídeket, a békességeseket? Hol tapasztaltátok? Mondjatok csak egy szót, egy tettet, amellyel lázított! Mikor a vaknak visszaadta a szemét, a bénának a lábát? Amikor karját kitárva mondotta: «Jöjjetek mindnyájan, kik elfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én felüdítlek titeket» (Mt 11,28.). Ez volt a lazítás?

Ily hamis vádakkal lehetett Krisztust halálra ítélni. Sőt még ma is lehet!

Pilátus nyelve elporladt, a kiabáló tömeg rég meghalt, a Golgotán csend van, és – Krisztust mégis ma is sokszor halálra ítélik.

Nézzünk csak körül a világban, hány helyen ítélik ma is halálra az Urat, hányan kiáltják feléje: Keresztre vele! El vele! Csak a városok mások, csak az emberek mások, de ítéletük éppoly kegyetlen. Nem Jeruzsálemben ítélik halálra, hanem Moszkvában, Mexikóban vagy Madridban. Nem római helytartó tógája van rajtuk, hanem szabadkőműves bőrkötény, vagy ötágú csillag. Nem írástudók és farizeusok vezetik ellene a tömegeket, hanem az írással és tudással visszaélő népvezérek... Hányszor ítélik ma is Krisztust halálra!

B) És itt csak úgy rajzanak lelkemben a komoly gondolatok!

Nem tudnék-e én vigasztalója, védelmezője, apostola lenni annak a Krisztusnak, aki értem annyit szenvedett s akit annyian ítélnek ma is halálra! Mikor a társaságban, a gyűléseken, a hivatalban, a gyárban halálra ítélik Krisztust, és az ő tanításait, az ő. vallását gúnyolják, az ő parancsait lábbal tapossák, nem tudnék-e mellé állani és szót emelni mellette? De van még egy fájdalmasabb kérdés is: a bűn! Vajon saját szívemben is nem ítéltem-e már halálra Krisztust? Krisztus bennem lakik a megszentelő kegyelem által. De a bűn halálra ítéli Krisztust szívemben. Egy bűn? Ah, dehogy, egy – egész tömeg! Szemen, szájon, fülön, agyvelőn keresztül törtetnek be a bűnök. Sokszor mily heves lázadás, küszködés, izgatás, forradalom dúl abban a kis darabka húsban, amelyet emberi szívnek neveznek! És úgy járunk, mint Pilátus. Egy ideig ő is küszködött s ellenállt, de azután «eleget akart tenni a népnek» (Mk 15,15.). Hányan vannak, akik egy ideig küzdenek szenvedélyeik ellen, de aztán «eleget tesznek a népnek»,beledobják magukat a bűnbe és ezzel halálra ítélik Krisztust.

Ez fáj legjobban Krisztusnak; az, hogy naponként, óránként sokan ítélik Őt halálra önmagukban!

IV. Krisztus vállára veszi a keresztet.

Most aztán hozzák a keresztet. Mily gondolatok viharzottak át Krisztus lelkén, mikor először pillantotta meg a keresztet, mely egész életében ott lebegett előtte! Krisztusnak emberi természete is volt, Ó ember is volt, mint mi. Ami nekünk fáj, neki is fájt. Amitől mi borzadunk, attól Ő is megriadt. Mint tiltakozott benne az életösztön, mikor meglátta a nagy keresztet két ijesztő karjával! Gondolatban álljunk meg e megrendítő kép előtt, hogy megszánjuk a keresztjét vivő Krisztust, és hogy tanuljunk a keresztjét vivő Krisztustól.

A) Szánjak meg a keresztjét vivő Krisztust!

Fájdalmasan szomorú képet festett egy modern festő ezzel a címmel: «Ha Krisztus ma ismét eljönne »... Nos, mi történnék, ha ismét eljönne? A képen egy mai város utcája látható s a töviskoronás Krisztus megy az utcán keresztül, vállán a nehéz kereszttel, mint egykor végigment Jeruzsálem utcáin. Nagy tömeg nézi, amint az egyik ház előtt összeroskad a kereszt súlya alatt. Van pár jobblelkű ember is a képen, akik mély részvétet éreznek Krisztus iránt, de a többiektől félve, nem merik ezt nyíltan megvallani és egy kapualjába húzódnak. Hanem aztán a házak ablakai s a mulatóhelyek nagy tükörablakai kíváncsi fejekkel és szenzációra éhes, jóllakott arcokkal vannak telve! Élvezetektől elbárgyult tekintetek, farizeusok, bűnösök, hitetlenek s hitben megfagyott emberek tömege nézi részvétlenül a kövezetre hullott Krisztust...

Hát igaza van ennek a festőnek? Hát ilyenek az emberek? Hát én is ilyen volnék?...

– No, ezt már én mégsem tenném! – mondod erre magadban. Ha én egyszer a szenvedő Krisztussal találkoznám...

Ah, csak ne mondd tovább! Mert már találkoztál vele! Mindennap találkozol vele és mindennap reád néz kérő tekintettel: Segíts nekem a keresztet hordozni! Igen, igen! Ő mondotta: «Bizony mondom nektek, amit nem cselekedtétek egynek a legkisebbek közül, nekem sem cselekedtetek» (Mt 25,45.).

Mondd csak, nem látod, mint megy végig a világon Krisztus, s vállán a súlyos kereszt? Nem látod? Én látom. Látom a sok bűnt és igazságtalanságot, amit az emberek nap-nap után halomra halmoznak, s látom, mint görnyed alatta a szenvedő Üdvözítő. Hallom a kalapácsütéseket, amelyekkel keresztre szegezik: a rengeteg káromkodás mind kalapácsütés Krisztus láthatatlan keresztjén. Templomokat kirabolnak, a szent edényeket széttörik, az Oltáriszentséget kiszórják – ez mind kalapácsütés Krisztus keresztjén; de sokkal fájdalmasabb neki, mikor az Isten élő templomait rabolják ki, lelkeket rontanak meg ebben a feje tetején álló világban. Mindenütt uralkodik a bűn, ház a bűn, csábít a bűn, és ez mind kalapácsütés Krisztus láthatatlan keresztjen. Kalapácsütés az elmulasztott vallási kötelesség, kalapácsütés az elmulasztott vasárnapi szentmise, az elmulasztott böjt és imádkozás. Kalapácsütés a mai nyilvános életnek, társaságoknak, könyveknek, moziknak tömérdek gúnyja a krisztusi erkölcsök ellen. Rettenetes a mai nyomor, testi és lelki egyaránt: segítsen mindenki, ahogy tud! «Mi az én pár fillérem, mi az én jóakarata gyönge szavam a testi nyomorúság és lelki sötétség óceánjában? » Ah, csak ne mondd ezt, hanem tégy, tégy annyit, amennyit éppen bírsz.

Ó, mit tehetnék én Krisztusért, én, a kis ismeretlen leány, a napi munkában robotoló apa, a csendben dolgozó édesanya?

Igenis tehetsz! Ha csillag lehetsz az égen, hát légy csillag az égen. Ha nem lehetsz csillag az égen, légy égő tűzoszlop a hegytetőn. Ha nem lehetsz égő fáklya a hegytetőn, legalább légy ívlámpa a sötét utcán... És ha az sem lehetnél, lehetsz, mindnyájan lehetünk szelíd fénnyel égő kis lámpások az otthon csendes körében. Csak szánjuk meg Krisztust, vigasztáljuk a nehéz keresztjét ma is köztünk hordó Krisztust.

B) És tanuljunk a keresztjét hordozó Krisztustól! Tanuljuk meg erős lélekkel hordozni saját keresztünket.

Ha az Úr csak a mi földi szemünkkel nézte volna keresztjét, mit látott volna? Csúf, kaján embereket, gyáva apostolokat, áruló Júdást, szitkot, gúnyt... kétségbe kellett volna esnie. De Ő mindebben az Atya akaratát látta és imádta az Isten nagy gondolatait. A kereszt mindnyájunkra várakozik. Nincs teremtett ember, akinek nem volna keresztje. A keresztet hordanunk kell, alóla ki nem bújhatunk. Csak egy a kérdés: fogcsikorgatva hordjuk-e vagy üdvösségünkre? Krisztus balján egy lator is vitte a keresztjét – és nem használt neki semmit.

Jobbján is vitte egy másik bűnös, – az pedig megtért a Kereszt terhe alatt. Sokan szenvednek, fáznak, éheznek, – hit nélkül, fogcsikorgatva, káromkodva. Én azonban megtanulom a keresztjét örömmel átkaroló Krisztustól a szent bölcsességet, hogyan kell a fájdalomban is odahajtani szenvedő fejemet mennyei Atyám áldott kezébe.

«Igen, – mondhatnád – könnyű így okoskodni annak, akinek nincs baja! De ha szenvedek, hogy a könny árja elő ne törjön szememből?» Nem. Testvérem, ezt nem mondtam. Csak azt, hogy ha sírsz is, szenvedésed patakját folyasd bele Krisztus végtelen szenvedésének tengerébe s meglásd, nem lesz már oly keserű a te könnyed sem többé. Hogy azt honnan tudom? Onnan, hogy 1900 év óta milliók kipróbálták. Meghallották Krisztus szavait: «Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem» (Mt 16,24.). Fölvették keresztjüket, követték Krisztust és elmondták: «A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek».

*

Kedves Testvéreim! Mikor, majdnem egész Spanyolország az arabok kezére jutott, a hódítók Cordovában káprázatos pompájú mohamedán mecsetet építettek s hogy az ünnepség még nagyobb legyen, egy keresztény rabszolgát, előkelő spanyol nemest láncoltak a mecset egyik oszlopához. És tudjátok, mi adott erőt ennek a láncra vert rabnak, hogy ott, a mohamedán mecsetben kitartson hite mellett a halálig? Tudjátok, hogy elhagyatottságában s lelki tusájában mi erősítette? Keserves kínjai közt körmével keresztet karcolt a kőoszlopba, amelyhez láncolva volt, és ennek a keresztnek látása adott erőt hősies szenvedéséhez.

A mohamedánok ereje Spanyolországban régen megtört, a mecsetből katolikus templom lett s az emberek abban a templomban ma is tisztelettel néznek az egyik oszlopba karcolt keresztre, amelyből annyi erő, buzdítás, vigasztalás sugárzott egy elhagyatott ember szenvedéseire.

Ó, Krisztusomnak öt vérrózsával borított drága keresztje, te szent kereszt, tárd ki két véres karodat felém is!

Szent kereszt, reád akarok nézni, mikor a bűnös kísértés csalogat: ó, légy akkor erősítőm!

Szent kereszt, reád akarok nézni, mikor az élet kemény keresztje sújt: ó, légy akkor bátorítom!

Szent kereszt, reád akarok nézni, mikor majd haldokló tekintetem üvegesedik: ó, légy akkor reményem, vigasztalásom, jutalmam... ó, értem vérző Krisztusom áldott szent keresztje! Ámen.