Tóth Tihamér: Krisztus királyságának eszméje (I.)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Nagy szeretettel s az Úr Jézus békeköszöntésével üdvözöllek titeket e kedves pillanatban, midőn egyévi hallgatás után ismét felhangzik templomunkban az Úr igéjének hirdetése.

Egy évig dolgoztak szorgos munkáskezek, hogy az idők porától belepett templomunk ismét tiszta díszben ragyogjon fel;[1] s midőn most, a már teljesen elkészült templomban, újra megkezdjük az istentiszteletet, első szavam a köszöntés mellett a buzdítás is legyen: látogassátok – testvéreim! – a templomot azzal a szeretettel, melyet iránta a múltban mindig tanúsítottatok.

Kedves Katolikus Testvéreim! Az alatt az esztendő alatt, míg templomunkban a prédikáció szünetelt, rendkívül fontos esemény történt az Egyház életében. XI. Pius pápa 1925 december 11-én kiadott «Quas primas» kezdetű apostoli körlevelében új ünnepet rendelt; elrendelte, hogy ezentúl minden évben október utolsó vasárnapját «Krisztus királyságá»-nak megünneplésére szenteljük. Lehetne-e kézenfekvőbb, természetesebb gondolat, minthogy az ezévi beszédeket erről a témáról vegyük?

Mikor egy egész évi beszédsorozatot akarok a pápa által megmozgatott gondolatnak szentelni, kettős megfontolás, kettős ok vezet ez elhatározásomban.

Az egyik ok az a fiúi hódolatteljes tisztelet, amely a katolikus hívek részéről a pápa minden szava és tette iránt kötelességszerűen kell, hogy megnyilvánuljon [szerk.megj.: Tóth Tihamér még a II. Vatikáni Zsinat előtti pápákról beszél, főleg pedig nem Ferenc ál-pápáról, a Hamis Prófétáról! Ld. erről honlapunkon Dr. Balogh Sándor: Igazi pápa-e Ferenc, vagy ő a hamis próféta? c. írását].

Testvéreim! Az elmúlt nyáron részt vettem a nagyszerű chicagói nemzetközi eucharisztikus kongresszuson és csodálkozva láttam, hogy az Egyesült Államokban, amelynek 120 millió lakosa közül csak 20 millió a katolikus, a fiúi szeretet és ragaszkodás hihetetlen – nálunk szinte elgondolhatatlan – lelkesedésével fogadták a Szentatya követét. Két évvel ezelőtt ott voltam az amsterdami eucharisztikus kongresszuson is, és a kétharmad részben protestáns ország fővárosa nem kisebb örömmel hódolt a pápa képviselője előtt. Szaporíthatnám tovább is a példák számát... Mindenfelé azt látjuk, hogy az Egyház feje iránt a katolikus hívek oly tiszteletet és szeretetet mutatnak, amilyenre nekünk – magyaroknak – sajnos, mégcsak ezután kell népünket nevelni, íme: ez az egyik ok, amely arra bírt, hogy ennek az egész esztendőnek beszédsorozatát Szentséges Atyánk nagyfontosságú megnyilatkozásának szenteljem!

De rábírt erre ezenkívül magának a tárgynak fontossága is. Hiszen az új ünnep tárgya olyan kimeríthetetlen bányája az időszerű prédikációs gondolatoknak, hogy attól tartok, az egész esztendő sem lesz elegendő mindannak kifejtésére, amit «Krisztus királyságával» kapcsolatban mondanunk kellene.

Mi ez az új ünnep s mit akar vele a pápa? Mit jelent Krisztus királyságának eszméje s mily reményeket fűzhetünk hozzá? Mivé lett a társadalom Krisztussal s mi lenne nélküle? Krisztus mindnyájunk Királya: Királya az Egyháznak, Királya a papságnak, Királya a hitvallóknak, a szenvedőknek, Királya az egyénnek s társadalomnak. Politika, házasság, sport, erkölcs, becsület, gyermek, ifjú, nő, család, iskola mivé lesz Krisztussal s mivé lesz Nélküle?...

Íme: idei beszédeimnek ez lesz a tárgya! Nincs más hátra, mint kérjem szíves figyelmeteket, hogy oly érdeklődéssel kísérjétek ezeket a beszédeket, mint amit Szentatyánk szava és az ügy fontossága egyaránt megérdemel.

I. A világ elszakadt Krisztustól.

A) Angliában nemrégiben előadást tartott egy tudós az alábbi címmel: «Ki nyerte meg a háborút?» A felelet ez volt: «Katonai tekintetben Franciaország, politikailag Anglia, pénzügyileg Amerika. Erkölcsileg? Egyedül a pápa».

Igen! Egyedül XV. Benedek hallatta szavát a háború alatt is, azután is; s most, hogy XI. Pius új ünnepet rendelt el, ez is világépítés akar lenni.

Mikor a pápa kiadta rendeletét, nyíltan kifejezte, hogy «világmegújulást» vár tőle. Szomorú tapasztalatok álltak az írása mögött. A nagy világháborút befejezi a béketárgyalás – s a pápát meg sem hívták oda! Szörnyű «békekötések» Isten nevének említése nélkül! Azután is mindenfelé béketanácskozások, de az Isten nevét sehol ki nem ejtik...

Dehát meg is lett az eredmény! Nyolc éve vége a háborúnak, s hol a béke? Hol a népek megnyugvása? «A kegyetlen békeszerződés a kereszténység csődje!» mondják az elkeseredett emberek. Ó, dehogy!

A modern pogányságnak csődje! Nem vagyunk eléggé keresztények, ez a baj! Ha Európa valóban keresztény lenne, ilyen «békét» nem csikartak volna ki a legyőzöttektől sem...

És íme: most jön a pápa! Ő az őr a Vatikán ormán, neki kell utat mutatnia! Nincs béke? Nincs, mert téves utakon keresitek! Krisztusról nem akartok tudni, pedig Ő a világtörténelem központja!

B) Van Rómában egy egészségügyi intézet, a Vatikán, melynek feladata a világ betegségokozó bacilusait megállapítani. 1925 december 11-én megszólalt az intézet főnöke, aki az egész világ szellemi egészségéért felelős, s körlevelében felkiáltott: Emberek! Kitört a pestis! Világjárvány dühöng! S ez a világjárvány: Krisztust kisemmizik a világból! Emberek, ebben tönkrementek...

És tudjátok, hogy mi mutatja, hogy a Szentatyának igaza van? Az, hogy vészkiáltásától nem is nagyon ijedtünk meg. Azt hinné az ember, hogy mióta megjelent a pápa körlevele, minden újságban, társaságban, tanácskozásban erről beszélnek.

Erről beszélnek? Hol? Sehol!

És ez mutatja, mennyire igaza van a Szentatyának, mennyire beteg a társadalom! Legfőbb helyről figyelmeztetik halálos bajaira: s meg sem ijed, meg sem mozdul rá!

Eszembe jut egy öreg orvostanár, aki bevitte fiatal növendékeit egy nagy kórterembe s a középre állítva őket, megkérdezte: «Mondják meg innen messziről, melyik a legsúlyosabb beteg?... Nos, nem tudják? Hát látják, az ott a sarokban, amelyik telve van léggyel. Mert ha egy beteg nyugodtan, teljes apátiával tűri, hogy a legyek ellepik az arcát, az már a vég közelségét jelenti... «Igen. Testvéreim, a társadalom betegségét már takargatni sem lehet, már kiütnek a fekélyek, de senki nem tér észre, senki sem ijed meg.

C) De hát mi baj van? – kérdi valaki. – A vallást üldözik? Bitófa, börtön jár hitünkért? Nem, ez már elmúlt módszer, ez a régi Nérók s Diocletiánok módszere volt. A modern bacilusok nem így dolgoznak! Csak elszívják a levegőt az Úr Jézus elől s nem engednek katolikusnak lenni a nyilvános életben.

A világ egyetlen könyv, minden teremtmény egy-egy mondat benne, szerzője pedig a Szentháromság. Minden jó könyvnek van egy vezető gondolata s ha egy szóban akarnék összefoglalni a világ vezetőgondolatát, csak ezt kellene leírnunk: Krisztus! Ma még ezt talán nem látjuk világosan; csak akkor fogjuk látni, ha az Emberfiának jele feltűnik az égen..., akkor fogjuk érteni, hogy ő volt az alfa és ómega, kezdet s vég, a cél, a központ. De ha ma még nem is látjuk ezt, mégis hisszük. Hisszük, hogy ahol az Emberfiának jele hiányzik, ott sötétség, szellemi napfogyatkozás borul az emberiségre! Ó, ma is mily napfogyatkozás pusztít a lelkek közt! A keresztények közt is! «De hiszen Krisztust valljuk!» – mondod talán, kedves testvérem. Hát igen, ki jobban, ki kevésbé.

De oly kevesen vannak, akiket egészen áthat a gondolat, hogy Krisztus a fő mindenben! Krisztus Királya az én szívemnek is – igaz; Királya kis családomnak is – igaz; de nem elég! Krisztus Királya az iskolának, sajtónak, parlamentnek, gyárnak, városházának... Krisztus! Szétnézünk: hol a Te kereszted?

Hát a templomok tornyán ott a kereszt. Néhány iskolában, buzgó család ágya fölött ott a kereszt. Néhány buzgó hívő nyakában ott a kereszt – aztán! Hol a Te kereszted a nyilvános életben, mint volt századokkal ezelőtt? Sehol! Hideg, Krisztusnélküli éjszaka borul a lelkekre. Krisztus sok megkeresztelt lélek számára is csak hideg, ködös régi emlék. «Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Krisztus...»

Értitek – Keresztény Hívek! – mit akar az új ünnep? Rámutatni: vergődtök, kínlódtok, szaladtok orvoshoz; pedig egy rémes bajotok van: nem süt a Nap fölöttetek!

Igaz: nem üldözi senki a Krisztus vallását. Csak sehol «nincs számára hely». Olyan ismerős ez a mondat... Hol is hallottuk ezt már? Hát persze!... A betlehemi estén: ott sem üldözte senki még Krisztust, csak olyanok voltak a politikai, szociális s gazdasági viszonyok, hogy nem jutott számára hely. Ma sem üldözi Krisztust, csak «nincs számára hely». Hol találsz ma Krisztusra? Csak a templomban! Pedig ez neki nem elég. Ó mindenünket akarja! Ha az ember elhagyja a templomot (meg néhány buzgó családi szentélyt), nem érzi többé, hogy keresztények között van. Krisztus Király, – de elvettük koronáját s nem uralkodik többé!

II. Mi juttatta idáig az emberiséget?

A) Vajon hogyan jutottunk idáig, Kedves Keresztény Hívek? Úgy, mint az eszeveszett pók a Jörgensen példabeszédében.

Egy szép szeptemberi reggelen – mondja a kitűnő író egyik mélyértelmű példabeszédében – a levegő tele volt lengén úszó, finom pókhálószálakkal. Az egyik fonál fennakadt egy magas fa tetején s az apró légi utas, egy kis pók, átlépett fehér hajócskájából a lomb szilárdabb talajára. Azonnal új fonalat bocsátott ki magából, végét hozzáerősítette a fa csúcsához s azután a hosszú szálon leereszkedett egészén a fa tövéig. Ott terebélyes bokorra akadt s rögtön munkába is kezdett: hálót kezdett szőni. A hosszú szálhoz, amelyen lejött, hozzákötötte a háló felső csücskét, a többi sarkát pedig a bokor ágaihoz erősítette.

Nagyszerű háló lett a munka eredménye! Kitűnően ment vele a légyfogás. Hanem pár nap múlva nem tartotta már elég nagynak a hálót és kezdte minden irányban nagyobbítani. Hála a fölfelé vezető erős szálnak, ez is jól sikerült. Mikor az őszi hajnalok csillogó harmatgyöngyei elborították a nagy hálót, olyan volt az, mintha gyönggyel átszőtt fátyol csillogna a bágyadt napsugárban.

A pók büszke is volt művére! Napról-napra jobban hízott. Pocakot eresztett. Talán már el sem hitte volna, mily rongyosan, kiéhezve érkezett ősz elején a fának tetejére... Egy reggel aztán nagyon rossz kedvvel ébredt fel. Amúgy is ködös idő volt, légynek se híre, se hamva; mit csináljon ilyen szörnyen unalmas őszi napon?

«Legalább egy kis körutat teszek a hálóban – gondolta végre; megnézem, nincs-e valahol javítanivaló rajta?» Végig is vizsgált minden fonalat, hogy jól van-e megerősítve. Hibát ugyan sehol nem talált, de kiállhatatlan rossz kedve azért egyre fokozódott.

Amint így járkált duzzogva, hát a háló legfelső csücskén egyszer csak egy hosszú fonálra akadt, amelyről nem tudta megállapítani, hogy miféle fonál az. A többiről mindről tudta: ez idemegy, ennek a letört ágnak a végéhez; amaz oda, a tövishez. A pók ismert minden ágacskát és fonalat; de ez az egy szál mit keres itt? S még hozzá egész érthetetlenül fölfelé megy! Egyszerűen föl a levegőbe! Mi lehet ez?

A pók fölágaskodott hátsó lábára és sok szemével fölfelé tekintgetett. Hiába! Ennek a szálnak nincs vége! Akárhogy nézi, ez a szál a felhőkbe nyúlik!

Minél tovább erőlködött a pók a rejtély megoldásán, annál dühösebbé lett. Hogy mire való az a fölfelé futó fonál? Persze, az örökös légylakmározásban már rég elfelejtette, hogy egy szeptemberi napon ő maga is ezen a fonálon szállott le! Arra sem emlékezett már, hogy mily hasznára volt ez a szál, mikor a hálóját fonta s megnagyobbította. Mindezt rég elfelejtette! Csak annyit látott, hogy itt fölfelé megy egy haszontalan, célnélküli fonál, melynek semmi haszna, mert a puszta levegőben lóg. – El veled! – kiáltotta végre egészen megdühösödve, s egyetlen harapással kettészelte a fonalat.

A háló abban a pillanatban összeomlott... és amikor a pók magához tért, bénultan feküdt a földön a tüskebokor alján s a gyöngyös-ezüstös művészi háló roncsa, mint nedves rongyfoszlány, csavarodott köréje. Koldus-csavargóvá szegényedett a ködös napon, egyetlen szempillantás alatt megsemmisült minden munkája, mert nem értette meg a fölfelé vezető fonál hasznát.

B) Eddig tart – Kedves Testvéreim – Jörgensennek mély jelentőségű példabeszéde, és ez rámutat arra a gyökeres hibára, betegségre, amely miatt válságba került egész mai modern életünk. Csak nemrégiben keltett nagy feltűnést egy vészt jósló könyv (Spengler: Der Untergang des Abendlandes), melynek szerzője ijesztő színekben mutat rá korunk válságaira. Nincs tekintély – írja –, nincs törvénytisztelet. Nem ad tekintélyt a tudás, születés, erény, tapasztalat, kor. Mily hihetetlen ellenmondás: technikailag óriási haladás s mégis boldogtalan az ember! Miért? Mert lényünknek csak az egyik fele nőtt. Ha valakinek csak a keze nőne, torzzá lesz; ilyen torzzá lett a társadalom, mert nőtt a tudásunk, nőtt a technikánk, nőttek a gyárak – nem nőtt az erkölcs!

Mi más az utolsó század története, mint folytonos, egyre nagyobbodó szakítás Krisztussal! A középkor levegőjének minden megnyilatkozásában Krisztus élt. De a modern természettudomány és a technika elszédített minket. A földre irányítottuk tekintetünket. A középkor még azt hitte, hogy a Föld a világ közepe, mégis – tudott az égre nézni. Ma tudjuk, hogy a Föld csak egy pont s mégis ehhez tapad minden vágyunk s megfeledkezünk az égről. A régiek azt hitték, hogy a világ forog a Föld körül, és lelkileg úgy éltek, hogy nem ez a Föld volt döntően fontos reájuk nézve; ma tudjuk, hogy nem a Föld a világ közepe s mégis úgy élünk, mintha minden reményünk csak a Földön volna!

Nos, most látjuk, mire mentünk! Büszkélkedünk. Egyszer aztán Leomlanak a tárnák, Csepel felrobban, Floridában százakat halálra sújt a szélvész... Ilyenkor egy pillanatra a porszemnyi ember megretten az Isten kezétől – de csak egy pillanatra. Egy pillanatra érezzük, mint a spanyol armada: «Afflavit Deus et dissipati sunt» – de a következő percben beomlott tárnák fölött, halálhörgés fölött tovább dölyfösködik Isten nélkül az ember.

C) Úgy elgondolom: Ha Krisztus újra meg akarna születni, nem pontról-pontra megismétlődnék-e a betlehemi este lakáskeresése.

Hol születhetne meg ma Krisztus?
Kopogtat Szent József a családok ajtaján. Kinéz a házmester: «Nem lehet, minden lakás elfoglalva! »
Kopogtat a műtermeken. «Nem, a művészet nem nézhet az erkölcsre!»
Kopogtat a szerkesztőségben; kopogtat a színházon – nem engedik be, «nincs számára hely».
Kopogtat a gyár ajtaján. «Bent vagy a szakszervezetben?» – kérdik Tőle. «Nem? Hát akkor mit keresel itt?...»

Ez a Krisztusgyilkolás rosszabb a Golgotánál: elveszi Krisztus elől a levegőt! «Krisztus Király!»

Ó, Te szegény, földnélküli Király!

Az emberiség vérkeringésébe évszázadok előtt belopózott a bacilus s egyre hatalmasodott; egyre jobban vizeztük, hígítottuk Krisztus tanításait s most – kitört a pestis! Krisztus száműzetése kezdődött a gondolatvilágban. Egyre kevesebbet gondoltunk Istennel. Hitünk egyre gyöngült. Nem halt meg (hiszen keresztények vagyunk!), de alszik.

Nem hiszitek? Hej, ha volna Aladdin-lámpásunk, mellyel be tudnánk látni a mai emberek gondolataiba... brr! Nézzétek csak a legjobb keresztények gondolatait is napközben: mások-e azok, mint Krisztus előtt a jobb pogányokéi voltak? Egy kis természetes jóság, külső becsület, udvariasság..., de a lélek mélyén Krisztus nélküli, hideg világ.

És ez a nagy Krisztus-elhagyás folytatódott a beszédben. Arról beszélünk, amire gondolunk, amivel szívünk telve. A száj a szív bőségéből beszél. Krisztusra, törvényeire, Egyházára nem gondolunk, tehát nem is beszélünk. Ó, mi mindenről esik szó katolikus társaságokban is! Lóverseny és nyaralás, charleston és bubifrizura, divat és időjárás, politika, szőlőtermés, dollár és Valentino, nagymosás, gyümölcsbefőzés..., de hol beszélünk Krisztusról? Nem beszélünk, mert nem is gondolunk rá!

Mindenről, minden semmiségről eltraccsolunk félórákat, de aki mindent teremtett, Istenről, szégyellünk beszélni. Mindennel eldicsekszünk, s mikor arra kerülne a beszéd sora, aki előtt minden térd meghajlik, vallásos dologról restelkedünk beszélni. Egy ember, aki jól ismeri korát, vetette fel a kérdést:

A kereszténynek nevezett Európa parlamentjeiben egész évben Vajon hányszor említik Krisztus nevét? Krisztus Király! Ó, Te szegény, száműzött Király!...

*

Íme, Kedves Testvéreim: ez a mai társadalom szomorú helyzete.

A Királyt száműztük. «Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék fölöttünk.» A politika azt mondta: Mit keresne itt Krisztus? A gazdasági élet azt mondta: Az üzletnek nincs erkölcstana. A gyár azt mondta: Mit akartok Krisztussal? A bankok fülkéinél azt mondták Neki: Menj, ez nem neked való. A tudományos laboratóriumokban azt mondták: Hit és tudás kizárja egymást... S a végén előállott a mai helyzet: Krisztus nincs! A Király meghalt.

És most jön XI. Pius pápa: Alleluja! Jézus Krisztus nem halt meg! A Király itt van! Krisztus él és uralkodik! Nem kell felhígított kereszténység! Hirdetjük, hogy Krisztusnak korlátlan joga van mindenkihez: egyénhez, társadalomhoz, államhoz, kormányhoz. Krisztusnak minden alá van vetve! A politika is! A gazdasági élet is! Kereskedelem is! Művészet is! Család is! Gyermek is! Ifjú is! A nő is – minden, minden!

Igen, Krisztus Király minden ember fölött! A királyok Királya! Elnökök Elnöke! Kormányok Kormánya! Bírák Bírája! Törvényhozók Törvényhozója! Krisztus zászlaja lengjen mindenütt: az iskolában, műhelyben, redakcióban, városházán! Éljen a Krisztus Király!

A kánai csoda ismétlődjék meg. Uram, nincs borunk, ezt a rossz vizet isszuk, a világias élet poshadt pocsolyáját! Add, hogy más szemünk legyen, másképp nézzünk mindent, más szívünk, más vágyunk... ez lesz aztán kereszténység!

Uram, légy velünk, ha imádkozunk, hogy úgy tudjunk imádkozni, mint Te tudtál!
Uram, légy velünk, ha dolgozunk, hogy úgy tudjunk dolgozni, mint Te dolgoztál!
Uram, légy velünk, ha eszünk, szórakozunk, mint Te velünk örvendtél a kánai menyegzőn...
Uram, légy velünk, ha az utcán megyünk, mint jártad tanítványaiddal Galilea útjait!...
Uram, légy velünk, ha fáradunk és terhelve vagyunk, mint fölkerested a nép betegeit.
Uram, légy ismét Királyunk!

Régi őseink lelkesedve kiáltották a pozsonyi diétán: «Vitam et sanguinem pro rege nostro, Maria Teresia!», «Életünket és vérünket királyunkért, Mária Teréziáért!» Nos, hát, Testvéreim, fakadjon ajkunkról az új lelkesedés: «Vitam et sanguinem pro rege nostro: Christo!» «Életünket és vérünket Királyunkért: Krisztusért» Ámen! [1] A Pázmány-egyetem templomát az 1925-1926. tanévben restaurálták.