Tóth Tihamér: Krisztus az Olajfák hegyén.

Krisztusban Kedves Testvéreim!

1239. aug. 12-én Paris utcáin óriási tömeg hullámzott fel és alá. Szent Lajos, francia király Balduin császártól páratlan ajándékot kapott: Krisztus töviskoronáját, és aznap ért haza Parisba drága kincsével a király által Konstantinápolyba küldött díszkíséret. Amerre a menet áthaladt, az emberek oly lelkes diadalmenetben kísérték az ereklyét, hogy vannak városok (pl. Vercelli, Sens), ahol még a mai napig megülik annak a napnak emlékét, amelyen Krisztus szenvedésének ereklyéjét átvitték közöttük.

Ó, igen! A keresztény léleknek mindig különös ismertetőjele volt az a finom kegyelet és részvétteljes szeretet, amellyel az érettünk szenvedő Krisztusnak minden lépését kísérte, minden szavát felfogta, minden fájdalmát átérezte! Ma sincs téma, amelyről a keresztény hívek szívesebben hallanának szentbeszédeket, mint a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedéséről.

Abban a beszédsorozatban, amelyet három évvel ezelőtt kezdtem el a «Hiszekegy» magyarázatáról, a mai napon mi is elérkeztünk a töviskoronás Krisztushoz, aki «kínzaték Pontius Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és eltemetteték». Egész természetszerűleg kellett ide elérkeznünk, hiszen az Úr Jézus életének s küldetésének megértéséhez az ő szenvedésének megértése vezet. Nagy volt Krisztus, mikor tanított, nagy volt, mikor csodáit tette, – de legnagyobb volt, mikor szenvedett. Egész életéhez legvilágosabb magyarázatot saját maga adta, mikor föltámadása után a kétségbeesett emmauszi tanítványokhoz így szólt: «Hát nem ezeket kellett-e szenvednie a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? » (Lk. 24,26.).

A most következő beszédek fölé összefoglaló címül ezeket az annyira egyszerű és annyira megrázó szavakat írhatnám: «Passio Domini nostri jesu Christi...» «a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése ».

A keresztény hívő nép mindenkor szerette, ha Krisztus szenvedéséről szóltak hozzá papjai, de azt hiszem, a Krisztus szenvedéséről szóló beszédeket soha oly megértő hallgatóság még nem várta, mint napjainkban. Krisztus keresztútjáról beszélni mindig időszerű .volt, de soha annyira, mint ma, mikor az egész emberiség keresztutat jár s Golgotán vérzik.

Kísérjük tehát a következő beszédekben a keresztútját járó Krisztust, hogy megérezzük, mennyire igazak maradtak ma is Szent Pál szavai: «Mi a keresztrefeszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság, maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten erejét és az Isten bölcsességét» (1Kor. 1,23.). Igen: úgy akarunk elmélkedni az Úr Jézus szenvedése fölött, hogy annak nyomán az Isten ereje, tanítása és vigasztálasa áradjon el lelkünkön.

I. Krisztus szenvedésének rövid története. Az Úr utolsó óráinak története sokkal ismertebb minden keresztény ember előtt, semhogy arról részletesen kellene beszélnem. Nem fogom tehát az egész szenvedéstörténetet részletesen tárgyalni, hanem csak egyes jeleneteket vagy szereplőket emelek ki; olyan részleteket, amelyeknek vizsgálata éppen napjainkban látszik különösen tanulságosnak. Viszont azonban, hogy a kellő átfogó képünk is meglegyen, amelybe a részleteket be tudjuk majd illeszteni, jónak látom most kiinduláskor – hacsak egész rövid vonásokban is – összefoglalni az Úr Jézus életének utolsó óráit. Az utolsó vacsora elköltése után az Úr tanítványaival az Olajfák hegyére, a Getszemani-kertbe ment imádkozni. Itt a reá váró közeli szenvedés előérzetében oly halálfélelem lepte meg, hogy véres verítéket izzadott. Éjféltájban az áruló Júdás vezetésével ellenségei elfogták és első kihallgatásra Annás főpaphoz vitték. Közben egybegyűlt a zsidó főtanács is Kaifás elnöksége alatt és ekkor Krisztust Annástól Kaifáshoz vitték át. A tárgyalás azonban eredménytelen maradt, mert a felfogadott hamistanuk egymásnak ellenmondottak.

Akkor a főpap föladja magához Krisztushoz az ünnepélyes kérdést: «Megesketlek téged az élő Istenre, hogy valld meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Felelé neki Jézus: Te mondád» (Máté 26,63. 64.). Akkor a főpap megszaggatá ruháit, mondván: «Káromkodott; mi szükségünk van még tanukra?

Íme, most hallottátok a káromkodást» (Mt 26,65.).

A főtanács erre Krisztust halálra ítélte. Minthogy azonban a zsidók országa akkor a rómaiak által megszállott terület volt, s a rómaiak elvették a zsidóktól a halálítélet jogát, korán reggel Jézust – akit egész hajnalig kegyetlenül kínoztak – megkötözve a római helytartóhoz, Pilátushoz vezették, hogy a halálos ítéletet általa hagyassák helyben.

Kb. reggeli 7-8 óra körül kezdődött a kihallgatás Pilátus előtt. Az első vád az volt, hogy Krisztus királlyá teszi magát. Mikor ennek nem volt sikere, előhozták a másikat: Krisztus föllazítja a népet. Pilátus mindenképpen szerette volna Krisztust szabadon engedni: amnesztiát kínált, – de a nép a gyilkos Barabást választotta. Megostoroztatta Krisztust; hátha így kielégíti ellenségeit, – de azok annál vakmerőbbekké váltak és mikor látták, hogy politikai természetű vádjaikkal nem sokra mennek, vallásival jöttek elő: «Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát » (Jn. 19,7.). Ez sem használt.

De használt az újabb fenyegetés, hogy Pilátust föladják a császárnak! Ettől megijedt a helytartó és átadta Krisztust a zsidóknak. Ezek pedig azonnal végrehajtották a kivégzést: a keresztrefeszítést. A kivégzésnek ezt a nemét a rómaiak csak a legnagyobb gonosztevőkkel szemben alkalmazták s a legszörnyűbb büntetésnek tekintették; Cicero szerint «crudelissimum teterrimumque suppiicium» (Cicero in Verr. V. 641.).

A keresztrefeszítés pillanatában fájdalomcsillapító kábító italt nyújtottak Krisztusnak, de Ő elutasította azt: teljes öntudattal akart szenvedni. Hétszer szólalt meg a kereszten, – hét rövidke mondatban – s azután d. u. 3 órakor meghalt.

Ezek volnának egész röviden az Úr utolsó óráinak adatai. De hogy ezek a színtelen mondatok a testi és lelki szenvedésnek, fájdalomnak, megaláztatásnak s embertelen gonoszságnak mily örvényét rejtegetik, azt csak akkor vesszük észre, ha a szenvedéstörténet egyik-másik részletét közelebbről vizsgáljuk meg.

Lépjünk hát résztvevő szívvel, megrendült lélekkel az értünk szenvedő Krisztushoz. Álljunk a mai alkalommal a szenvedést kezdő Úr Jézus mellé: Krisztus mellé az Olajfák hegyén!

II. Krisztus az Olajfák hegyén.

A) Csütörtök este van. Jeruzsálemre leszállott a sötétség, az emberek már nyugovóra tértek. Az Úr Jézus elhagyja az utolsó vacsora termét, tanítványaival átkel a Cedron patakján, hogy az Olajfák hegyére menjen. Elindul Krisztus a szenvedések kertjébe, hogy jóvá tegye a bűnt, amelyet az első ember elkövetett az örömök kertjében a paradicsomban. Az emberek már nyugodtan alszanak házaikban és sejtelműk sincs arról, micsoda világtörténeti esemény kezdődik ebben a pillanatban ott a sötét kertben, az Olajfák hegyén. Kezdődik a mi Urunk kínszenvedése!

Ott térdel Krisztus egyedül a sötét éjszakában! Nemcsak a bűnös emberek hagyják Őt magára, hanem még legkedvesebb tanítványai is, az a három is, akiket magával vitt be a kertbe, azok is elszunyókálnak.

És amint ott térdel a földön és imádkozik, valami végtelen fájdalom, valami leírhatatlan szorongás veszi hatalmába. Akiről írva van, hogy «ő az Atya dicsőségének legfénylőbb sugara» (Zsid. 1,3.), most a halál borzalmaival tusakodik. Akiről írva van, hogy «megvilágosít minden e világra jövő embert» (Jn. 1,6.), most sötét lelki vigasztalanságban küszködik. Aki a Tábor hegyén tündöklött, mint a nap és fénylett, mint a fehér hó, most letörve, összemorzsolva vív kemény lelki tusákat.

A hold sápadtan néz Reá a faágak közt, mint nézett a paradicsomban az első ember vétkére, amely Krisztus szenvedését okozta. Nizan 14-ének éjjele volt, a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte.

A teli hold sápadt, sejtelmes fénye ráhull a térdelő Krisztus fájdalmas arcára. Mily megrendítő látvány a halálküzdelmét előre átszenvedő Krisztus alakja! Ilyet a világ még sohasem látott! A reszkető, vonagló, halálfájdalmakkal küszködő Istenember!

B) Fölséges pillanat volt, amelyben Krisztus szemébe nézett a halálnak!

a) Más halálraítéltnek nem ez a sorsa. Börtönben várja ugyan a halált, de nem vele készíttetik el az akasztófát, sőt nem is mutogatják neki. Az utolsó napig remél a megkegyelmezésben. Ha pedig megérkezett az államfő elutasítása, és másnap meglesz a kivégzés, akkor is utolsó óráit könnyebbé teszik: bármily kedvezményt kíván, megadják neki. S mikor kivégzésre vezetik, mindössze is pár pillanatig látja a bitófát...

Az Úr nem így akart meghalni! Teljes öntudattal akart szemébe nézni a halálnak. Hol voltak még a hóhérok, hol volt még a halálos ítélet, – s ő az Olajfák hegyén már végigélte a halál minden kínját! Fájt a testi szenvedés, amely előtt állott és amelyet isteni mindentudásával már előre átérzett.

Ugye, mikor az ember operáció előtt áll, már napokkal előbb izgatott, nem találja helyét s előre át-meg átéli a reáváró fájdalmakat! Az Úr nemcsak Isten volt, hanem ember is. Mint Isten, előre tudta a reá váró szenvedéseket; mint embernek pedig az ő szívén is végignyilallott a közeli óráknak eljövendő rettenetessége. Előre átérezte a következő órák minden gyalázatát. Mint ütnek ököllel szent arcába a durva katonák, mint köpdösik, rugdalják, ostorozzák, tövissel koronázzák! Érzi az ostort, a hegyes szegeket, a köteleket, a kereszt terhét. Látja a Golgotát s magát két lator közt fölfeszítve, hallja a dühös néptömeg szitkozódásait, látja Szűz Anyjának fájdalmát a kereszt tövében... Hát csoda-e ezek után, ha az emberi természet benne is megborzadt e kínok elgondolás sara, hogy egész testében végigremegett, és mikor már úgy látszott előtte, hogy mindenki elhagyta, kitört lelkéből egy fájdalmas kiáltás: «Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem a pohár» (Mt 26,39.). Vigasztalásért odamegy a három apostolhoz, azokat azonban elnyomta az álom. Szegény Üdvözítőnk, magára hagyatva a fájdalmas éjszakában! Viszszatér előbbi helyére, hol újra megrohanja még szörnyűbb szorongás.

b) Mert Krisztusnak, a bűnt soha nem ismerő Krisztusnak, a testi szenvedésnél még jobban fájt az a beláthatatlan bűnőzön, melyet magára vett, hogy eleget tegyen értünk s amelynek minden rémsége, utálata, gyalázata most szakadt reá az ő két reszkető vállára. Kezdve Ádámtól egész Krisztus Urunk idejéig, mennyi bűn ezen a világon! És Krisztus ebben a pillanatban magára vette minden ember bűnét! Azokét, akik előtte éltek. És akik az ő idejében éltek!

És akik Ő utána fognak élni a világ végezetéig! E pillanatban elvonultak lelki szemei előtt a századok, és bennük az emberek milliói az ő megszámlálhatatlan vétkeikkel: a sok gyilkosság, rablás, paráznaság, istenkáromlás, minden förtelem... És Krisztus lelke, a árnyékától soha nem érintett lelke, most belenézett ennek az utálatos bűnáradatnak tenger örvényébe és az emberiség tengernyi bűne elemi erővel zúdult az édes, ártatlan, a soha nem vétkező Megváltóra. «Jézus Szíve, az örök Atya Fiának Szíve» – mocsárban! «Jézus Szíve, az istenség temploma» – piszok- és szennyözönben! «Jézus Szíve, legfönségesebb Szív» – a világ bűneivel tetézve!

Ő, akiről különösen kiemelte Szent János, hogy «bűn nincsen benne» (1Jn. 3,5.), most magára vállalja a világ minden bűnét. És mikor ártatlan lelkére reázúdult a világ kezdetétől elkövetett bűnök rémes áradata, akkor vált be rajta Izaiás próféta szava: «A gonosztevők közé soroztatott. Sokaknak bűnét hordozta» (Iz. 55,12.), akkor vált be rajta Szent Pál szava: «Azt, aki nem ismert bűnt, értünk bűnért való áldozattá tette, hogy mi az Isten igazsága legyünk ő általa» (2Kor. 5,21.). És mikor a bűnök súlya alatt a földön vergődő Krisztus fölsikoltott, akkor teljesedett Szent Pál szava, hogy Krisztus «testének napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta» (Zsid. 5,7.). Csak legalább lenne valaki, aki vigasztalná! Csak lenne közelében egy élő lény, aki egy bátorító szót szólna hozzá! Mert szenvedni ugyan mindig fájdalmas, – de szenvedni egyedül, elhagyatva, magunkra hagyatva, megértő s vigasztaló részvét nélkül: ez rettenetes. Az Úr ismét feláll s a három kedves tanítványhoz megy vigaszért, – azok még mindig alszanak.

Hát ti is alusztok? Ti, akik a legközelebb álltok hozzám? Ti, akikre leginkább számíthatnék, mikor véres küzdelmemet vívom a bűn ellen?

Jaj, Testvéreim, nem dobban-e meg a szívünk? Uram, nekünk is szól ez a fájdalmas szemrehányás! Körülöttünk a bűn áradata zúg és sodorja magával a gyönge lelkeket. – Krisztus tanítványai pedig nyugodtan alszanak. Mennyi csalafintasággal dolgozik a gonoszság, minden utcasarkon, plakátoszlopon, kirakatban hány kikiáltója van, mint kínálgatja erőlteti, tolja föl magát a bűn, az erkölcstelenség, – Krisztus tanítványai meg nyugodtan alszanak!

Ma is itt cseng még köztünk a fájdalmas Krisztus panaszkodó szava: Hát nem birtok egy órát virrasztani velem? Mikor gigászi harcomat vívom a halhatatlan lelkekért, hát nem tudtok segítségemre sietni? Nézzétek, mennyien dolgoznak ma is az ördögért, – ki dolgozik Istenért? Nézzétek, mint ragadja a bűn a kárhozatba ezrével a lelkeket – miért nem tudtok minden eszközt megragadni ti is, hogy hozzám találnának azok, akikért én meghaltam!...

C) A tanítványok alszanak, – de nem alszik a Sátán! És megvívja végső párbaját az Istenfiával.

Az Úr harmadszor is helyére megy, és most szakadnak rá a legszörnyűbb fájdalmak. Nem a testi szenvedések előérzete, nem a sok bűn, amit magára vett, – nem ez volt az ő legnagyobb szenvedése! A legnagyobb, legmarcangolóbb az a tudat volt, hogy sok emberért még ez is hiába lesz, hogy sok emberért hiába szenvedett! A következő percekben Júdás fog kidőlni oldala mellől, aztán a Júdások ezrei és ezrei az évszázadok folyamán, – ah, ez volt Krisztusnak legkegyetlenebb fájdalma!

a) Véres, szörnyű párviadal kezdődik most Krisztus és a Sátán között. Az első emberpár első eleste után hívta ki Krisztus a Bűnt erre a párviadalra; most eljött az óra, és Krisztus megjelent a harc helyén. De nem késik az ellenfél sem. Mintha büszke tartású, bíborköpönyeges, magas férfi lépne elő az olajfák közül; büszkén hátraveti fejét és a halovány hold fényénél el lehet olvasni a homlokát övező korona feliratát: Superbia! Gőg!

– Itt vagyok! Hívtál a harcra! Én vagyok a Gőg! Én kiáltottam az égben a lázadó angyalok ajkáról az Isten szemébe: «Non serviam!» «Nem szolgálok!» Én suttogtam a paradicsomban az első embernek: Egyetek arról a fáról és lesztek, mint az Isten! Én adattam ki a hatalmas uralkodókkal azt a parancsot, hogy Isten gyanánt imádják őket az emberek! Én laktam a zsarnokok szívében, mikor szemrebbenés nélkül öleitek le ezreket, irtottak ki nemzedékeket! És én fogok ezután is beférkőzni az ember fejébe, hogy csak magában higgyen, csak a pénzben, csak a gépben, csak az érzékelhető fizikai világban s büszkén vesse el Isten, lélek, túlvilág, örök élet hitét. Örök siker kíséri utamat! Előttem hódolnak anyák és leányok, tudósok, politikusok, uralkodók... Hát te akarsz velem megküzdeni? Te, sápadt, reszkető, gyönge elhagyott ember? Hiába! Minden hiába...

Az Úr pedig földre esett? «és lőn az ő verejtéke, mint a földre hulló vérnek cseppje» (Lk. 22,44.).

b) Véres tekintetét fölemeli Krisztus és íme... borzalom... a félhomályban újabb alak áll előtte. Kisebb, mint az előbbi, nem büszkén hordja fejét, hanem hetyke könnyelműséggel oldalt hajtja... Mintha nem is férfi volna, inkább olyan nőies körvonalai vannak. Ruhája véres, de cifra, rongyos, de drága, sáros, de parfümös... Homlokán elhervadt virágkoszorú, rajta a fölírás: Luxuria, Erkölcstelenség! – Mi az? Mitől félsz? Mitől reszketsz? – szól rá az Úrra, arcátlan hangon. Hívtál erre a találkozóra, erre a leszámolóra: hát jöttem. Bátran jöttem: hisz enyém az egész világ! Érted? Az egész világ!

Enyémek már azok a kis fejletlen gyermekek, akiket a szülők még oly ártatlanoknak gondolnak, pedig egy cselédjük, egy barátjuk, egy olvasmányuk már régen hozzám vezette őket! Enyémek a fiatal fiúk és leányok, akiket a plakátok, mulatóhelyek, mozik, képeslapok, olvasmányok és csábító barátok tömege csapatostul dob karjaimba!

Enyémek azok a házastársak, akik a divatos felfogásoktól megmételyezve bűntanyává teszik a családi élet szentélyét!

Sőt enyéim még azok a fehér hajú öregek is, akik fél lábbal már a sírban állnak és még itt sem tudnak szakítani fiatal koruk erkölcsi léhaságaival.

Sodomára, Gomorrhára kénköves tüzes esőt szórtál, az emberek ott is vesztek, – de én megmenekültem. S most enyéim a színházak, enyéim a paloták, enyéim a kunyhók enyéim az emberi nemből egész légiók...

Metsző gúnnyal rikított bele a csendes éjszakába a rettenetes beszéd; az Úr pedig megvonaglott borzalmában és fölkiáltott: «Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem a pohár» (Mt 26,39.).

Mit mondasz, Úr Jézus?! Hogy múljék el tőled ez a pohár? Hát nem azért jöttél a földre, hogy ezt kiürítsed? Kiürítsed egész keserű fenekéig! Miért fáradtál 33 éven át? Miért tűrtél annyit? Nem ezért a pohárért-e, a halálszenvedésnek ezért a keserű pillanatáért? És Uram, te most remegsz? Uram, te most menekülni akarsz? Te mondtad egykor: «Aki kezét az ekére tévén, hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára» (Lk. 9,62.), – és most Te vonakodol? Most jött el a mi megváltásunk döntő pillanata: mi lesz belőlünk, ha Te most gyöngének bizonyulsz! Uram, csak most ne, csak most, a végső pillanatban ne légy gyönge! El ne dobd a keserűség kelyhét... mert akkor mi lesz belőlünk?...

... Nem! Nem dobta el! Földre zuhant szörnyű harcában, vérében ott feküdt a füvön, de vonagló ajkával mégis kierőltette az imát: «Mindazonáltal, ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te!» (Mt 26,39.).

Krisztus elfogadta a keresztet, – és megváltásunk biztosítva volt!

*

... És most ott fekszik az Úr, kimerültén, végignyúlva a hideg földön, körülötte véres a föld, a fű, – és most odalépek mellé, szeretném megcsókolni. Jézus életében három csókról tudunk.

Nagycsütörtök éjjel az áruló Júdás odalépett Krisztus elé, hogy a katonák kezébe adja, és megcsókolta Őt: «Üdvözlégy, Mester!» Mily meggyalázása ennek a szent szimbólumnak! A csók a szeretet jele, a csók a tisztelet jele, – mi lett belőle Júdás ajkán! Az áruló csókja!

Aztán megcsókolta Krisztust, az ő szent lábait csókjával halmozta el Mária Magdolna. Mikor ennek a széttépett léleknek mélyén fölsírt a vágy a bocsánat után, odavetette magát az Úr lábai elé, és könnyeivel öntözte, hajával törülgette és csókjával halmozta el. A bűnbánat csókja!

A harmadik csók – az evangélium ugyan nem említi, de ki nem találná egész természetesnek, hogy így volt – a harmadik a Szűz Anya csókja volt; az ő áldott fájdalmas csókja, amikor halott fiának hófehér testét levették a keresztről s ölére nyugtatták. A tiszta szeretet csókja!

Három csók! Testvérem, te melyikkel akarod az Urat megcsókolni?

Júdás csókjával? Annak az embernek a csókjával, akinek lelkében a bűnök tömege nyüzsög, de kifelé adja a jót, adja a szentet s megcsókolja az Urat? Nem, ennyire mégsem süllyedtem! Nem leszek áruló!

A Szűz Anya csókjával? Ah, ha erre szabadna gondolnom! De ki merné magát, ki merné bűntől annyiszor megtépett lelkét a Szűz Anya szeplőtelen bűntelensége mellé állítani? Hát hogy csókolom meg Krisztust? Áruló csókkal nem akarom, a bűntelen szeretet csókjával nem tudom, – nem marad más hátra, mint Magdolna csókja, a bűnbánat csókja, a bűneit sirató lélek csókja!

Térdeljünk halk némasággal a földre borult Krisztus szenvedő alakja mellé. Úr Krisztus! Nézd, mi vagyunk itt. Állj fel, emelkedj fel: nézd, mi vagyunk itt melletted. Eltűnt a Gőg fennhéjázó kísértete, el az Erkölcstelenség vigyorgó arca, – mi vagyunk itt körülötted, előtted térdelő, hálás gyermekeid. Mi, akiknek bűnös élete, gőgje s erkölcstelensége nyomakodott hótiszta lelkedre az Olajfák kertjében, de akiknek bűnéért mégis helytállottál...

Hogy milyen volt a múltunk, kérünk, felejtsd el!

Milyen lesz a jövőnk?

Ígérjük Úr Jézus, hogy értünk... nem hiába hullott szent véred... azon a szomorú, sötét, fájdalmas éjszakán.